Igen nagy sikerű könyvbemutató zajlott május 2-án a Pécsi Civil Közösségek Házában, amikor is zsúfolásig megtelt az előadóterem Szakácsné Kozári Piroska barátaival, tisztelőivel, valamint az új kötetére kíváncsiakkal.
Az „Életvirágunk szirmai” harmadik kötete A művészet berkeiben címmel jelent meg. Gyermánné Vass Ágnes hegedűművész adta meg az alaphangulatot a lélekemelő délutánhoz (Szkladányiné Simonfai Mária kísérte zongorán). Majd Dévényi Ildikó és Moravetz Levente adott elő egy-egy alkotást a kötetből. A könyvet és íróját Szalay Lajos, a Pécsi Népi Írók Baráti Társaságának elnöke mutatta be. A háziasszonyi feladatokat ellátó Gernert Istvánné L. Csépányi Katalinnak is szót adott, aki arról beszélt, hogy a sors kiszámíthatatlanságának következtében, vagy éppen a sorsszerűség miatt Szakácsné Kozári Piroska születésnapján, május 11-én nyílik a Gebauer-emlékkiállítás. Ez azért is különleges, mert Kozári Piroska Gebauer Ernő tanítványa volt, és A művészet berkeiben című kötetében több mű szól a Mesterről, aki nem más, mint Gebauer Ernő. Így kapcsolódik a könyvmegjelenés és a Gebauer-emlékév össze.
A kötetből a bemutatón a Székely Bertalan emberközelből című emlékezést adta elő Dévényi Ildikó színművész, a Hetedhéthatár is ezt közli – köszönve Kozári Piroskának, hogy a Gebauer-emlékévet gazdagítja ezzel és a többi Gebauer-történettel.
Székely Bertalan emberközelből
Szerettem mindig az okos, tapasztalt emberek közelében lenni, vagy a nagy művészek életéről valamit hallani. Tudtam, hogy Gebauer Ernő a mi nagy történelmi festőnk Székely Bertalan tanítványa volt, ezért gyűjtöttem a bátorságomat, hogy egyszer megkérjem őt, meséljen róla!
Egy szeptemberi este, ugyancsak hazafelé ballagdáltunk, az Aranyoskút környéke táján előhozakodtam kérésemmel:
– Kedves Mester! Szeretnék többet tudni az ön nagy festőművész mesteréről, Székely Bertalanról! Kérem, meséljen róla! Milyen volt emberközelből?
– Ó, kedves Piroska! – (mindig igen udvariasan szólított) – a Székely mester igen érdekes egyéniség volt. Nem volt túlságosan barátkozó természetű. Kevés embert engedett közel magához, de nagy magyar volt, az biztos.
– Hogyan érted ezt Ernő bátyám? – szólt Erdősi András. – Kérlek, magyarázd meg, mert a képeit ismerjük, de a hétköznapi emberről keveset tudunk!
– Könnyebb lesz megérteni, ha mondok rá egy példát: Székely Bertalannak és Benczur Gyulának – ugyebár mindkettőt igen nagy festőként tartjuk számon –, a Dunakanyarban egymáshoz igen-igen közel állt a nyaralójuk. Benczur Gyula simulékony természetű volt. Mindig jól tudott alkalmazkodni a politika művelőihez. Igazolásul említem: Ugyebár ott van az a nagy festménye a „Budavár bevétele”. Ki azon a képen a főalak? Ki a nagy pátoszos megjelenésű hős? Ti is tudjátok. A lovon ülő osztrák tiszt. Pedig ha jól meggondoljuk, mégiscsak a magyarok hullatták a vérüket, lásd: Szigetvár, Eger, Mohács, és mentették meg Bécset az oszmán török inváziótól! Szóval Benczur Gyula egy nagy fogadást adott a nyaralójában József főherceg tiszteletére. Óriási volt az előkészület, pompa és felhajtás. Éppen akkor ért haza a nyaralójához Székely Bertalan, amikor a szomszédságban nagy ovációkkal, hajlongásokkal fogadták a főherceget. Ő még a fejét se fordította a nagy hacacáré felé, úgy megvetette őket. Ezt egy olyan ember mesélte nekem, aki tanúja volt az esetnek. Mindebből kiolvasható, hogy elvhű hazafi, gerinces ember volt Székely Bertalan és a képei is ezt bizonyítják.
