Varga Csaba | Hevesi András emlékezete

Kultúra, művészet

Hevesi András emlékezete

 

Hevesi András gyászképe – 2009. május 4-én, a budaörsi temetésén

A barát(1), akivel találkoznom valaha adatott. A barát, akivel összetalálkozni érdemes volt. Vonzó, még zömökségével is férfiasságot sugalló, mély és kidolgozottan erős, gyönyörű bariton orgánumával olyan lény volt, aki mintha folyvást épp az élet értelmességéről közvetítene üzenetet. Mert volt mondanivalója, főként a lét súlyos kérdéseiről. A transzcendenciáról, benne létezésünk érzelmi megéléséről, és mindebben a zene szerepéről. Mert leginkább a szavak és a hangok poézisán keresztül érzékelte az életet, s értelmezését ugyanezekben adta vissza. Érzéke, stílusérzékenysége következetes volt. Az ezek beteljesülése iránti éhsége kimeríthetetlen. A gonoszt, az igénytelent, mindazon rosszat, amit szenvedélyes haraggal szoktunk elutasítani, ő jól működő ösztönével leginkább stílusidegenként hárította el. Figyelmes, megértő, gondos, s jelzéseiben finom volt, pedig alkatában kolerikus. Ha olykor kitört, úgy határozottan szangvinikus. Jó volt beszélgetni vele. Még inkább, ha társalgásunk hosszú csendeket érlelt. Már fiatalon is tudtunk hegymászáskor, éjszakai utcai elpilledéskor, kórussal zötyögő vonatozáskor vagy épp a Balatonba merülve, avagy pécsi ifjúságunkban feketekávé, vodka s cigaretta, majd kaposvári színészotthoni éjszakában finomra érlelt pálinka és szivar mellett nagyokat hallgatni. Hiszen az így előálló némaság tartalmas volt, a lehető legtöbbet elbeszélő, merthogy egy értelmet célzó létezés közös átéléséből fakadt. Egyszerre volt kuporgató és adakozó. Előbbi magával, utóbbi az embertárssal szemben, ráadásul mindkettőben túlzásra hajlamosan. Olyan eszményi megvalósulásként, amelyik mintha genetikusan, rendíthetetlen természetességgel hordozná és testesítené meg magában hazai katolikus kultúránk legszebb örökségét, miközben tevékeny, minduntalan kezdeményező életében, a pillanatok komoly, megfontolt, az öröklét felé kacsingató átélése során mintha a protestantizmus szelleme hatotta volna át: formaságok, konformizmusok, szócséplő megnyilatkozások helyett úgyszólván kizárólag az emberség mindenkori megélésére ügyelve. Az álszentség, az alakoskodás volt a legidegenebb tőle.

