Nagy örömmel tettem eleget annak a kedves meghívásnak, amely Gebauer Ernő neves pécsi festőművész, a Dóm Múzeumban 2012. május 11-én megrendezett emlékkiállítására invitált.
Gebauer Ernő freskója a pécsi Nagy Lajos Gimnáziumban
Őszintén megvallva Gebauer Ernő munkásságáról meglehetősen hiányosak voltak az ismereteim. Volt azonban egy lassan elmosódó emlékkép tudatomban. 1955-ben a Nagy Lajos Gimnázium tanulója voltam, és Gebauer Ernő festőművész ekkor alkotta meg a ma már híresnek számító freskóját Nagy Lajos királyunk a pécsi egyetem alapításáról. Előttem van, hogy az akkor már 73 éves, idős mester, szürke köpenyben, fején kalappal fürgén kúszik fel- és le a kis kettőslétráján, egyik kezében színes paletta, másikban a boszorkányos fürgeséggel száguldó ecset. Ámulattal töltött el, hogy az órák közti kb. 1 órás idő alatt mekkorát haladt előre a mű…
Azután ennyi év múlva, egy kisebb csoda történt, ismét találkoztam Gebauer Ernővel. Lenyűgözve álltam a gazdag kiállítás, szebbnél szebb Gebauer festmények előtt…
Ilyen előzmények után nem véletlen, hogy nagy volt a meglepetésem, amikor legutóbbi, a Csorba Győző Megyei-Városi Könyvtár Helyismereti Gyűjteményében végzett kutatásaim közben kezembe került a Pécsi Napló, 1910. december 11-i száma, amelyben Holló Alajos – abban az időben jó nevű festőművész – számolt be egy Pécsett rendezett Gebauer Ernő kiállításról.
Úgy gondoltam, hogy ennek a cikknek méltó helye a „Hetedhéthatár” újságban lenne…
Gebauer Ernő mesteriskolás korában
„A pécsi Nemzeti Kaszinó nyári termében, ahol a bankot (mármint a kártyát) szokták a zöld asztalokra kirakni, most hatalmas vásznak és kartonok díszelegnek. Százszor kedvesebb kép. Illő ily előkelő egyesülethez, hogy ha már falai kongnak az ürességtől, ideig-óráig hajlékot leljen benne a képzőművészet. Csakhogy idáig jutottunk. Ki merte volna álmodni csak ezelőtt 4 évvel is, hogy Pécsett a szépművészetek iránti fogékonyság olyan gyökeret tudjon verni, hogy egymást érjék a komoly kiállítások, nem is szólva a titokban kalózkodó üzérkedésről s a csendes elvonultságban dolgozó dilettantizmusról. Szinte megcáfoltnak látszik azaz örökös mentegetődzés: „Szép, szép a művészet, de nincs hozzá pénz”. Nem áll, volt és van pénz, de nincs műveltség, nemes lelkesedés és szeretet a szellemi javak, a lelki élet tisztultabb gyönyörei iránt. Pedig ezek olcsóbbak, mint az anyagi jók s tartósabbak, üdítőbbek is.
Most már kezdünk ráízlelni. Ám ne legyünk túl büszkék, nem helyi jelenség ez, ország, sőt világszerte bámulatos a műízlés kibontakozása, hisz csak hazánkban is, hol az évi szükséglet műtermékekben évről-évre aránytalanul emelkedik, éppen az idén, mikor az általános drágaságról zokog az ország, annyi műtárgy kelt el vidéken és Budapesten, amelyre példa még nem volt még. S ne higgyük, hogy csak a vagyonos osztály (előbb ez se), hanem a középosztály is áldoz, ha másra nem, olcsó reprodukciókra, ami szintén műpártolás.
A tudás megbecsülésének, a műveltség diadalába vetett reménynek meleg hangulata támad az emberben, mikor látja, mint jön, minden erőszakoskodás nélkül, százával az érdeklődő közönség Gebauer Ernő kiállításának megtekintésére. Ez esemény, amelyről már régen suttogtak, mint Firenzében, mikor egy remekmű készül elhagyni a műhelyt. Művészi esemény, oly munkásság és tehetség bemutatkozása, amelynek láttára megfagy az irigység ajkán, elsimul a cinikus gúnymosoly, örvend a becsületes lélek és felhevül az érző szív. Olyan tudás, amelyet ideig óráig agyonhallgatni, mellőzni lehet, de amely minden intrikák és kedvezőtlen viszonyok ellenére parancsolólag fogja követelni helyét a művészetek templomában s feltartozhatatlan világossággal tör előre útján.
Gebauer Ernő: Térdelő férfialak – tanulmány
De hagyjuk a szuperlatívuszokat, talán egyéni lelkesedés szüli. Bizonyítsunk. Előttünk 30-40 kép. Hatalmas méretű kompozíciók, képmások, tanulmányok. Minden monumentális, még ami kicsiny keretbe szorult is, mert tévedés ám azt hinni, hogy az monumentális csupán, ami nagy méretű. Vannak óriási képek, amelyek kicsinyesek és vannak kicsiny vázlatok, amelyek nagyszabásúak részleteikben és összhatásukban egyaránt. Nagyszabásúak kis rajzai, éppúgy, mint allegorikus tervezetei, arcképei éppúgy, mint tanulmányfői, azon egyszerű oknál fogva, mert kerülik az aprólékos, édeskés kidolgozást, a teletömött csoportosításokat, hanem ehelyett erőteljesen, a jellegzetes elemek összefoglaló adatait adják oly bravúros, széles technikával, amely a legerősebb bírálatot is kiállja.
