Hamvaim: a nullás liszttől
a hópelyhekig, mindenféle méret.
A szteroid koktélok trendi takarítószerek:
hámlik, pereg rólam a több mint
hat évtizedes, retró
vakolat. Portörlésből, türelemből
a családnak csillagos ötös!
Hamvaim: már vagy két urnányi,
de mellékes szegmentként még
itt esetlenkedem. A vén skót
sztorija: saját temetésére
kibattyog a stiglickertbe. Fukar
közegében Nobel-díj várományos.
Nekem mi jutna szellemzsugoros
Bergengóciánkban?
*
„Tükröm, tükröm…” Apám
homálylik vissza rám
kilencvenévesen. Nyolcvanhét
volt, mikor temettük?
Önmagán kívül nem ismert
más világot, törvényt.
Ez a mostani ő-én itt
létmorzsát koldul
rivális világoktól.
*
Cseresznyevirág-percek, Cso-cso-szán-
remény, Puccini audio-vízióján lebegő,
vibráló nagaszaki éj; álmodom – végre!
De szemhéjamon landol a pimaszság
örök szimbóluma, két társa fülemen
s hajhagyott koponyámon műkorcsolyázik.
Lázasan fogtremolózom; undok
szárnyak nesze hasogat; képem
diadalmas vigyorba rándul: „Ostobák,
melléfogtatok, élek! Én élek, a ti
édenetek a dög és szemét!”
Megértik? Faképnél hagynak. Perverz
öröm: végre egyszer haszontalan,
felesleges vagyok!
*
„Muszáj enned!” „Tudom, nem
fogyhatok.” Mindent megvesz, elém
áldoz a család. A tarka
fűrészpor-tömegbe, hajdani ínyencként,
illatokat, ízeket bájolok. Aztán
gombnyomásra, engedelmesen beindul
a Morbark-gép: faóriásokat nyel el,
s a túlfélen heggyé gyűlik a fabrikett.
Ennyit reformgasztronómiámról! Ja, és
hogy a túlélés kulcsa. Esetleg.
*
„Nocsak, szolizunk?” – színemre célzó
kérdése maró epekoktél. Amit gyötrődve
visszanyel: „Vén bolond!” „Hja, SZTK-ra
jár, háromhetente, egyszer használatos,
műanyag armatúrával… Melléje akció:
Nyerjen egyszemélyes élmény-
utazást a Pokolba! (Mázlista vagyok,
bejött!) Rám mered; tekintete
kéthónapos bulvárújság.
*
Feleségsors: próbaözvegység.
Mindent egyedül,
házban, családban, kertben,
közéletbazárban,
füstünnepeken,
pókhétköznapokban.
A valódi könnyebb:
nem kell egy
meddő bábot is
naponta fényesíteni.
*
Egy per egyes, szabvány hullapóz:
hanyatt, felkiáltójel-tartás, szorosan
törzs mellé zárt karok, dacos
áll 45°-ban. Lazán
vagy mereven. A sunyi fantom
elégedett: „Gyorsan feladta! Kap még
némi időt, giccs-sztoris, végső
nyavalygásra.” Egy frászt! Versek,
versek, versek gyülekeznek: Petrarca,
Petőfi, Pilinszky, Pákolitz – hogy
miért pont „P”, merő szeszély;
lehetne bár Horatius, Byron,
Goethe, Babits, Illyés, Csoóri vagy
bárki, aki nem fecsegni, de mondani
akart valamit, valahol, valakinek,
valamiért… Jönnek sántán, délcegen,
keményen, szerény-magabiztosan: együtt
lépő, egymás övét markoló falanx. Látom
kezem nyert helyét, megragadom.
Eszmél a rém, de késő: suhintok,
s kettészakad az önelégült,
foghíjas vigyor.
Hozzászólások