Kampis Péter (1940-1982)
30 éve, 1982. március 10-én hunyt el Kampis Péter, negyvenkettedik életévében. A Dunántúli Napló főmunkatársa volt, majd az Universitas című egyetemi lap főszerkesztője; novellák, riportok, karcolatok sora jelzi munkásságát – és mégsem ez maradt meg igazán az őt életében ismerőkben, hanem kedves személye, fanyar humora, vagyis az EMBER.
Kampis Péter édesanyja, Muzslay Kampis Margit festőművész; édesapja, Kampis Antal művészettörténész, a Szépművészeti Múzeum igazgatója volt. Orvos akart lenni, de nem vették fel az egyetemre a „káderlapja” miatt az akkori évek nem szokatlan gyakorlata szerint, így gyógypedagógiai főiskolát végzett, majd újságíró, író lett.
Kozma Ferenc, Csefkó Judit, Havasi János
Kampis Péter néhány régi barátja és lánya, a családjával Brüsszelben élő Kampis Barbara Pécsett találkozott, hogy felidézzék alakját. Barbara tízéves volt, amikor elvesztette édesapját – így kíváncsian várta, hogyan emlékeznek ennyi év múltán az egykori kollégák Kampis Péterre. (Másik gyermeke, Kristóf Luxemburgban él gyermekeivel és feleségével.)
A találkozón a Dunántúli Napló jelenlegi és volt munkatársai közül Kozma Ferenc, Horváth László, Havasi János és L. Csépányi Katalin vettek részt, az Universitas egyetemi lapot Csefkó Judit képviselte.
*
Kozma Ferenc: Kampis Péter 1969. november 15-én lépett be a Dunántúli Naplóba – erre azért emlékszem ilyen pontosan, mert egy napon kerültünk a megyei laphoz, Báling József főszerkesztő-helyettes vett fel minket. Rengeteg közös pontunk volt akkori életünkben, például egyszerre vettünk autót: Péter dínósárga, én fehér Zsigát, együtt jártunk Pestre a MUOSZ-iskolába. Gyakran elkísértem horgászni, sokat beszélgettünk.
Csefkó Judit: Az Universitasnál a főszerkesztőm volt. Péter különleges egyéniségű, finom lelkű ember, entellektüel volt. Jó volt vele együtt dolgozni. Inkább baráti kör volt a szerkesztőség, főállásban páran dolgoztunk csak ott. Péter felkarolta a tehetségeket, például a Kőszegi Lajos is az Universitasnál volt.
Horváth László és Kozma Ferenc
Kozma Ferenc: Óriási derűvel szemlélte a világot, jó kedéllyel tudott beszélgetni. Több alkalommal együtt jártuk az országot, Magyarország különleges helyeire jutottunk el. Egyszer például a Kis-Balatonnál voltunk napokig. Az írásai tanulmányszerűek voltak. Gyakran olvastuk el egymás anyagát, tanácsot adtunk egymásnak.
Havasi János: 1978. január 1-jén kerültem a Dunántúli Naplóhoz. Kampis Pétert az írásaiból már ismertem, számomra egy tekintély volt a művei minősége, irodalmi igényessége alapján. A tényleges együttdolgozásunk rövid idejű volt, hiszen 1979-ig volt Péter a Naplónál. Nem akármilyen társaság jött a Dunántúli Naplónál össze: Kampis Péter, Hallama Erzsébet, Wallinger Endre, Gállos Orsolya – mind nagy nevek a szakmában. Kampis Péter hangjára is emlékszem… Kicsit fátyolos volt, jellegzetes.
Kozma Ferenc: Olyan témákat vett elő, amiket akkor még nem illett: például írt a lányanyákról, a drogozás kérdéseit elsőként kezelte, és igen nagy dolog, hogy ezek akkor megjelenhettek a Dunántúli Naplóban. Az akkori főszerkesztő-helyettesnek, Báling Józsefnek úgymond a szövetségese volt a Péter.
