Ady Endre: Nekünk Mohács kell
A Mohácsi Történelmi Emlékhely
Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:
Veréshez szokott fajta,
Cigány-népek langy szivű sihederje,
Verje csak, verje, verje.
Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:
Én magyarnak születtem.
Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,
Üssön csak, ostorozzon.
Ha van Isten, földtől a fényes égig
Rángasson minket végig.
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.
Több minden történt velem az utóbbi időben, ami miatt elkezdtem ezzel a témával foglakozni. Jártam a sátorhelyi (mohácsi) csatamezőn, elmerengve a múlt fájó borzalmaim, és szorgalmasan nézem az 1970-es évek nagyszerű krimi sorozatát a Derricket…
Hogy jön ez össze? Mindjárt rátérek…
Kapóra jött a „Dunántúl” 1926. augusztus 20.-i „jubileumi” száma. Mi lett a mohácsi csatavesztés után II. Lajos királyunkkal? Belefulladt-e a néhány csöppnyi vizet tartalmazó Csele patakba (igaz, a történelmi legenda szerint ez egy hirtelen jött hatalmas záportól tengerré duzzadt), avagy menekülés közben gyilkosok végeztek-e vele?
Hát igen ez aztán egy igazi középkori krimi…
Hányszor sápítozik a mai magyar állampolgár, „borzasztó állapotok vannak, ezt már nem lehet elviselni”, pedig – nem vigasztalásnak mondom – volt ennél sokkal-sokkal borzasztóbb is…
Ajánlom fellapozni a korabeli eseményeket feldolgozó történelemkönyveket. Olvassuk el a „szereposztást”, és hogy milyen volt a „dramaturgia”!
Csak röviden: a szokástól nem eltérően a probléma adott. A „két pogány között” őrlődik, morzsolódik az ország. Az egyik oldalon a lófarkas zászlók alatt rohamozó oszmán hordák, a másikon pedig, – a nyugati oldalon – Szűz Máriás zászlók ideológiái alatt megbújó „európai” latrok kalandor seregei.
A Csele-patakba fulladt-e Lajos király?
II. Lajos a magyarok királya
„Csaknem lehetetlennek látszik az, hogy a királyt, midőn a végveszélyt látva menekülésre fordítja lovát, testőrei teljesen magára hagyták volna. Vagy ha kísérték s ő lovával a patakba hanyatlott, akár hű ragaszkodásból, akár szolgálati hűségből, akár pedig önző reményből, de ki nem szabadították volna. Ez annál lehetetlenebbnek látszik, mivel akkor midőn a király menekült, Broderich szerint a csata még javában folyt, s a végzetes ütközet az ágyúk torkánál csak ezután következett, s így a menekülőkre nézve nem volt még annyira sürgős a futás és sietség, hogy saját életüket megmentenők, megfeledkeztek volna uruk és királyuk iránt tartozó hűségről s gondoskodásról. Feltéve, azonban azt az esetet, hogy Lajos király csakugyan a Csele patakba fulladt, érthetetlen, vajon a későbbi eltemető miért vetkőztette ki őt hadi öltözékéből s fegyverzetéből, miért dobta ezen öltözékét a Csele patakba, mert ezt el kellett volna tennie, hogy kellő időben előmutathassa és ha a futás oly valóban sürgős lett volna, hogy Czettritz és társai saját életük védelméből a Cselébe hanyatlott királyt gyámoltalanul magára hagyták, vajon annak, ki őt ruháiból kivetkőztette és eltemette, hogyan volt minderre ideje? S vajon Czettritz, ki önéletével törődve, hanyathomlok futott a menekülés reményében, hogyan tudta oly biztosan a helyet, hová a király temetve volt, hogy a holttest keresői előtt már messze távolból rámutatni képes volt, mint a kútfők írják.
