Még alig lettünk gyermekből felnőttek, úgy telt el férfikorunk közel harminc éve, mint gyermekkorunk nyaralásai. Felvillanó képek peregnek, esküvők, gyerekek születése, porontyaink Apánk térdén, sikerek, kudarcok, megértés, tanácsok, viták, végképp elszalasztott megbékélő szavak…
Csak szívünkben a sajgás, a kitépett gyökér mély sebe, a hiány, a fájdalom maradt és az emlékek. Együttlét, család, zene, könyvek illata, fényképező masinák csillogó szeme, sötétkamrák vegyszerszaga, kattogó lemezekről felsíró áriák, érzések, hangulatok… Ott ül az asztalnál. Naplót ír, regényt olvas, bélyeget rendez, kutat. Ajtózár kattan, hátranéz, vagy elmerülve észre sem veszi.
Zongora mellett áll, szöveget ír egy dalhoz, türelmesen hallgatja a cselló ifjú mesterét. Karácsonyok gyertyagyújtója, csilingelője, gyerekcsodák nagy varázslója, karmestere és kántora a kis kórusnak, Apánk. Ó gyönyörű szép csodálatos éj…
Dobozok, fényképek, naplók, írások és ami a szívünkben van, ez maradt nekünk. Samu diák, ifjú jogász, szerelmes férfi, családapa, derűs nyugdíjas, beteg ember. Ennyi az ív, szivárványként öleli át az elfolyt időt.
Ott állunk az ágya mellett, minden fehér, kórház szagú. Gépek szuszogtak, csőkígyók tekeregtek megmarva itt is, ott is karját, nyakát. Anyánk átöleli, sír. Nincs már idő, nincs már erő, ami segíthet. Apám ősz feje, csukott szemmel anyám karjában pihen. Samuka nyugodt, már nem fél…
Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te
hallgatlak.
Két karodban átölelsz te
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.(Radnóti Miklós: Két karodban)
Hozzászólások