Havasi János, Kampis Barbara és L. Csépányi Katalin
Horváth László: Pár közös évünk volt a Naplónál, de én inkább a jó humorú vízi emberre emlékszem. Összekötött bennünket a horgászás, sőt még fociztam is Péterrel. Mivel én mindig is sportrovatos voltam, így a munkánk elkülönült, napi kapcsolatban nem voltam vele.
L. Csépányi Katalin: Én nem dolgoztam együtt édesapáddal, később kerültem a Dunántúli Naplóhoz. Viszont Kurucz Gyuszitól, akivel jó barátságban voltak, hallottam egy történetet, ami nagyon jellemző lehetett édesapádra: mindig iszonyú nagy papírhalmaz borította be a szerkesztőségi íróasztalát. Lombosi Jenő ezt nem nézte jó szemmel, és szóvá is tette többször. Kampis Péter ezt csak hallgatta-hallgatta, aztán egyszer betelt a pohár, és egy mozdulattal besöpörte az asztal teljes tartalmát a szemétkosárba. „Na, most elégedett vagy?” – kérdezte Lombosi Jenőtől. Kampis Péter nem bírta a fölösleges piszkálást. Te mit örököltél tőle?
Kampis Barbara: Az egyértelmű, hogy a rendetlen íróasztalt örököltem…
*
1969-ben jelent meg az Útközben című kötet, fiatal baranyai írók és költők antológiája – benne Kampis Péter novelláival. Az életrajzi adatokat a maga fanyar humorával adta meg Kampis Péter: „Élénk fantáziám már sok bajba kevert. Valamikor söröskocsis szerettem volna lenni – e szándékomnak szüleim álltak útjába. Később Huck Finn – ez egy darabig sikerült, aztán gyorsan bedugtak egy felekezeti gimnáziumba, ahol ez nem nagyon ment. Zaklatott iskolai pályafutásomon ma remekül szórakozom. Kevésbé szórakoztató, de fölöttébb tanulságos volt életem következő szakasza: még pedagógus is voltam. Elképzeléseim és a gyakorlat közel fél emberöltő után találkoztak, mert tavaly újságíró gyakornok lettem. Szeretem csinálni. Egyébként 1940-es évjáratú, astheniás testi alkatú, kissé elálló fülű, örökké ironikus kedvű fiatalember vagyok. Ja, szeretek írni.”
Kampis Péter:
Jánoska
A Nap ráheveredett a dombokra, beszórva a tájat a megnyugvás színeivel. A világban elterpeszkedett a nyugalom, a víz, a nagy víz, csendesen imbolygott. Az erdő fái rendetlen vigyázz-állásban fogadták az észak felől terjeszkedő sötétséget. Jánoska a parton üldögélt és nem gondolt semmire. Nem tudott gondolkodni ugyanis. A lét színek, formák, hangok és szagok alakjában tudatosult számára. Volt idő, mikor a fogalmakat ismerte, gondolkodott is, úgy élt, mint a többi ember. Most térdeit álla alá húzva, karjával átfogva üldögélt, s bámészkodott. Víz-szagot érzett. Nagy vörös-foltot látott a fekete-folt és a lila-folt határán, ahonnan a homályzöld-folton hosszúkás, homályzöldvörös-folt nyúlt majdnem őhozzá; kinyújtotta a kezét, de nem tudta megfogni: szaga nem volt. Jánoska szagok szerint osztályozott mindent. Szagok után szedte darabjaira és állította össze a Világot. A Világnak semmiféle szaga nem volt. (Olyan, mint a fény: színekből tevődik össze, amiket nem lehet benne fölfedezni.) Az élőlényeket meg tudta különböztetni az élettelen tárgyaktól: ismerte az életszagot. A jószagú élőlény jó élőlényt jelentett, a rossz-szagú élőlény rosszat.
Jánoska már jóideje a nagy víz partján terülő kis faluban éldegélt. Enni kapott, nem bántották, a gyerekek csúfolták, de nem tudta, csak mosolygott. Az orvost szerette a legjobban: mindig volt egy-két kedves szava körzetjárás közben őhozzá, olykor cukrot is adott, jószagú cukrot, édeset. Ha beszélt volna, bizonyára megköszöni ezeket az apró jótéteményeket. De beszélni, mióta ott élt, nem hallották.