Igaz, hogy háborús időkben csaták után az elesett vitézeket rögtön el szokták temetni. Lehet tehát, hogy Lajos király holttestét is e szokásnak hódolva temették el. De akkor két eset állhat elő: vagy az ellenség találta fel, vagy honfitárs. Ha az ellenség találta fel, hihetetlen, hogy bárki is volt a feltaláló, a fényes öltözékéről fel ne ismerte volna, ha nem is a király személyét, de valamely főúrnak személyét, kit parancsnoka elé vitt volna nagyobb dicsőségére a győzelemnek, nem pedig kivetkőztetve ruháiból, egyszerűen eltemette volna. Ha pedig a honfiak közül találta volna fel valaki, vajon ez a valaki miért dugta el a ruhát, mely később megtaláltatott a Cselében s önmagát is miért titkolta volna el, midőn reá „a király holttestének feltalálója” cím érdemet szült volna. Avagy talán az illető eltemető a törökök üldözésének lőn martaléka? Azt hisszük, ha vehetett magának annyi időt, hogy a királyt ruháiból kivetkőztesse, sírt ásson és a hullát az ismert módon felismerhető jelvényekkel, elássa stb. Minden bizonnyal rendelkezett annyi idővel is, amennyit a menekülés megkívánt.
Mindez azonban – jóllehet a lehetetlenséggel határos – megengedve, még jobban a homályba burkolózik az a kérdés, hogy Czettritz, magára hagyva a királyt, elmenekül, hogyan ismerte és tudta azt a helyet, mely a király ideiglenes sírját képezte? Feltéve tehát, hogy a király a Cselébe fulladt, mindezen kérdések teljesen érthetetlenek és ki nem magyarázhatók.
Kérdezheti ugyan még valaki, hogy miképp lehet azt csak feltételezni is, hogy a megölt király testét Szekcsőről Mohács felé, az ellenség torkába vigyék, és ott temessék el? Ez ellentmondás azonban csak látszólagos. A cél nyílván az lehetett, hogy a gyilkosságot eltitkolják, sőt még a gyanút is elhárítsák, mert ők, mint látni fogjuk, biztos számításból tehették el a királyt láb alól és így nem akarhatták azt, hogy király hullája végképp eltűntetve legyen, mert e hullára Lajos király halálának tényleges bebizonyításánál nagy szükség leendett, hanem éppen a hullának a Csele patakhoz történt visszavitele és ott végbevitt eltemetése által akarták a gyilkosság gyanúját is eloszlatni., sőt a közhírré lett véleményt. Lajosnak a Cselébe történt befúlását éppen ezen tett által akarták megerősíteni.
Szerém Györgynek szavai a király oldalán sebhelyeket említenek:
Én láttam és láttuk jobb oldalán e három sebhelyet – mondja Szerém a holttest feltalálását leíró soraiban.
E sebhelyek szerinte cseh karddal történtek volna. Megengedve az is, hogy tán nem is cseh kard nyomai voltak – a török ilyennel nem harcolt – kérdezhetjük mi is, miként Solakzade (Mehmet Hemdeni Efendi 1590-1657) török író után Hamner-Pursgstell kérdezi (Mogyoróssy I. „Tört. Adatok stb. mű 44. lapjain)”:
Nagy Szulejmán
„Miért hallgattak a magyar hírnökök és történetírók a király eme mély sebeiről, ha azokat a csatatéren kapta, holott a nemzeti becsület és a gyászoló szívek vigasztalása inkább azok nyilvánosságra hozatalát kívánta volna? Miért nem kerestette fel Szapolyai János vajda György testvérét az élők, vagy holtak közt? És miért nem iparkodott annak holttestét a megillető fényes pompával eltemettetni? Azért, mert testvére, Szapolyai György a gyilkosságot politikai számítással és mindenre kész elszántsággal vágyott és számított a magyar királyságra – Szapolyai Jánosnak mindenesetre fontos oka volt e gyászos eseményt napfényre nem hozni s érdemleges elégtétel és megbosszulás helyett inkább a saját előnyére és céljaira felhasználni – s végül a magyar nemzet – melynek előkelőbb köreibe bizonyára kiszivárogtak a titkolt események – fájlalva hallgatott s inkább szégyenlette e gyászos tényt s inkább pártokra szakadozott, minthogy Lajos király halálának mivoltát, – az általános fejetlenség, zűrzavar és borzalom bekövetkezett napjaiban – a nyilvánosság előtt felderíteni iparkodott.”
És közel 500 év elmúltával kinek van igaza? Ez egy átlag magyar ember számára alig bír jelentőséggel. A történelmi eseményeknek azonban mindig van tanulsága, amin érdemes elgondolkozni.
(Jelen írás az „Azok a régi szép idők…” című helytörténeti sorozat 46. része). Következő rész
Hozzászólások