Pécsett születtem, már igencsak rég; éveim száma négy tinédzserét is lepipálná. A manapság sokat emlegetett Pécs-Kelet egy szöglete volt fióka-éveim fészke, Szent István-kori falu, amelyet – akkor még másként álltak a dolgok – fejőstehénnek csatoltak a városhoz. Az egyik napról a másikra városivá vedlett helybéliek – némi morgolódással – elfogadták ezt az állapotot, de a tükék bennünket, „csutásokat” soha nem tekintettek önmagukkal egyenrangúaknak.
Szinte a betűvetéssel egy időben kezdtem el versikéket fabrikálni. Mondták is a szomszédok, velünk együtt templomozó nénikék: „Ebből a gyerekből pap lesz, vagy költő!” Messziről jött, a korhoz és környezetéhez képest iskolázott, olvasott nagyapám tréfásan hunyorítva felelte: „Hát költsön, ha ahhoz van kedve, csak legyen neki miből!”
Irodalmári hevületem a forradalom napjaiban sem lankadt. Tanáraim elképedve, nem kis ijedelemmel olvasták pattogó, tüzes lelkendezéseimet, aztán örökre elsüllyesztették őket. Mivel nem voltam eléggé érett és előrelátó, másolatot akkori írásaimról nem készítettem; később nem dicsekedhettem, hogy 12 évesen „ötvenhatos” voltam. Utóbb ez okból vállveregetésért sem állhattam be a valószínűtlenül hosszúra nyúlt sorba. Megtették helyettem mások, akik anno legfeljebb a járókából hangoskodtak, vagy még onnan sem.
Diákéveimről, első szerelmeimről regényt írhatnék, de mert mindenki azt teszi, én eltekintek tőle. Huszonkét évesen hivatásom elszólított a Városból, azóta már csak vendégként fordulok meg benne, egyre ritkábban, vagy zarándokként rokon- esetleg temetőlátogatás okán, és lassacskán e kettő is egyre inkább egybemosódik. Az emlékek szétszóródott mozaikcserepekként ötlenek föl bennem; többnyire nem a legfontosabbak.
A jelenlegi vásárcsarnok és autóbusz-pályaudvar helyét hajdan a Nagypiac foglalta el. A mai érkezési oldalon még meglévő kis lapos-tetejű épület volt a forgalmi iroda. (Akkoriban nem volt veszteséges a vállalat!) Mellette fabódék sorakoztak, bennük pecsenyesütők, mindennapos zöldségesek kínálták portékájukat. Götlingerék hurkája igazi csemege volt, fiatal gyomrom egy kisebb karikát is képes volt elnyelni belőle, lapátnyi friss kenyérszelet, négy-öt méregerős paprika társaságában. Juliska néni, anyám-korosztálybeli, mindig mosolygós asszony, ha meglátott, máris tüsténkedett: „Ugye, van néhány perce, kedveském? Visszateszem magának melegíteni, úgy igazán finom!”
Egy sorban álló társam megkérdezte: „Rokona az öreglány?” „Hát persze, a nénikém!”– füllentettem kapásból. „Ja, akkor már értem…” – hangzott a válasz.
A miliőhöz tartozott a mindig frissen ondolált hajú, egyébként elnyűtt ruhájú, ápolatlan, öreg „naccsága”, aki buzgón söprögetett a bodegák körül, felszedte a trehányabb kuncsaftok által elszórt csikkeket, papirost. Viszonzásul hol egyik, hol másik árus látta el étellel-itallal. Vagy tucatszor elmesélte: remekül érzi magát, fiának-leányának megteremtette a szép lakást, kocsit, ő pedig – bár előkelő famíliából származik – a jelenlegi kevéssel is beéri. Becsületesen mindig annak a gebinesnek a portékáját dicsérte, akitől aznapi betevőjét kapta. Évtizedekkel később róla mintáztam „Végállomás” című novellám főhősét.
Ez a világ már mindörökre a múlté. Eltűntek a hangos, nyüzsgő piacterek, a szorosan egymásba karoló, ódon házak, az apró, intim cukrászdák, a csikorogva araszoló, sárga villamosok, a csőrös, fapados, zörgő ablakú „PKV-s” (rosszmájúak olvasatában Pécs Keserves Vontatója) autóbusz-matuzsálemek, amelyek egyikén-másikán furnér helyettesítette a kitört üveget. Idősüllyesztőbe került az öreg fák nagy része; remélem, nem érem meg, amikor a Sétatér gesztenyéi, platánjai is a bio-erőmű kazánjában végzik.
Beton, aszfalt szorította ki a hajdani macskaköveket, a „személyes” üzletek helyett városrésznyi plázákban szórhatnánk pénzünket, ha volna. Teniszpályányi bugyi-boltok hivalkodnak néhány négyzetcentiméternyi, vagyonba kerülő portékáikkal; az eladó-kisasszonyok manöken-pózban cseverésznek szomszédos vagy szemközti bájtársnőikkel (vásárló csak elvétve akad), kirakati bábuknak nézhetné őket a bámészkodó köznép. Nem sokkal több van rajtuk, mint a vitrinekben állókon; talán arcvonásaikat rejtegetik leginkább, érzéseiket, gondolataikat (ha vannak) láthatatlanná tevő sminkjük alatt. Alekszej (nem tévedés!) Tolsztoj Aelitája ötlik eszembe róluk, a gyermekkoromban olvasott első, valódi sci-fi világa. És – úgy tűnik – be is zárult a kör. Visszajutottam oda, ahonnan elindultam: gyermekkoromba. Akkor örömmel vegyes izgalmat váltott ki belőlem, ha Pécsre utazhattam. Mára ez az érzés – mint előbb-utóbb minden szerelem – veszített vonzerejéből, nosztalgiává szelídült, megfakult. De az igazi szerelmeknek van egy kellemes oldaluk is: a Kedvest önmagunkban, bensőnkben, visszatérő gondolatainkban évtizedekkel később is hajlamosak vagyunk olyannak látni, amilyen volt hajdanán, első találkozásaink idején.
Hozzászólások