Egyszer csak beállított. Leült az árokparton, a víz felé nézett és nem szólt egy szót sem. Idegen, nézegették óvatosan az emberek, jó lesz vigyázni ma éjjel, és kétszer fordították meg a kulcsokat aznap. Reggel ugyanott látták. Figyelni kell ezt az embert, gondolták, még bajt csinál. Volt, aki összeveszett a feleségével este. Harmadnap is egész nap ott ült, titokban a fél falu figyelte, mit fog csinálni. Semmit sem csinált. Este verekedések voltak a faluban: az addig visszafojtott harag kitört a várt események meg-nem-történésének súlya alatt. Negyedik napon vállalkozott valaki, odament hozzá. Aznap a halászok nem mentek vízre, a parasztok a földre: nézték kis házaik ablakából, mi lesz. Semmi nem lett. Jó napot, mondta az ember, mit csinál itt? Nem kapott választ. Hé, miért nem megy innen? Nem kapott választ. Csak ült és folyton a vizet bámulta. Az ember megpiszkálta. Nem mozdult. Belerúgott (miatta vert meg a szomszédom tegnap, gondolta). Nem rúgott vissza. Akkor már sokan szállingóztak, ő meg ott feküdt ájultan az árokparton, székletében, vizeletében, vérében. Magához térve, mászni kezdett: a vízpartra mászott. Az orvos megnézte. Bolond ez, mondta, és attól kezdve jó dolga lett. Valaki észrevette, hogy sovány. Valaki, hogy szakadt a ruhája. Valaki, hogy nincs hol laknia. Szállást, ruhákat, élelmet kapott. Ócskát, foltosat, de mindenért mosolygott. Az emberek valósággal versengtek, hogy örömet szerezhessenek neki. Elnevezték Jánoskának. Soha nem hallgatott kapott nevére. Soha nem szólt. Eleinte föltűnt, hogy mindent megszagolt, ételt, italt, ruhát, fekhelyet, embereket. Né, a marhája, mondták szeretettel, mikor szagolgatta őket, tán meg akar enni? Eltolták maguktól, pedig csak ismerkedni akart. Jánoska harminc év körüli, együgyű és mosolygós volt. Mindenki irigyelte, EZ BOLDOG EMBER, mondogatták, mikor végigment a falun. Voltak időszakok, amikor azonban elhúzódtak mellőle. Nyugtalanul mászkált, nem ült egyhelyen, mint szokta, nem mosolygott: mintha keresett volna valamit. Az orvos ilyenkor tovább nézegette, mint rendesen, fürkészőn, óvatosan, és rossz szagú dolgokat adott neki, amiket eldobált. Riadt volt és nagyokat szívott a levegőből. Bekapcsolt a bolond, mondták ilyenkor, és csak messziről bámultak rá.
Jánoska nem tudhatta, hogy valójában hiányzik neki valami. Egy szag. A szagok már régóta kísértették, ifjú korában. Egyszer – még otthon –, nyári, nagy melegben, készített magának langyos fürdőt. Nem piszok miatt, gondolta, csak úgy, felfrissülni. Belemászott a vízbe és nagyon jól érezte magát: pancsolt, ütögette a hasát, szellentett, ami úgy bugyborékolt, mint a pezsgőfürdő, és lebegtette a nemi szervét. Elolvasott egy újságot, kicsit elbágyadt és utána kiszállt a kádból. Gyorsan megtörölközött. A szobába érve jóleső, könnyű verejték lepte el az egész testét. Körülnézett és megszagolta a hónalját. Felséges, szimatolt. Hiába, sóhajtott, az ember csak a saját szagaival tud betelni, a másikét utálja. Így van ez a vécén is, a saját bűzöm határozottan jólesik, ha viszont már büdös volt, mikor bementem, kavarog a gyomrom és mérges vagyok. Felséges ez a KÖNNYŰ-VEREJTÉK-SZAG itt a hónom alatt. Még soha nem éreztem, meglepő, de kifejezetten jó szag. Beleszagolt: nagyon jó, ezt a szagot szeretni fogom, gondolta még hozzá, mielőtt hozzáfogott volna az öltözködéshez. És a KÖNNYŰ-VEREJTÉK-SZAGOT TÖBBÉ NEM TALÁLTA MEG. Sokszor nyílt alkalma, hogy újból felidézze, de ez valamiért mindig elmaradt. Talán azért, hogy harminc éves korára keresgélhesse.