Gebauer Ernő: Anyám
Portréire az arckép szót nem szabad használni. Ezek nem arcképek csupán, hanem képmásai testestül-lelkestül az egész embernek. Nem is szólva az arcvonások természethű lemásolásáról, mely ugyancsak próbára teszi az organikus rajztudást, az egyes alakok annyira erőteljesen bele vannak állítva környezetükbe, hogy egész lényüket rögtön megértjük, mintha ismernénk összes életkörülményeiket s többször beszélgettünk volna velük. Testvérbátyja a maga csendes, gondolkodó úri mivoltában, mintha hallgatná elmélkedésünket, özv. Sipőczné mintha előkelő nyájassággal fogadna bennünket, Édesanyja mintha könyvét feledve, szeretett gyermekéről ábrándozna. Fekete Mihály színész mintha arra gondolna, mily jó alak leszek én a holnapi szalonszerepemben. S így a többi is. A festésmodor minden képén híven a téma természetéhez idomul. A széles ecsetkezelés kiválóan tanulmányozható Gebauer Ernő arcképein, hol a kéz, vagy például a haj alig 1-2 széles folttal van merészen odatéve s mégis szinte minden szálat látni vélünk s érezzük a haj fényét, puhaságát és tömörségét.
Gebauer Ernő Benczúr-oldalán, a mesteriskolában működik s ezért részben védeni, részben irigyelni lehet.
Gebauer Ernő: Pécsi vásár
Aki ismeri a modern művészeti irányok ádáz tusáit, tudja, hogy Benczúrt (Benczúr Gyula 1844-1920), mint az akadémikus festészet legfényesebb magyar képviselőjét, az egyik tábor égig magasztalja, a másik földig rántja. Benczúr művészete a nagy francia klasszikus Dávid nyomán kialakult Piloty-féle (Karl von Piloty 1826-1886) müncheni akadémia nevelése, azé, amelyhez a lengyel Matejkó (Jan Matejko 1838-1893), Wagner Sándor (1838-1919), Liezen-Mayer (1839-1898) a két magyar müncheni akadémia tanár, Feszty Árpád (1856-1914), s külföldön sokan sorakoztak. Ez az iskola a nagy kompozíció és történelmi kép híve volt s erősen megcsorbult tekintéllyel, de keményen kiállta az impressionizmus és plain-air támadásait, organikus rajztudásának és tartalmi gazdagságának erejénél fogva, de kénytelen lesz helyet adni a dekoratív irányú stilizáló kompozíciónak, amelyet Puvis de Chavannes (1824-1898) Franciaországban már diadalra vezetett. A művészeti harcoknál sohasem szabad feledni, hogy az új irányok megsemmisítő ítélete, a múlt korszakok művészetével szemben mindig túlzó s csak annyit jelent, hogy ők már nem akarnak úgy festeni, mint elődeik, mert mást kutatnak, de sohasem azt, hogy a múltnak vívmányait felhasználni vagy elpusztítani akarnák. Így tehát bármilyen legyen is valakinek esztétikai álláspontja, kétségtelen, hogy Benczúr művészete bármilyen is irodalmi tartalmában és teátrális kompozíciójában, annyi és oly óriási készültséget, tudást és tehetséget követel, amelyet az újabb festőapostolok tizedrészben sem képesek produkálni. E kvalitások, a biztos bonctani rajz, széles kompozíció, ragyogó naturalisztikus színezés. Ezeket tanulta Gebauer mestereitől, Székely Bertalantól (1835-1910) és Benczúrtól.
Felérkezett arra a magaslatra, ahonnan végigtekinthet a művészi irányok elágazó folyosóin, s csak kénye-kedvétől függ, melyiknek árjába vesse magát. E verejtékes nyolcesztendei tanulmány tehát biztos talaj, ezt hibául csak akkor lehetne felróni, ha ő tisztára utánozná mestereit, s nem egyénileg fejlődne tovább. De hisz erről szó sem lehet. Bátyja arcképén vagy a keze fejére támaszkodó leány, vagy a lépcsőn lejövő hölgy képein máris eltávolodik az akadémikus iránytól, mégis ha nagy allegorikus kartonjait akadémiai terméknek vennők is.
Ámde Pécsett vagyunk, ahol Benczúr minden úgynevezett akadémikus hibáival együtt sem mutatkozik gyakran, hát hogyne kellene meghajolnunk annak imponáló tudása előtt, aki tőle csak a legjobbakat tanulja el s lesz ereje, külföldi küzdelmei és sikerei után meggyőzően tudtunkra adni, hogy művészete nem Székely, nem Benczúr, nem Gauguin (Paul Gauguin 1848-1903), nem Matisse (Henri Matisse 1869-1954), hanem Gebauer Ernő művészete.”
Hozzászólások