– És milyen volt, mint tanár?
– Ő nagyon komolyan vette a tanítást is. Rendszeresen és alaposan korrigált. Nem járt a fellegekben. A realitás embere volt. Tudatosság jellemezte.
– Miből lehetett ezt látni?
– Ahogyan a munkáit előkészítette. Mindennek utána járt. Óriási történelmi ismeretekkel rendelkezett. Festményeihez rengeteg kompozíciós vázlatot készített. A műtermében volt például többek között egy nagy láda, tele volt drótból hajtogatott emberalakú figuravázakkal. Amikor a nagy kompozícióit, történelmi képeit festette és nem volt modellje, akkor ebből a ládából elővett egy ilyen emberi – mondhatni – drótcsontvázat (különböző nagyságúak voltak), a nagy agyagos edényből galacsinokat rakott rá, nagyjából megformázta, beállította a mozdulatot, majd skiccet készített róla. Aztán ha kellett különböző drapériákkal imitálta a ruharedőket. Olykor agyagos lébe mártotta a drapériát, hogy megmaradjon az agyagos figurán, hogy élethűen le tudja rajzolni az alakok mozdulatait ruháikkal együtt. Nemhiába nevezték őt tudós festőnek!
– Mindezeket azért tudja, mert többször járt a műtermében? – kérdeztem.
– Nos, amint mondtam, zárkózott ember volt, de nagy ritkán, talán kétszer – és erősen töprengett – voltam fent nála. Legutóbb üzent értem – ez nagy bizalom, kitüntetés volt részemre –, hogy menjek fel hozzá! Azért hivatott, mert közölte, reám gondolt, hogy besegíthetnék a legutolsó városligeti freskója elkészítésében! Aztán ez a munka nem is tudom miért, valahogy később elmaradt.
A Kálvária utcai sarokház tejboltjához értünk, ahol napközben a környékbeliek megvásárolták kimérve kannáikba családjuk számára a tejet. Még pár lépés és búcsúzunk. Még egy naiv kérdést a kíváncsiságom megkockáztatott:
– Amikor Székely Bertalan festette a Pécsi Székesegyházban a freskóját, már itt tetszett lenni Pécsett?
– Ó, én akkoriban még nem tartózkodtam a városban. Túl fiatal voltam még akkor – és szelíden elnevette magát.
Feszengtem a tudatlanságom miatt.
– Ám be tudok számolni a városhoz kötődő egy apróka kis életmozaikjáról. Amikor itt dolgozott és festette a Mária Kápolna freskóját – úgy gondolom 1892–1895 között –, estefelé elballagott a Széchenyi térre és az ott levő Takarékpénztár földszintjén üzemelő kávéház teraszán fogyasztotta el fáradtan, komótosan a kávéját. Bizonyára akkor is nagy volt ott a nyüzsgés, hiszen a tér egyben piac is volt, de délután lehetett gyönyörködni a téren, az ott le és fel sétáló hölgyekben. Mellesleg meg kell jegyeznem, hogy az az építész, aki meg volt bízva, hogy válassza ki, szerződtesse a festőművészeket a Székesegyház kifestésére, utóbb úgy nyilatkozott, ha tudta volna, hogy a magyaroknak ilyen kitűnő festőik vannak, mint Székely Bertalan és Lotz Károly, nem hívott volna külföldi festőket erre a munkára.
Megköszöntem Gebauer Ernőnek az elbeszélését Székely Bertalanról, és az enyhén mosolygó művésztanáraimtól elbúcsúztam. A mester még tréfásan utánam szólt:
– Kedves Hölgyem! A kísérőjét ne hagyja itt!
Hozzászólások