Nem tudták, hogy amit keres: KÖNNYŰ-VEREJTÉK-SZAG. Napokig tartott nála ez az állapot.
A falu örült, hogy bolondja van; a halászok néha magukkal vitték a hajón. Fogás után röhögtek rajta, ahogy szagolgatta a halakat. Guggolt a fedélzeten, és külön halomba rakta a pontyokat, fogasokat, csukákat, harcsákat, sügéreket. Megpróbálták felhasználni, hogy állandóan ő végezze az elkülönítő munkát, de azután rájöttek, hogy nem dolgozik, csak, ha kedve van. Attól kezdve ritkán vitték el, és ha el is vitték, nem engedték a halakhoz. Később nem is ment el velük. Inkább magában kódorgott. Kialakította, mitől kell félnie: benzinszag, kölniszag, borszag. Mitől nem: növényszag, halszag, vízszag, földszag. Csuda jó dolga volt; azonkívül, hogy ellátták, nem nagyon törődtek vele. Már nem jelentett újat az embereknek. Ha találkoztak, volt egy-két odavetett szavuk: mi van, bolond vagy: hogy’ állsz, Jánoska? Ha épp arra járt egy kecske, azt mondták: keres a feleséged. A gyerekek ugráltak körülötte, kis versikéket üvöltöztek, amiket ők és szüleik találtak ki:
erdő, mező, rét, határ,
a Jánoska nagy szamár.
Vagy ilyet:
A Jánoska esze
szétszóródott a ker’be
meglátta egy kiscsibe
fölszedte a begyibe
lemászott az árokba,
okosabb, mint Jánoska.
A lányok nem mertek évődni vele: reményteljesen féltek tőle. Az asszonyok bizony megkergették néha, ha úgy összejöttek egypáran. Kíváncsiak voltak, hogy Jánoskának van-e, és milyen. Olyankor elszaladt és az ételt is otthagyta, amivel magukhoz csalogatták.
Jánoska rendes őrült volt. Nem bántott senkit, ezért intézetbe nem vitték. Egyszer támadt ugyan egy ilyenféle gondolat a falu legokosabb emberében, de mikor kihirdették, kiderült, hogy mindenki megszokta és ragaszkodik hozzá.
Egy évvel, mielőtt a faluba keveredett, Kovács Lászlónak hívták és utókalkulátor volt egy üzemben. Lakása, szép felesége és gyermeke kedvesek voltak. Munkáját rendesen végezte, a pénzt jól beosztotta (elég sokat keresett), nem ivott és csak egyszer csalta meg a feleségét, azt is azonnal megbánta (ahogy rendes embereknél lenni szokott). Nyáron elküldte az asszonykát nyaralni a gyerekkel, ő meg dolgozott. A szabadságát, természetesen velük töltötte. Egyik nyáron kapott egy táviratot feleségétől, az volt benne, hogy nem tud vele élni tovább, nem megy haza többet, ne is keresse, hol van. No, mondta. Aztán: hát ez meg mi a fene, gondolta, és a gyerek is? Attól kezdve nem gondolt semmire. Otthon ült, dolgozni nem ment többet. Meglátogatták egy pár nap múlva a szakszervezetből. Csodálatos, mondta másnap a látogató az igazgatónak: ül egy széken, mosolyog, nem válaszol, és valami távirat-félét szagolgat. Elmegyógyintézetbe tették, fél év múltával elengedték. A faluba hosszas csavargás után jutott.
