Lakásunkból egy régi bérház legfelső szintjének folyosójára látni, ahol nyüzsgő életet folytatnak a ház lakói.
Általában úgy indul a napom, hogy a reggeli mellett ébredezve kibámulok az ablakon, vagy egyszerűen csak nézem, amit lehet. Betekintést nyerek öt-hat család életébe, s őszintén szólva, ha álmosan is, de már várom, hogy felbukkanjon az egy-két összejáró, sugdolózó kislányka, a részeges ifjú és a folyosón rendszeresen megpihenő felesége, aki remegő kézzel nyúl elnyűtt táskájába a következő cigarettáért, miközben a vállára rögzített néhány hónapos gyermeke hosszú haja után kapkod. Várom, hogy felbukkanjon az a molett, jókedvű pár, aki így messziről akár még boldognak is mondható. Na, és ott van, egy kis garzon típusú lakásba befészkelve a cingár, kopaszodó, bajuszos, minden szomszédhoz odadörgölőző agglegény. A nyugdíjas nénik gyakorta bejárnak a folyosón lévő egyik helyiségbe, amelyről nem tudom persze pontosan, mi is lehet az, de sejtelmeim vannak róla. Ilyenkor szöget üt a fejembe, hogy ha a folyosón van és közös, akkor a molett házaspár miért nem megy be oda sohasem. Bár lehet, hogy csak rossz időben megyek ki a konyhába, és nem látom megkönnyebbülő vonulásukat, de az is elképzelhető, hogy nekik tényleg van olyan a lakásukban.
Már harmadik éve látom őket, olykor még hallom is egy-egy csetepaté vagy harsány jókedv foszlányait. Részesei lettek életemnek ezek az emberek, bár ők nem tudják, milyen érzés az, amikor a villamos-megállóban, a villamoson, a boltban, a játszótéren találkozva, az ismerősöket természetesen megillető köszönést magamba fojtom, érdeklődő szememet elrántom róluk. Ők nem tudják, mennyi nehézséget okoz mindez nekem… Igazából, mi közöm is van hozzájuk? Még a nevüket sem tudom; csupán különböző testi jegyeik, adottságaik alapján különböztetem meg őket. Miért is lenne közöm hozzájuk azért, mert a nagyváros szűkös lakásviszonyai, helytakarékos, emeletes építkezési módja egymás közelébe hozott bennünket? Miért ismerném őket azért, mert én rájuk látok, „megfigyelem” őket, míg ők zavartalanul élik mindennapjaikat lakásukban és a folyosón? És mégis… ők az ismeretlen ismerősök; várom, hogy felbukkanjanak, és hiányoznak, ha nem láthatom őket legalább messziről, a konyhában reggelimet rágcsálva.
Hozzászólások