1960 – pécsi zenegimnáziumában vezényel

Zalaegerszegi elszegényítettségből, szőlődombok dús zöldjébe visszaszorult, mert politikailag üldözött és szociálisan lehetetlenített, hiszen elveiért hányattatottá tett háromgyermekes család későn, egyedüli fiúgyerekként végre megérkezett – szülei szemefényeként s nővéreitől is dédelgetett – sarjaként menekült holt szegényként Pécsre, konzervatóriumba, zenegimnáziumba s a közös középiskolai kollégiumba, hogy a már zalai létében megnyilvánult zenei tehetségében kiművelődhessék. Pillanatok alatt jelenséggé, hiszen mindenütt láthatóvá lett. S ezzel mindenütt egyszerre otthonossá is vált Pécsett, különösen ott, ahol csak szellemi kihívás érhette. Egyszerre volt szeretetreméltó és tehetségének sokágú kipróbálására éhes; magától értetődő volt hát, ha mindenki segítette. Gimnáziumában a lányok, lányos családok kedvence. Minden bohókásságban látványosan jelenlévő. Falta az elérhetőt. Karban éneklés, kórusvezetés, személyes stúdiumként pedig hegedű, brácsa, majd nagybőgő, persze zongorázással kötelezőn párosulva, logikusan vezetve a zeneszerzés KINCSES JÓZSEF tanár úrtól vezetett nehéz stúdiumaiig. Közben pedig, mert gyakorlatilag ellátatlanul, hontalanul és felruházatlanul, mert anyagi támasz nélkül élt, a pénzkeresés kényszere is űzte. Bármiből, bárhogyan. Már gyermekkorában is keresményeiből tartva fenn magát, kifejleszthette annak egészséges érzékét, hogy a szükségből is erényt, egyenesen élvezetet, sőt közösségében magának kiemelkedési lehetőséget kovácsoljon. Malomban zsákolás, pályaudvaron vagonkirakás. És alkalmi zenélések, akár üzemi megrendelésre eseti hakniként, akár az Apolló moziban a szocialista népművelés részeként a filmjátszást megelőzően rendszeresített, rövid vetítővászon előtti duós vagy triós muzsikálásként. Ezeknek köszönhetően keveredhetett az egykori Indóház utcai családi házsorban egy udvari albérlet birtokába, ahol személyes élete is kiteljesedhetett. Egy a fővárosból alig-nyugdíjba menekülő valahai katolikus szerkesztő hatalmas hideg konyhájából nyíló nagyobb cselédszobába, ahol fűt(het)etlenül, bútortalanul, eszményi rendetlenségben, de pianínóval és cimbalommal egyaránt felfegyverkezetten menedéket lelt, a zenében és a költészetben történő közös eszmélkedés útján a világból kivonulást biztosítva barátainak is. E boldog rezidencia így egyszerre volt takarítatlan bohémtanya és a zene, festészet, költészet egybekapcsolt hátterével emberi mivoltunk s benne a transzcendencia megélésének színhelye. Társaságunkban az első területet ő képviselte, a középsőt DOMBAY GYŐZŐ, a harmadikat magam. Klavierauszugokból rekviemeket énekeltünk, barátunk festményeiből, grafikáiból az önkifejezés további lehetőségeit puhatolgattuk, én pedig bódító szövegeket deklamáltam franciául, APOLLINAIRE eredetijén és VAS ISTVÁN kongeniális fordításán keresztül gyakran a szavak mágikumába merülve(2).

1961 – a pécsi Olimpia étteremben

Barátunk, aki karvezetési tudományát kipróbálandó már gimnazistatársakból saját kórus alapításával próbálkozott, később pedig kórusok tömegét boldogította gyönyörű basszus orgánumával a Liszt Ferenc Kórustól a Nevelők Háza Kamarakórusáig, hogy majd szimfónikus zenekarral úgyszintén megpróbálkozzék, profi temetőkórust hozzon létre s üzemeltessen, sőt a színház ügyelői világába is belekóstoljon, egyelőre még – biztosabb megélhetés utáni törekvésében – az alkalmi munkáktól az üzleti zenébe menekült, amik estéit lassan be is kebelezték. Az egykori repülőtér környéki zöldben a szocializmus vívmányaként az 1956-os forradalom kiérlelésében is szerepet játszó, elhazudott uránbányászat lakótelepeként felépült Uránváros Olimpia-éttermében nagybőgőzött éveken keresztül, vonzva oda barátait. Ekkoriban Kaposvárról érkezett gimnazista társa, APAGYI MÁRIA állt talán hozzá legközelebb, egyúttal amúgy eszköztelenségében sem igazán rendezett háztartásában is valamelyest mérsékelve bármiféle gondozó társ hiányát. Nem lehetett eléggé kiterjedt a város nekünk, hiszen Mari először este hozzám kopogtatott, hogy induljunk barátunkhoz, én egykori bányászrutinnal gyorsan hajat mostam s már kutyagoltunk is, gyalog persze, keleti peremtől nyugati szélig, hogy éjszaka bóklászva ugyanezen utat majd visszafelé is megtegyük. Beszélgettünk és ittunk, ittunk és beszélgettünk. S persze teljesnek éreztük a létünk.