A vörös folt eltűnt és mindenhonnan feketeségek nőttek hirtelen. A csöndbe a víz lotyogása hullott csak, mint nyáron a szitáló eső. Jánoska fölkelt és elindult a faluba. A Balogék istállójában aludt már napok óta, egy tehén és egy ló között. Erős szaguk megnyugtatta és jól tudott aludni tőle. A halászkikötőben épp akkor kötöttek ki a halászok nagy kiáltásokkal. Jánoska erős halszagot érzett és megállt: enyhe kísértése támadt, hogy halazzon. Azután a halszagba vegyült a diesel-motor gázszaga; újból elindult és elhaladt előttük. A lámpafénynél meglátták, ni Jánoska, hová mész? kiáltották utána, meg még valami trágárságot. Aztán elnyelte az út, meg az alakuló éjszaka. A gyógyszertár előtt mindig szimatolt, mielőtt befordult volna a faluba. Most dögszagot érzett, ez szokatlan volt, meggyorsította lépéseit. A kocsma következett, amit nem tudott kikerülni. Itt óvatosan szokott elballagni, utálta a szeszszagot és a szesz szagú embereket. A fény halvány karéjában kebelezte magába a fél utat, a karéj szélén haladt el. A kocsmalépcsőn ketten álltak. Né, mondta az egyik, és rámutatott, ehen a bolond, e. Itassuk meg. A másik hátrafordult, hagyd, mondta, csak kiköpi, pénzbe kerül, aztán meg mi a rossebet csinálsz vele, ha berúgik? Így Jánoska bántódás nélkül tovább mehetett. A malom utáni utcába befordult és bement a harmadik kapun. Elment a világos ablak előtt, ahonnan hangok szűrődtek ki, meg ételszag. árnyékok lebegtek: Balogék vacsoráztak. Hátrament az istállóhoz, betolta az ajtót. A tehén már feküdt, teste csendesen morgott, időnként rázta meg egy-egy böfögés, amikor megcserélte a szájában már jól elrágott füvet a gyomrában lévővel. Jánoska ledőlt melléje, megnézte még a lovat, ami a sötétben rábámult, azután elaludt. Hajnalban a tehén felállt, ő meg felébredt, talált egy tányér ételt. Megszagolta, megette. Elindult. Kiment a földekre, hanyatt feküdt és vizsgálgatta az eget: a levegő még hideg volt és az ég sötétlila. Szundított egyet. Mire fölébredt, melegebb lett, az ég pedig világoskék. Furcsa összefüggések, mint ez is, egyfajta ámulatba ejtették. Hasára fordult és öklére támaszkodva nézte: rózsaszínű meg sárga csíkok húzódtak a szürkében és kékben. Azután előtűnt a vörös folt, fokozatosan sárgult, s egy idő után nem tudta nézni. Hunyorgott. Emberek jöttek dolgozni, szerbusz Jánoska, mondták, gyere, igyál egy kis vizet és odanyújtották a korsót. Mosolygott és ivott a vízből. Hogy vagy, Jánoska, kérdezte a másik, mikor ellik már a Balogék tehene? és megsimogatta a fejét. Jánoska csak ült és pislogott. Az emberek mulatozva álltak munkához, sokáig élcelődtek az ötleten. Déltájban, mikor nagyon meleg lett, árnyékba ültek, magukkal vitték és megetették. Vagy a kancát jobban szereted?, érdeklődtek nála, miközben ő tele pofával ette a szalonnás kenyeret. Biztos azért nem dolgozik ez nappal, vélte az egyik, mert éjjel sok munkája van. Tehén is, kanca is, sok ez egy embernek. Röhögtek. Délutánra azért elfáradtak, nem volt kedvük mulatozni. Jánoska otthagyta őket, elindult a vízpartra. Óvatosan lépdelt a barázdákon, melege volt, izzadt. Az országúton megriadt egy piros teherautótól: olyan tömény benzinszag áradt belőle, amilyent még nem érzett. Sietve ment tovább. A falu utcáján, az iskola előtt gyerekek csatlakoztak hozzá, rajcsúroztak körülötte. Cédulát tűztek rá
ÉN VAGYOK A BOLOND
és elszavalták legújabb versikéjüket:
a meglepetéstől
elakad a falat,
Jánoska fogott egy
órjási nagy halat.
