Gáspár László
(1937. március 21. – 1998. június 13.)
Ma volna hetvenöt éves Gáspár László.
Csendes és megfakult állóvíznek tűnik ma a szakma, sima tükrét nem borzolják valamiféle ünnepi megemlékezés aprócska hullámtörései sem, hozzám ilyenek legalábbis nem értek el, ami, persze, lehet az én hibám is. (Egy próbálkozásról tudok: Hegedűs Gábor írt emlékező tanulmányt az Iskolakultúra számára, amely azonban szakmai kifogásokra hivatkozva annak közlésére nem vállalkozott. Véleményének summázatát idézem: „Gáspár László, egy ellentmondásos rendszer ellentmondásos rendszerváltásos korának volt az elméletet és a gyakorlatot harmonizáló, kiemelkedő személyisége. A szocializmusban a szocialista nevelésfilozófiába és iskolarendszerbe nem illeszkedő polgári gondolkodása miatt támadták, sokszor azok, akik a rendszerváltás után, rásütve Szentlőrincre a szocialista munkaiskola elnevezést, igyekeztek őt háttérbe szorítani. Pedig Gáspárra és munkásságára sem az egyik, sem a másik nem igaz. Gáspár László a szentlőrinci iskolakísérlettel Magyarországon messze megelőzte a korát”)
Legszívesebben belekarolnék az olvasóba: jöjjön, tartson velem, mutatok egy olyan iskolát, amit érdemes megnézni, gyerekeknek valót, örömökkel kecsegtetőt, ahol mindig történik valami érdekes, és ahol ezek a dolgok nemcsak „megtörténnek” a gyerekekkel, hanem általuk mennek végbe, alkalmat teremtve arra, hogy ki-ki ráébredhessen a saját lehetőségeire, és cselekvő részese lehessen a fejlesztő erőpróbáknak.
Van ilyen iskola?
Volt, és lehetne ma is, és bizonyosan lesz még ilyen. Ez az iskola Szentlőrincen jött létre 1969 és l989 között, és 1997-ig működött. Nemcsak országos, nemzetközi híre volt, valóságos pedagógiai zarándokhellyé vált: kutatók, pedagógusok ezrei adták egymásnak a kilincset, hogy megtapasztalhassák, miként lehet gyerekközpontú iskolát teremteni, vonzó pedagógiai programmal, egyedi arculattal.
Különösségei közé tartozott, hogy falai között nemcsak tanulással foglalkoztak a gyerekek, hanem értékteremtő (termelő) munkával is: fajátékokat gyártottak, kerti munkára szövetkeztek és iskolaboltot működtettek. Bevételeikből önálló tábort építettek az orfűi tó partján, táboriskolát szerveztek. Ők maguk, hiszen a közösségért végzett munka is a program része volt, gyakorlatot szereztek a szabályozás-önszabályozás egységét megvalósító önkormányzati irányításban. Sokszínű szabadős tevékenységekkel egészült ki a nevelési rendszer: mindenki megtalálhatta azt a területet, amely számára a siker örömét ígérte. A tanulást kiegészítő sokféleség mellett maga a tanulási folyamat is kuriózumokat tartogatott: a szokványos tantárgyak helyett olyan komplex tantárgyakkal találkozhattak a gyerekek, mint az általános gazdasági ismeretek, a természet és a társadalom fejlődése, a születéstől a felnőtt korig, csupa különösség… Ha hozzátesszük, hogy a tankönyveket fölváltotta a mindennapos könyvtárhasználat (az iskolai könyvtár köteteinek száma meghaladta a községi könyvtárét!), a feleléseket a beszámolók, az osztályozást a szöveges értékelés, akkor érthetővé válik, mitől lehetett ez az iskola a gyerekek számára vonzó.
Szentlőrincen nyugodt légkörű iskola jött létre. A „sokmezős versenypálya” sokféle sikerrel kecsegtetett: a „jótanuló” mellett megjelent a kiválóan dolgozó, a közösség szolgálatában kitartó, kezdeményező és másokat magával ragadni képes iskolás; a kötelezőségben megjelent az alternativitás, és közösségi értéket nyert a hobbitevékenység is. Az iskola legtöbb növendéke számára tudott nyújtani olyan tevékenységi területet, amelyről a sikerélmények az iskolai élet egészére kivetítődhettek. A versenyfeszültség kiiktatásával azt együttműködés jó légköre, az egyénekhez igazodó, nyugodt ritmusú munka megnövelte a produktivitást. A továbbtanulási eredmények ezt meggyőzően visszaigazolták.
Nem a „magam lovát” dicsérem: az iskolát Gáspár László, a tanyai tanítóból a neveléstudományok doktorává lett kutató pedagógus álmodta meg. Amikor én a felkérésének eleget téve harminc évvel ezelőtt követtem őt az igazgatói-kutatásvezetői munkában, Szentlőrincen már „sínen volt” az iskola.
Sokan kérdezik: ha jó volt, miért szűnt meg?
Ennek sok oka volt, talán még visszatérünk erre. Sajnálatos, hogy ha eddig meg nem szűnt volna, most végképp elfogyna a levegő körülötte. A szentlőrinci iskola az uniformizált, egyformává szürkített, egy központból vezérelt, mintakövetésre kötelezett iskolák sorából, azok tagadásával nőtt ki tantervfejlesztő, helyi nevelési rendszert építő, autonóm intézménnyé. A mostani centralizáló törekvések egy „újrauniformizált” iskolarendszer képét vetítik elénk, amelyben az előírttól való eltérés devianciának számít, és legfőbb erény a pontos mintakövetés. Meglehet, ez idővel nyomasztóvá válik, létrejönnek a nevelő tevékenységekben gazdag iskola gazdasági alapjai, és elindulhatnak újra az intézményi autonómiát és a pedagógusi önállóságot a zászlajukra tűző megújítási törekvések. Ha ez így lesz, értelmet nyerhetnek a Szentlőrincen felhalmozott tapasztalatok.
Lesz még itt megmutatni érdemes, örömteli, gyerekeknek is jó iskola, ahol mindig történik valami érdekes, csupa olyan, ami nemcsak „megtörténik” növendékeivel, hanem saját fejlesztésük cselekvő részeseivé teszi őket?
Petró András (akinek segítsége nélkül a szentlőrinci iskolakísérlet nem jöhetett volna létre) a kilencvenedik éve felé közeledvén is optimista: „Gáspár László, ez a nyugodt, mackós mozgású, szelíd mosolyú férfi csendes, halk szavával, nyugodt érvelésével, tudásával, tényekkel bizonyított, valami nagy konoksággal, makacssággal harcolt a szükséges feltételek érdekében, védte igazát, vállalta korát, a kor mindenféle hibájával szembeni harcot.” Csak ezt kellene tennünk ma is, és ma már nem bejáratlan úton. „Gáspár László élete és munkássága, akkor válik a közoktatás, a pedagógia hasznára, ha a hozzá méltó szakszerűséggel, tudományos igénnyel, a kor követelményeihez igazítva hasznosítjuk belőle mindazt, amit ő adott a közoktatás, a pedagógia számára, ha kimutatjuk tévedéseit, időszerűtlenségét is, akár a tudományos, akár gyakorlati munkásságát értékelve. Mert így válik igazán hitelessé kivételes teljesítménye, tudományos és gyakorlati munkájának egysége, szerves kapcsolata. Mindaz, ami időszerű, használható, amit nem szabad elfelejtenünk!”
Emlékezzünk méltó módon Gáspár Lászlóra!
Hozzászólások