Az üzleti elszegődés persze a konzervatóriumiaknak szigorúan tiltott volt. ANTAL GYÖRGY igazgató(3) azonban nemcsak e pécsi zenei fellegvár megszervezésében s fenntartásában bizonyult nagynak; nem is kizárólag azzal írta be nevét a zenei művelődés helyi történetébe, hogy a PAULUSZ ELEMÉR jól karbantartott színházi zenekarából kinőtt Pécsi Filharmonikus Zenekar mögé Liszt Ferenc Kórust szervezett, amellyel oratóriumok és rekviemek, szimfóniák és misék sorának igényes előadásával gondozta évtizedek politikai sanyarúsága közepette a lelkeket, hanem kimondatlan szociális elköteleződésével is. Kikezdhetetlen városi és megyei politikai respektjével élve ti. a prolidiki, a pártdiktatúra nyomásának elsőrangúan kitett zalai, vasi, somogyi, tolnai régiókból szinte előszeretettel gyűjtötte e nagyszerű városba a félig-meddig deklasszált s ezzel jövőtől megfosztott családok fiataljait, kiugró és átlagtehetségeket egyaránt, hogy KODÁLY ZOLTÁN igézetében, az elpusztításra ítélt tarhosi szellem nyomán muzsikusokkal, zenepedagógusokkal, szolfézstanárokkal segítse visszaépülni a szellemi Magyarországot. Ezek pedig nemcsak alma materre, közösségre leltek Pécsett, de Gyurka bácsi – bár láthatatlanul – anyagilag is segítette őket, s ennek örvén így olykor a szabályszegés nem öncélú eseteit szintén megtűrte. A Zenegimnázium hasonló pécsi specialitásként működött. Aligha volt patinás, versenyképes a fiúkat oktató Nagy Lajos vagy Széchenyi, avagy a lányokat beiskolázó Leöwey Klára vagy Janus Pannonius gimnáziumokkal. Viharverten, ismétlődő költözködésekkel indult, olyan többnyire katolikus pedigréjű tanárokkal, akik aligha taníthattak volna az állam szeme előtt álló nagy iskolákban. Mégis, szabadabb tanítási szelleme és annak visszatérő ténye, hogy az ember legtöbbre tartott barátai és az értelmességük, tartásos hívő életformájuk híre okán megismerkedésre vágyott lányok leggyakrabban odajártak, olyan ellenállhatatlan vonzerőt gyakorolt számos fiúra, hogy szüleim is csak parancsszóval tudtak visszatartani minduntalan felötlő kívánságomtól, hogy a Nagy Lajosból menet közben átiratkozzam. Ebben persze teljességgel igazuk lehetett. Életem bizonyára hevesis irányba fordul, az én esetemben feltehetően csekélyebb sikerrel s kiugrási lehetőséggel övezetten, ha engedékenyebbnek bizonyulnak – függetlenül attól, hogy nemcsak országos tekintélyű akadémiai zenetudós került ki körükből, de több orvosprofesszor is.

1960-as évek közepén – a pécsi színházi balettal és zenekarral

Középiskolai éveikre datálódik Hevesi ismeretsége, majd haláláig tartó szoros barátsága a stabil családi háttérből, az autodidakta pécsváradi pénzügyi tisztviselő régészből megyei múzeumigazgatóvá lett DOMBAY JÁNOS szintén későn született fiával, a majd öntörvényű kísérletező, csodálatos vonalaival és talán HAMVAS BÉLA ismeretétől is megigézetten – MARTYN FERENC tudatosan fegyelmezett és LANTOS FERENCnek geometrikumot is felidéző új útkeresését tanári pedantériába burkoló művészetével tompítva – egy őseredeti világmítoszt láttató DOMBAY GYŐZŐ festővel(4). Végigkísértük Győző útját pécsi pedagógiai főiskolás tanulmányain át almamelléki tanítóskodásáig, budapesti kiruccanásaiig, Szent István-aknai dekorátorságáig, közben házasságával HORVÁTH TÜNDÉvel, a BÉCSY TAMÁS-féle(5) középiskolai színpad (a Csontváry Múzeummá lett egykori Katolikus Legényegyletben, majd a Művelődési Házban) jeles diákszereplőjével, benne keresztapaságunkkal (Hevesi az első lányé, IVOLÁé, én a másodiké, SZÍNESé), majd nehéz válásával – a megcsalatás keserveit főként az ebben ártatlan Tücsi oldaláról átélve – és új házasságával az akkor Pécsett építész férjétől elváló BORECZKY BEATRIX történésszel (amiből CÉLIA fog majd megszületni), végül grafikusságáig az időközben fővárosivá lett SZENTÁGOTHAI-család, pontosabban a világhírű akadémikus középső orvoslánya, KLÁRA időközben szintén anatómusprofesszorrá lett férje, RÉTHELYI MIKLÓS budapesti orvostudományi egyetemi anatómiai intézetében.