Nemrégiben ugyanis horgászokat látott a parton; a zsineget nem látta, fogott ő is egy botot és mosolyogva a víz fölé tartotta: így várta meg a napnyugtát. Mire beért a faluba, a horgászok szerte újságolták, hogy a bolond halászik. Sokáig ezzel ugratták.
Azután a gyerekek elsodródtak valamerre, ő meg továbbment az utcán. A kocsma előtt álldogáltak egypáran, korsó sörökkel a kezükben. Nem iszol, Jánoska?, szólították meg, és az egyikük, hunyorítva a többieknek (jelezve, hogy jó vicc következik), odaállt elé és felé tolta a korsót. Jánoska mosolygott. Nem nyúlt a sörért. A korsó ott táncolt az orra előtt, fehér habja remegett. Megszagolta. Akkor a másik belefújt. A sörhab megszállta Jánoska fejét, olyan lett tőle, mint egy hóember. A távolabbiak dülöngéltek a röhögéstől, még berúgik, mondogatták egymásnak. Jánoska rámosolygott megcsúfolójára, de a fehér hab vicsorrá szublimálta a mosolyt. Nocsak, mondta az ember, még felöklel a végén, és peckesen visszasétált a többi védelmébe. Ittak. Habos fejjel hagyta ott őket. Mindenki nevetett rajta, még az orvos is, akivel találkozott. Hát te hova dugtad azt az okos fejedet, kérdezte, no várj, itt a kút, lemossuk ezt a vacakot, s a kút vize alá nyomta a fejét. Kapott egy cukrot, megszagolta és a szájába vette. A gyógyszertárnál a part felé kanyarodott.
Álmosító augusztusi délután volt ez. A nyaraló közönség pilledezett, várták a napnyugtát, amikor színes ruhájukban újra birtokba vehetik a parti sétányt és a mulatót. Akik házaikban voltak, izzadtan pihegték az ebédelés fáradalmait; sokan ilyenkor végezték a szükségüket, hogy ne este, vagy a délelőtti fürdésidőben kelljen időt szakítaniuk erre. A kis szerelmespárok, kihasználva kövér szüleik tunyaságát, teljes üzemmel működtek a sétányon, esetleg kölcsönkért víkendházban. A parton lévők aludtak, vagy kábán üldögéltek; vízben kevesen voltak, mert langyos volt és kellemetlen gondolatokat ébresztett. A strand homokpadján (ahová kívülről ingyen, kovácsoltvas-kapun keresztül viszont két forintért lehetett bejutni), heverésztek egynéhányan, nők, férfiak. Két gyermek labdázott, elhibázott mozdulatokkal. Messze, a vízen fehér pötty jelezte egy vitorláshajó lefojtott energiáját és közönyét a gyorsasággal és a vízzel szemben: a levegő állt, s a hajó legénysége alighanem unatkozott. Közel a parthoz két gumimatracon egy szerelmespár pörkölődött, kéz a kézben, s érzelmi rohamaik közepette félájultan locsolgatták magukat a langyosan gőzölgő vízzel.
A világ mozgása és a történés leállt, a túlpart homályba tűnt, minden végtelen és sűrű lett; hirtelen megnőtt a létezés viszkozitása. A falu kocsmája messze volt innen, s csak afölött lehetett fölfedezni egy kevés vibrálást; a részegek duhajkodó fittyethányását ennek az egész átalakulásnak. Jánoska a kocsma és a strand között ment valahol. A szokatlan nyugalom megzavarta: a sörhab szaga elborította és meleg volt, mozdulatlan, nagy-nagy meleg. A víz sima volt, mint az üveg, még a halak sem jöttek föl gyűrűket vetni rá. Fehér pötty üldögélt a nagy kék folt és a távoli fehér csík között, mindössze ennyit látott. Gyámoltalanul ballagott a parton, a strand felé. Már majdnem elért a strandig; akkor lekuporodott és nézte a vizet. Két nyaralóvendég bámulta az egyik ház ablakából; nézd csak, mondta az egyik. Látom, bólintott a másik, azután egy szót sem szóltak.
