Környezet
Békátlan a táj. Békétlen. Bár békésnek tetsző. De nem minden csend megnyugtató. Ez egy olyan némaság, melyből idegesítően hiányzik valami: a megszokott brekegés.
Ki nyírja le a füvet a ház előtt? A lakó vagy az önkormányzat? Rendkívül összetett probléma. Az igazság az, hogy a kertészek a hibásak. Miért nem kísérletezték már ki az önnyiszáló gyepet, vagy a maximum öt centisre növő mikropázsitot?
Átúsztam a medencét. Rendben, mondja az edző, most visszafelé, fürgébben, fele ennyi levegővel. Jó volna többször feljönni, de ha ellenkeznék, nem kapnám meg a túlsó parton a kockacukrot. Nekem is érdekem, hogy betartsam az utasításokat…
Ahhoz, hogy a mai csinnadratta lélegzetvételnyi szüneteiben észre vedd a holnap rezdüléseit, nem elég a nyakadat tekergetni. A szemed is ki kell nyitni.
– Megkínálhatom csipkebogyó teával?
– Köszönöm, nem kérek.
Töltött. Megittam. Kvittek vagyunk.
Tamás a betonon landolt; nem volt víz a medencében. Elvira döntött: mégis megtartja, majd kiderül, hogy a svédé vagy a négeré. Arnold visszaváltotta az üres üvegeket, és megvette a karikagyűrűket. Béla nekidurálta magát; érezte, hogy most valaminek történnie kell. És úgy is történt…
Vigyázz! A kenyér tele van morzsával!
Élet. Szokásos adagja 70 év. Ha az Isten másképp nem rendeli.
Nagy igazságtalanság, hogy aki nem baltázza el a saját életét, azét mások vágják tönkre. Hogy némelyeket sárba nyomnak a körülmények, némelyek viszont önszántukból, kalandvágyból bukhatnak alá. Hogy egyesek tündökölhetnek, kettesek meg épphogy létezhetnek, ugyanakkora tehetséggel. Hogy aki hibát keres, az mindig sikeresebb, mint aki megoldást.
Azért van könnyebb dolgunk a növényekkel, állatokkal, mint a gépekkel, mert azok akarnak létezni, működni, táplálkozni, szaporodni. Nem muszáj őket állandóan kezelni, bütykölni, olajozni, karban tartani, hogy funkcionáljanak. Maguktól is iparkodnak ellátni feladataikat. Nemcsak értünk, nemcsak általunk üzemelnek. A robot viszont elvár némi pátyolgatást azért, hogy minket szolgál, kedvünkre szuperál.
Focizunk. Az Úr segedelmével. Kérhetünk erőt, kitartást, bizalmat. S illő rászolgálnunk. Kérhetünk sok mindent, csak azt nem, hogy Isten rúgjon gólt helyettünk. Nekünk kell futni, hajtani, cselezni. A játékszabályokat betartva, másokat nem eltiporva, becsülettel küzdeni. Mert ez a mi meccsünk…
A kőfejtőben senkit nem hat meg, ha te vagy a kontinens legjobb akvarellfestője vagy hosszútávfutója. A kőfejtőben követ kell fejteni. Sokat. Tonnákban mérik az emberi teljesítményt. Tonnákban mérik az embert.
Fészek. Félszek. Felcseperedtünk. És égbekiáltó méltánytalanságnak érezzük, hogy most már nem adja a csőrünkbe a mama a tücsköket. Akartunk mi röpködni, de nem így. Szabadabban.
Az ember valahogy úgy van kitalálva, hogy ha a környezetében semmivel és senkivel nincs különösebb gond, önmaga válik problémaforrássá. Mert nem állhatja az unalmas nyugalmat.
A fenti – 1992-ben íródott – részletet a szerző Egyszínű füzetek – 7. kék most megjelent kötetéből idézzük
Hozzászólások