1962 – a pécsi Olimpia étteremben

Mindezen külső-belső történéseket vitáink színesítik és edzik; hosszú dumaórák tiltott könyvek és albumok lapozgatásával Hevesi albérletében, éjszakai kerítésátmászásos csobbanásaink a volt Hadapród Iskola kicsiny, de annál mélyebb műugró medencéjében, előtte s utána nálunk a ház mögötti kis kertben, Magyarországon még ismeretlen zenék – HONEGGER expresszivitásával bennünket különösen felrázóan Jeanne d’Arc au bûcher, melynek PAUL CLAUDELtől származó szövegét egyetemi franciáskodásom idején gyakorlatilag kívülről fújtam – lemezről hallgatása Klára vendéglátásának köszönhetően, fél napok a balatonboglári templom alsó éttermi sarkában baráti csoportkiállításon, majd Győző immár keretezett képeit első autóinkkal cűgölve a fővárosi várbeli úri utcai zsűribe, a SZÍJ REZSŐtől lehetővé tett és általa megnyitott pesti kiállításokra, majd utóbb jónéhányszor pincegalériába, Szentendrére.

Mert kellett beszélgetni, ha egy NÉMETH ANTAL-féle rendezés a színházban – mert országos szenzáció volt JACQUES OFFENBACH Hoffman meséinek egyszerre operai és ECK IMRÉéktől gondozott balettelőadása –, egy BÉCSY-féle előadás a Doktor Sándor Művelődési Házban, koncert vagy főpróba a Liszt Ferenc Hangversenyteremben véget ért, vagy ha – amint ez hetente többször megesett – éppen erre támadt kedvünk. Hevesin s rajtam kívül az előbbin Győző volt nélkülözhetetlen, az utóbbin barátomként SÓLYOM LÁSZLÓ. És jártuk egymást, végeérhetetlenül. Fennhangon mondtuk a Mai francia költők szövegeit, próbáltuk megszerezni és értelmezni a Századunk zenéjé-ben megidézett korai, ám Magyarországon gyakorlatilag hozzáférhetetlen műveket, szavaltuk PAUL ÉLUARDot és mindenekelőtt az APOLLINAIRE kétnyelvű kiadásából kitetsző teremtő erejű hangmágiát, gyakran érvelve amellett, hogy egy kongeniális fordítás még az eredeti utolérhetetlen elvarázslásánál is – amiket én mondtam, gyakran könyv nélkül – olykor többet idéz.