Jánoska piszkos és rongyos volt, feltűnést keltett. Ritkán tévedt a nyaralótelep felé, most is csak azért jött erre, mert a másik úton egy motor benzinszaga eltántorította szokásos útvonalától: jobbfelé indult. Egy órácskát kuporgott a strandtól ötven méternyire, akkor vizelt, és mert egy piros foltot látott, némi tétova szimatolás után besétált a strand területére. A homokon egy nő piros fürdőruhában aludt. A gyermekek már nem labdáztak, a gumimatracos szerelmesek nem lotykolódtak a vízen, a strand homokjáról eltűntek a többiek.
Jánoska leguggolt a nő mellé. Kis neszesszer borult ki mozdulata következtében, ami élére állítva fészkelt a homokban: levelek, rúzs, fésű szóródtak ki, meg vasúti igazolvány, elnyűtt, fényképe alig felismerhető, közvetlen mellette egy forint. Jánoska óvatosan megszagolta a nőt, nyakánál, két melle között, köldökénél és legvégül a combhajlatban. Sokáig ült és még egyszer végigszagolgatta. A nő ájultan alhatott: nem ébredt fel. Egyedül voltak. Akik ébren ültek is a strandfürdő fái alatt, azoknak nem volt kedvük gyanút fogni. Azt gondolták (melegben mindenki jóhiszemű), biztosan a férje, vagy valakije. Jánoska közben hanyatt feküdt a homokban, könnyein keresztül nézte a hatalmas kék mozdulatlanságot, mosolygott, mosolygott, s a szeme sarkában felgyülemlő könny, mint egy prizma, felbontotta a fényt, a színkép színei táncoltak előtte; akkor felborult az egész világ: szagok érkeztek messziről, hangokat hallott és bizarr formákat látott színesen kavarogni az égen. Mosolygott, mosolygott: az alvó piros-fürdőruhás nőnek KÖNNYŰ-VEREJTÉK-SZAGA VOLT.
A strandfürdő fenyőfái alatt két férfi olvasott. Lehullott egy toboz a baloldalt ülő karjára, aki az alkalmat kihasználva, körülnézett. A már nyugodni készülő Nap változatlan egyhangúsággal borította el a világot, a víz fölött remegett a tapintható gőzdús levegő. Az unalmassá vált képet csak egy alak bontotta meg: a vízben gyalogolt, ruhában, karját kinyújtva, fejét fölfelé emelve. Nézd, mondta a baloldalt ülő a jobboldalt ülőnek, aki könyvébe mélyedt. Mi az?, emelte fel a fejét a másik, mi az? Ott, ni, mutatta az alak felé bökve, a barom, ruhástól megy a vízbe. A jobboldalt ülő visszamélyedt a könyvébe. De nézd, öregem, hogy tartja a karját! Újból fölnézett. Mi van?, kérdezte, mi van megint? A karját úgy tartja, figyeled, mint egy pap. Biztosan valami szombatista, vonta meg a vállát rövidke szemlélés után a jobboldalt ülő és visszanézett a könyvébe. Hogy-hogy?, szökkent fel a másik szemöldöke, hogy-hogy szombatista? Ejnye, hát szombat van, azok ilyenkor fürödnek, vagy mi, förmedt rá ingerülten a jobb felől ülő.
Nézd, már milyen messze van, hangzott kicsit később balról. A másik csak felnézett, azután visszanézett a könyvbe.
Hosszú szünet állt be. Az, akire a toboz esett, becsukta a könyvet, és csak a vízre nézett. A másik olvasott. Amikor már erőltetni kellett a szemét, mert a nyugvó Nap és a bíborhíd miatt alig látta a kitárt kezű alakot, a baloldalt ülő aggódni kezdett. Nem kellene szólni a rendőröknek, szólt szorongva, vagy a mentőknek, vagy valakinek? Ugyan, mondta a jobboldalt ülő és föl se nézett. Pedig, ha barátja szemébe néz, megláthatta volna, mi az este: nyugvó Nap, véres színek, tornyosuló sötét, halálfélelem.
Hozzászólások