A régi Pécs poétája, Sárosi Várady Ferenc
Nyugdíjas éveim egyik legnagyobb ajándéka, hogy ráérek várostörténeti kutatásokkal foglalkozni. Az elmúlt tíz-tizenöt év alatt rengeteg érdekesség nyomára bukkantam, amelyeket azután rendszeresen publikáltam. Persze tisztában vagyok avval, hogy ez a röpke időszak nagyon kevés ismeretanyag megszerzésére volt elegendő. Így azután mindig nagy öröm számomra, ha valami új dologra találok.
Így voltam Sárosi Várady Ferenccel is. Tudtam, hogy 1896. évben elkészítette legjelentősebb életművét „Baranya múltja és jelenje” című, két kötetes nagymonográfiáját, de azt nem tudtam róla, hogy szép lírai versei is vannak.
A „Hetedhéthatár” c. internetes folyóiratban több számon keresztül is írtam Reéh György régi pécsi emlékeiről. Most ismét ráleltem egy nagyszerű visszaemlékezőre, Sárosi Várady Ferencre. Igaz, Ő Gyuri bácsitól eltérően nem prózába teszi meg mindezt, hanem ékes rímekbe öntötte gondolatait.
Engedjék meg – ízelítőül – hogy közzé tegyem Sárosy Várady Ferencnek a „Pécsi Napló’” c. napilap 1925. december 25-i karácsonyi számában megjelent, lírai hangulatú nosztalgikus, szép versét.
Valamikor régen
A régi pécsi Széchenyi tér
Hogy is volt csak, valamikor régen?
Amikor még lenn laktunk mi Pécsen.
Az öt templom ősi városában,
Ott, valahol a János-utcában,
Jó anyánkról ránkmaradt kis házban
Ifjú szívvel, boldogan, vidáman.
Mindenkivel jóviszonyban éltünk,
Nem volt nekünk Pécsen ellenségünk;
Jóbarátunk volt az egész város,
El-eljártunk mulatni egymáshoz;
Egyik napon nálunk volt vendégség,
Másnap a bort nekünk töltögették!
Könnyen ment ez; jó világ volt akkor!
Ifjak voltunk, nem bántott az aggkor…
Graumann-néni küldte a jó sonkát,
Littke adta hozzá pezsgő borát,
Neusfedler a pompás halat, vadat;
Adósunk az Oroszi se’ maradt!
Minden jóból özönlött a bőség…
Bedőék a likőrt, szivart küldték;
Papp Jóska a szagos szőlőt adta,
A hevenget gazdagon megrakta;
Jónás Jancsi húzta a nótánkat…
Nem tudtuk mi akkor, mi a bánat!
Csak mulattunk, csak vigadtunk egyre,
Fölföljártunk borozni a hegyre;
A présházban várt a szőlősgazda,
Az asztalát rogyásig megrakta,
Ettünk-ittunk, elelnótázgattunk
Utóbb a föld ingott már alattunk!
Akkor még volt vendéglátó gazda,
Amije volt, szeretettel adta;
Nem verte a garast a fogához,
Nem is hullott ki annyi fog, mint most!
Más világ volt az a régesrégi,
Boldog világ! Érdemes volt élni!
Amióta gépkocsi jár Pécsen,
Már csak a nap a régi az égen,
A csillagos égbolt csak a régi;
A világát új nemzedék éli…
Kívül-belül megváltozott minden,
A szép múltnak hírmondója sincsen.
Más az élet, más a szokás ma már,
Másképp él az, aki aszfalton jár;
Sportpálya kell, strandfürdő a mának,
Szórakozni a moziba járnak;
Minden percét kiélik a napnak,
Hogyha más nincs; rádiót hallgatnak.
Nem jártunk mi soha sportmeccsekre,
Kirándultunk az erdős Mecsekre;
Sohse gyötört minket a moziláz,
Jó volt nekünk a vén Oertzen-színház;
Jobban tetszett Gerőfiné bája,
Mint a világ sok, sok filmsztárja!
Bolond világ! Eszeveszett élet
Kiirtottak minden régi szépet;
A kultúra, a nagyzás hóbortja,
Az emberek lelkét elsodorta…
Hamis a szív, hazug az örömkönny-
Nincsen ma már boldogság a földön!
Hozzászólások