1967 – Dixilandként Pécsről külföldre szerződve

És mindehhez járultak a többiek. Eleinte KOVÁCS GYŐZŐ hegedűs(6), aki Nádor szállodai portássága révén körünkben kitekintő okoskodásaival világfinak számított, majd az evangélikus pedagógus szülők nyugat-magyarországi lehetetlenülésében Pécsre menekedett SZELÉNYI-fivérek, akik misztikus elvágyódásainkat racionalisztikus értelmezésekkel vegyítették. Legelsőbben a bőven idősebb és érettebb SZELÉNYI PÁL, aki a Pécsi Pedagógiai Főiskolán nyelvészkedett, de számunkra ő volt a sámán, a THOMAS MANN-i Doktor Faustus elvont zenetudósa, akinek fejtegetéseit elbűvölő követhetetlenségében még szigetvári gimnáziumába is, ahol átmenetileg tanított, gyakran átrándulva hallgattuk. Majd a régi korokat visszaidézve érzékenyen lebegő magas hangján dalokat gyönyörűen előadó, a Zenegimnáziumban hegedűs, majd immár medikus SZELÉNYI ZOLTÁN(7), aki alapító társ volt az említett Kamarakórusban is. És egyre inkább a teoretikus festő SZELÉNYI LAJOS(8), időközben a pesti peremről szintén pécsivé váló társával, a jelenségnek számító gyönyörűen érdekes SZENTJÓBI ANNAMÁRIÁval, akiket szintén az újdonságok, az új szellemiségek mindenünnen felkutatása és habzsolása hajtott. Ők tovább nyomatékosították bennünk HAMVAS BÉLA megkerülhetetlenségét – először az alkotótárs feleség, KEMÉNY KATALIN Forradalom a művészetben művének(9) a modern festészetet tényleg magyarázó nagyszerűségével, majd a hamvasi világlátás (metafizika? misztikum? vagy egykori romlatlan embervoltunk alig visszaidézhető megsejtetése?) vágyakozásra és újraélésre érdemes őseredetiségével. Közben találkozások a konziban, ahol én középiskolásként a Nagy Lajos napközijét délutánonként büszkén elhagyva HALÁSZ BÉLA művész úr főszakosaként órákon keresztül orgonáltam, eljárva utána a „nagyok” – a hegedűs PAPP GYÖRGY és SERFŐZŐ TIBOR, WAGNER ILONA zongorista, hamarosan Gyurka felesége, és társaik – kétzongorás termébe, ahol a beszélgetés improvizálásokkal vegyült; eljárva társaink közeli albérleteibe, ahol egy nyíregyházi fiú(10), SÁRA JENŐ Apassionataja szállt a zongorából ujjainak száguldása nyomán, avagy TÉNYI ZOLTÁN mutatta meg míves zongoradarabjait. Kultikus éthosszúak voltak éjjeli csavargásaink az egyébként rosszhírű vasútállomás restijének hajnali reggelijével befejezetten, adventkor a székesegyház hajnali rorátéin részvételünk, avagy – nagyokat csatangolva a Mecseken – délutáni misinai látogatásunk, hogy éjjel majd a csillagvizsgáló ablakán bemászva, s bár dideregve, de a csúcsról üdvözölhessük a napfelkeltét.

2005 nyarán látogatva Hevesiéket a szentgyörgyhegyi birtokon

És szintén közben az illegális hittanok, ahová én két gimnazista társsal, KUTAS LÁSZLÓval és MARÓTHY LÁSZLÓval vagy BULYÁKI JÁNOSsal hol a Líceum sekrestyéjébe, hol nővérének a konzervatóriummal szembeni emeleti lakásába, hol pedig a Pius sekrestyéje feletti oratóriumba a lehetetlenített pálos szerzeteshez, BOLVÁRY PÁL atyához(11) jártam, ahol az őt lelki fiául felfogadó Hevesivel és a kórusainkban (a Liszt Ferenc Kórusban, de a belvárosi templom gyerekek által kezdeményezett és a szolfézsos KERESZTURY ERIKA, a zongorista NEMÉNYI KLÁRA, vagy éppen Hevesi által karvezetett énekkarban) szintén társ, egykori csendőrparancsnok gyermeke BÁRDFALVI FERENCcel(12) nemegyszer összetalálkoztam. Amikor a jövendő magyar értelmiség lelki gondozását pasztorizációjával felvállaló két nagyszerű – és utóbb a Magyar Népköztársaság társadalmi rendje elleni felforgatásért s az ifjúság (a korabeli büntetőjog nyelvén homoszexualitást feltételező) megrontásáért letartóztatott – pap, az egyebek közt Hevesit és Sólymot is táboraiba szervező Pali bácsi és az engem magával vonzó gyóntatóm, az eleinte a püspökség hátsó szárnyépülete végén, majd a Belvárosi Plébánia káplánszobáját lakó CSONKA FERENC működése(13) kiteljesedett, és nyaranta egymást érték a baranyai munkásturizmus, stílusosan a Vörös Meteor tagsági igazolványával legalizáltan a cserkészetet indián-romantikában titkosan felidéző keleti-mecseki (Magyaregregy, Kisújbánya és Óbánya közti helyszíneken), majd mátrai táborozások, hallottunk ugyan egymásról, sőt a társtábor elleni éjjeli rajtaütésekkor olykor szembe is kerültünk, de fogadalmunk szerint a saját csapaton kívül ilyen létünkről, ismeretségeinkről soha sem beszéltünk(14).

2008 júniusában – a Zsolnay-gyári művészeti fakultáson

Hevesi minden társaságban és helyszínen meghatározó vagy legalábbis jellegadó szerepbe került. Amikor otthonról fillérre kiszámoltan kapott menzai ellátmányomon (ebéd 6.- Ft, olykor vacsora 6.- Ft) spórolva – hogy ezen is könyveket vehessek – a színházzal szembeni volt Tiszti Kaszinóban vagy a Széchenyi tér s a Jókai tér alatti Aranykacsában üres köretet rendelve és sok kenyérrel elfogyasztva ebédeltem – olykor egy-két vidékről albérlő egyetemi kollegina társaságában (akik közül leginkább a szombathelyi TÓTH ÁGNESre emlékszem), bámulva a színészeket (a méltán híres Euripidész Médeia-szerepében megdöbbentő átéléssel játszó SPÁNYIK ÉVA(15), a London királya, avagy Kean, a színész emlékezetes szerepében SZABÓ OTTÓ, olykor MENSÁROS LÁSZLÓ, majd BÁNFFY GYÖRGY), akik felséges természetességgel tették magukévá megszokott marhacsontvelőjüket pirított kenyérrel –, olykor felbukkant Hevesi, aki úgymond tehetős üzleti zenészként gavallérosan meginvitált bennünket valami ínyes többletre. Mert hát délelőtt egyetem, délben ilyesmi, utána antikvárium, talán balettos gyerekek, majd otthon, vadul nyugati filozófiákat, esztétikát írógéppel jegyzetelve vagy úgymond költészetemben elmerülve, majd este a kopogtatás, hogy tüske hajamat gyorsan újramosva továbbkutyagoljunk Hevesi Olimpiájába, kedvünkre hallgatva zenélésüket, szünetekben nékik vagy tőle rendelt italokat fogyasztva, majd éjfél múltán kacskaringós sétálásokkal térve meg újra honunkba – nem volt egyenesen irígylésre méltó az életünk?

Emlékezés gyanánt csupán rövid időszakot eleveníthettem fel, mely formative years-nek joggal nevezhető közös ifjúságunkban zajlott – túlnyomórészt Pécsett, melynek hangulatát, örökségét, s megkísértett, ám aligha kimerített potenciálját mindketten (s mindahányan, akik csak onnan valahová elérkeztünk) valóban formálóként megismerhettük(16).

Varga Csaba

 

 

 

2008 szilveszterén Budapesten

(1) A Pécs Lexikon hasábjaira szántan – I, főszerk. Romváry Ferenc (Pécs: Pécs Lexikon Kulturális Nonprofit Kft. 2010) – ezt írhattam róla: „Hevesi András (*1942. dec. 22. Zalaegerszeg, †2009. ápr. 19. Budaörs) zenész. A Pécsi Erkel Ferenc Zenegimnáziumban érettségizett (1960), a Pécsi Állami Zeneművészeti Szakiskolában szerzett szolfézs- (1963), gordon (1964) és zeneszerzés (1965) diplomát, a Pécsi Nemzeti Színházban ügyelő (1966–1969), majd karmester (száznál több vezényléssel) (1969–1973), a Kecskeméti Katona József (1973–1976), majd a Kaposvári Csiky Gergely Színház (1976–2009) zenei vezetője, a pécsi Kisszínház, a Horvát és a Nyári Színházak visszatérő vendégkarmestere, BÉCSY TAMÁS rendezései idején a Városi Művelődési Ház Irodalmi Színpada, valamint a Bóbita Bábegyüttes állandó s a pécsi Kísérleti TV alkalmi zeneszerzője, pécsi költők műveinek megzenésítője, pécsi színészek és ünnepi alkalmak vokális és hangszeres zenéinek, s színházaiban számos kísérőzene zeneszerzője. Színészként szerepelt MADARAS JÓZSEF mellett JELES ANDRÁS Színház a színházban (Józsefvárosi Színpad, 2002) produkciójában és KOLTAI RÓBERT filmjeiben.”

(2) Néhány az akkoriban legfontosabb könyveink közül: Kókai Rezső Századunk zenéje (Budapest: Zeneműkiadó 1961) 231 o. // Herbert Read A Concise History of Modern Painting (London: Thames & Hudson 1959) 376 o. // Guillaume Apollinaire Válogatott versekPoèmes choisis szerk. Gera György (Budapest: Magvető 1958) 406 o.; Mai francia költők szerk. Dobossy László (Budapest: Magvető 1958) 279 o.; Weöres Sándor A lélek idézése Műfordítások (Budapest: Európa 1958) 904 o.; Hispánia, hispánia… XX. századi spanyol költők versei, vál. András László (Budapest: Európa 1959) 390 o.; Paul Éluard versei (Budapest: Magyar Helikon 1960) 346 o.; Charles Péguy Mystère de la charité de Jeanne d’Arc Extraits, éd. George Brabant (Paris: Larousse 1956) 135 o. [Classiques Larousse]; Walt Whitman Fűszálak Összes költemények (Budapest: Magyar Helikon 1960) 722 o. és hasonlók.

(3) Vö. Tillai Aurél ‘Antal György nyolcvanöt éves’ Pécsi Szemle (2003. tavasz), 103–108. o. és Kovács Attila ‘In memoriam Antal György (1917–2007)’ Pécsi Szemle (2008. tavasz), 86–87. o.; <http://baralib.hu/bio/7269>.

(4) Dombay Győzőre vö. <http://dombaygyozo.mindenkilapja.hu/>, <http://www.pecskep.hu/logic/pages/showdoc.php?id=404> és <http://zeneifrissito.blogspot.hu/2010/03/dombay-gyozo-festomuvesz-1942-1994.html>.

(5) Bécsy Tamásra (1928–2006) vö. <http://hu.wikipedia.org/wiki/Bécsy_Tamás>, valamint Kerényi Ferenc ‘Egy eredeti gondolkodó emlékére’ Jelenkor <http://jelenkor.net/main.php?disp=disp&ID=1505>.

(6) Kovács Győző 1963-tól Mohácsra költözve hegedűtanár, 1967–2000 között a Mohácsi Zeneiskola igazgatója, majd egy 2002-ben induló Kolping Művészetoktatási Intézmény vezetője.

(7) Szelényi Zoltán (1940–); vö. még <http://www.baranyanet.hu/kikicsoda/2001/s/szelenyi.htm> és <http://www.rmogyke.ro/index.php?option=com_content&view=article&id=87:prof-dr-szelenyi-zoltan&catid=50:oktatoi-oeneletrajyok&Itemid=68>.

(8) Szelényi Lajos (1944–); vö. <http://artportal.hu/lexikon/muveszek/szelenyi_lajos/>, <http://www.artifexfolyoirat.hu/2szam/szelenyi60.htm> és <http://www.pecskep.hu/logic/pages/showdoc.php?id=634>.

(9) Hamvas Béla & Kemény Katalin Forradalom a művészetben Absztrakció és szürrealizmus Magyarországon (Budapest: Misztótfalusi 1947) 112 o. {2., jav. kiad. (Pécs: Baranya Megyei Könyvtár 1989) 120 o. [Pannónia Könyvtár]}.

(10) A <http://www.mzmsz.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=397%3Apapp-istvanne-beszamolo-a-x-orszagos-zeneiskolai-zongoraversenyrl&catid=22%3Ametronom-2004-3-4&Itemid=23> szerint Sára Jenő 2004-ben már X. alkalmát rendezett Országos Zeneiskolai Zongoraverseny egyik ösztönzője; nekrológjára (1940–2010) lásd <http://nyvsc.hu/?p=85>.

(11) Bolváry Pál (1926–2001); vö. még <http://www.kmcssz.org/contents/amult/hazamentek/bolvarypal.html>; Rabláncon Krisztusért című könyve – A Prisoner of Christ Jesus (Youngstown: Katolikus Magyarok Vasárnapja 1992) 51 / 49 o. – pedig megtalálható in <http://www.ppek.hu/k519.htm>.

(12) Bárdfalvi Ferenc (1939–2008?); <http://baralib.hu/bio/11034>.

(13) Csonka Ferenc (1924–1986); vö. <http://aranyliliom.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=1140325> vagy <http://www.panoramio.com/photo/27718422 >.

(14) Egy a mi csoportjainktól történetesen független, de hasonló helyzetből adódó utóhatásról számol be egy 1967-re utaló emlékezés: „Az első, finnországi utunk alkalmával a megyei pártbizottság egykori titkára, akkoriban a Szakszervezetek Megyei Tanácsa titkára, P[RÁVICZ] L[AJOS] kapta ezt a [hozzánk rendelt politikai vezető] tisztet […]. Feladatát komolyan vette olyannyira, hogy az út szervezésében is részt vett. Barátságos és segítőkész volt, csupán egyetlen egy esetben avatkozott be meglehetősen szerencsétlen módon egy apró, manapság úgy mondanánk, hogy a magánszférát érintő, semmiképp sem rá tartozó ügyben. Az történt ugyanis, hogy két társunk, DERÉNYI PIROSKA és BÁRDFALVI FERENC nem kapott útlevelet, mindkettőt megbízhatatlannak tartották az illetékes szervek. Bár a végeredmény sejthető volt, mégis szinte az utolsó percig reménykedtek abban, hogy velünk jöhetnek. Szomorúságukat enyhítendő, Finnországban kevéske zsebpénzünk egy részét össze akartuk adni, hogy ajándékot vehessünk számukra. A gyűjtési akciót a szemfüles politikai vezető észrevette. Kérdésére őszintén megmondtuk, kinek, milyen célra gyűjtünk. Teljesen kiborult. Ingerülten kijelentette: nem járulhat hozzá, hogy olyan valakinek, akit népi demokráciánk nem tart méltónak a részvételre egy ilyen jelentős úton, bármiféle ajándékot vigyünk. Hogy mégis kaptak, az már más lapra tartozik…” Surján Miklós ‘A politikai vezető’ in <http://www.pecsikamarakorus.hu/emlekek.php>.

(15) Hasonló említés szerint „emlékeim színpadán mindeddig SPÁNYIK ÉVA testesítette meg EURIPIDÉSZ hősnőjét, akinek alakítását diákként csodálhattam meg 1960-ban a pécsi színpadon.” – írja Nagy Imre ‘A folyók visszafordulnak’ Dunántúli Napló (2005. június 15.), 14. o. in <http://www.poszt.hu/letoltes/DUN_14.pdf>; emlékeként (1928–2012) lásd <http://szinhaz.hu/forum/1007-mennyei-paholy/10149-spanyik-eva>.

(16) Vö. még <http://hvg.hu/kultura/20090423_elhunyt_hevesi_andras_kaposvari_szinhaz>; M[olnár]G[ál]P[éter] ‘Egy színházi muzsikusra’ <http://www.nol.hu/kult/mgp__egy_szinhazi_muzsikusra_>; Váradi Szabolcs ‘Integetni a folyón innen odaátra’ <http://www.csiky.hu/hirportal/olvasas/Integetni_a_folyon_innen_odaatra>; Szelényi Zoltán ‘Hevesi Bandi elment’ <http://www.pecsikamarakorus.hu/portrek.php?#1>; Balassa Tamás ‘Egy pálca, egy vonó és egy villányi’ <http://www.sonline.hu/somogy/kozelet/egy-palca-egy-vono-es-egy-pohar-villanyi-233050>; nyomtatásban pedig Aknai Tamás ‘Hevesi András (1942–2009)’ echo Pécsi Kritikai Szemle (2009. június) 2, & <http://www.echopecs.hu/index.php?id=922>.

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Egy hozzászólás van ehhez: “Hevesi András emlékezete”


  1. Au, erről beszéltem!

    Hozzászóló: varga levente | 2020. július 10., 17:24

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés