Bak Ivett | A televízió mindannyiunk tanítómestere

Kultúra, művészet

A televízió mindannyiunk tanítómestere

Hartley, John: Uses of Television Routledge, London and New York, 1999. 246 oldal

John Hartley (1948-) a Queensland University of Technology professzora, kutató és oktató, aki a televízió, újságírás és a populáris média történetével és kulturális hatásaival foglalkozik. Mindezidáig 20 könyvet és több mint 150 egyéb írást publikált, melyek sorában a Uses of Television című kötet az életmű korai darabjának tekinthető. A mű napjaink populáris kultúrájának médiáját veszi górcső alá, elsősorban a közönség, azaz a felhasználó szemszögéből.

A könyv bevezetőjében a szerző azonnal leszögezi, hogy műve nagyban merít Richard Hoggart The Uses of Literacy című írásából, ami először Hartley egy korábbi könyvét, a John Fiske-kel közösen írt Reading Television-t ihlette meg, jelen könyve pedig 20 évvel később íródott. A két kötet közt eltelt időben gyakoribb téma lett a televízió textuális vizsgálata, ami a televízió kutatás (television studies) kialakulásával van összefüggésben. A szerző érvekkel kívánja alátámasztani, hogy miért is van szükség még egy olyan könyvre (nevezetesen a Uses of Television-re), ami hasonló témával foglalkozik. Minden tudományterületnek szüksége van tankönyvekre, és a jelen könyv azért is lehet hasznos, mert az olvasók iránt érdeklődik, de firtatja a televízió és a televízió kutatás hasznosságát is. A közönség tagjai ma már azért vesznek részt a felsőoktatásban, hogy a társadalom teljes értékű tagjai lehessenek, ezért a könyvek szerepe lett az is, hogy az olvasónak megmutassák a lényeges összefüggéseket. A szerző felhívja a figyelmet arra, hogy a szerző/könyv/olvasó hármas nagyon hasonlóvá vált az előadó/tárgy/diák, illetve az előállító/szöveg (textus)/közönség formulákhoz, ezért fokozottan fontos, hogy ezt a területet újabb vizsgálatnak vessük alá. Ugyanakkor olyan időszakban élünk, ahol összeolvadnak a különböző médiumok: a televízió, a telefon és a számítógép eggyé válik. Ezzel párhuzamosan egyes, korábban különálló szociális intézmények is összemosódnak: a kormány, az oktatás és a média közös egységet alakítanak ki. Ezen területek összeolvadása leginkább a médián keresztül figyelhető meg, ezért is fontos annak vizsgálata. A Hartley által szorgalmazott kutatás annyiban furcsának tűnhet, hogy önmagunkat kell vizsgálnunk benne, hiszen mindannyian a közönség tagjai vagyunk. Végső indoklásul felveti, hogy egy ilyen kutatás elvégzése segíthetne rájönnünk, hogyan értelmezi az emberiség az őt körülvevő dolgokat a posztmodern viszonyok között.

A kötet nyitó fejezete a televízió tanulmányozásának hasznosságát elemzi. Újra visszanyúl Richard Hoggart művéhez, hiszen ez volt az első olyan könyv, ami a társadalom fogyasztói oldalával foglalkozott. Arra volt kíváncsi, hogy az emberek hogyan használják a műveltséget, ezt a törekvést pedig a televízió kutatás már továbbfejlesztette. A televízió azonban annyira összetett rendszer, hogy szinte lehetetlen anélkül vizsgálni, hogy csak egyes aspektusokat ragadnánk ki belőle. Ezen nehézségek ellenére a szerző szeretné kideríteni, mire való a televízió, mik azok a tevékenységek, amikre használható.

Hoggart könyvét azért tartja annyira fontosnak a szerző, mert oktató jellege van számára: arra tanítja meg az olvasót, hogy milyen módon értsünk meg másokat, hogyan tekintsünk rájuk úgy, mint saját magukra. Úgy gondolja, hogy megérett az idő a televízió koherens kutatására, mivel már nem övezi akkora érdeklődés, mint korábban. A televízió kutatás abban segíthet nekünk, hogy bemutatja a módokat, ahogy különböző társadalmi csoportok kapcsolatot létesítenek egymással és tudást alakítanak ki a másikról. A társadalmi csoportok közti kommunikáció legjobb módja a televízió, ezért a televízió kutatás legfőbb feladata a tanítás.

A televízió szerepét a transzmodern tanítás fogalmán keresztül próbálja megértetni az olvasóval. Érvelése azon alapul, hogy véleménye szerint a média nemcsak modern és posztmodern jellemzőkkel rendelkezik, hanem pre-modernekkel is (ebből az időszakból ered például a család befolyása, illetve a katolikus egyház hatása). Ezért a televíziót transzmodern médiumnak tartja, amely egyszerre tartalmaz pre-modern, modern és posztmodern sajátosságokat. Példák felsorolásával illusztrálja, hogy az említett korszakok határai között nem voltak éles töréspontok, ezek az irányzatok egymás mellett vannak jelen, és a mai napig is hatást gyakorolnak. Hartley értelmezésében a televízió azért modern, mert a kapitalista ipar mintájára szerveződik, van benne munkamegosztás, ugyanakkor egy árucikké tett kulturális forma. A televízió posztmodern, mivel a tömegmédiára koncentrál a magas kultúra helyett, de pre-modern is, mert kulturális használatát az első tömegmédium, a középkori katolikus egyház egyes szocio-szemiotikus aspektusai alakították. Összefoglalva tehát: a televízió transzmodern, mert összekapcsolja az előző három jellemzőt, és számunkra ismerős diskurzusokat használ arra, hogy a közönség hatalmas tömegeinek különböző tudásformákat tanítson meg. A televízió elsődleges haszna az, hogy tanít minket, de ez az elképzelés számos problémát vet fel. Amennyiben úgy tekintünk a televízióra, mint tanítóra, újra kell gondolunk számos idevágó fogalmat. Ebben az esetben újra kell értelmeznünk a televízió és a közönség kapcsolatát, de még a tanítás fogalma is új értelmet nyer, hiszen a televízión keresztül a szórakoztatással és az otthoni életmód eszméjének fontosságával gazdagodik. Egyszóval a könyv amellett érvel, hogy a televízió a társadalmi csoportok közti kommunikációval, a vizuális kultúrával, a beszéddel és narratívával tanítja meg a nézőnek az identitás és az állampolgárság kialakításának mikéntjét.

Számos kérdés merül fel a szerzőben, melyekre választ kíván találni a könyvben, többek között, hogy valóban tekinthető-e a televízió transzmodern tanítónak, hogy a közönség milyen hatással van a televízióra, és hogy mennyire és milyen módon befolyásolta a televíziót az a kritikai támadás, amit a kutatók és kritikusok zúdítottak rá. Utolsó kérdése pedig az, hogy a televízió valóban elősegítette-e egy újfajta állampolgárság kialakulását.

Ahhoz, hogy mindezekre választ találjon, a történelmi kontextus elemzésével kezdi. Elmélete szerint a televízió történetét nem belső faktorok határozzák meg, hanem olyan külső tényezők, mint az emberek véleménye a médiumról, illetve a kérdéses technológia hatása. Be kívánja mutatni az olvasónak, hogy a televízió hogyan mutatkozott be a tervezők, producerek és nézők első generációjának, és ennek eredményeképp később mi módon használták fel. Úgy gondolja, hogy létezik egy textuális hagyomány, ami előre meghatározta, hogyan fogunk gondolkodni erről az új médiumról. Egy szellemes hasonlatban az értelmezés módjainak használatát az autóvezetéssel veti össze. A vezetés esetében egy adott ponton túl már nem vagyunk tudatában annak, hogy vezetünk, de világosan emlékszünk arra az időszakra, amikor még nem voltunk birtokában ennek a képességnek. Ezzel szemben a diskurzusok használatát öntudatlanul sajátítjuk el, és csak később, további tanulást követően ismerjük fel, hogyan tanultuk meg azokat. Ennek értelmében a televízió analitikus vizsgálatát olyan diskurzusok alapján végezzük, melyek hosszú történetre tekintenek vissza, a televízió feltalálását jóval megelőzve. A textuális hagyomány egészen a középkori Európáig nyúlik vissza a szerzetesrendekig, és a nyugati filozófiáig, mely Arisztotelésszel és Platónnal kezdődött. Ez a hagyomány határozza meg gondolkodásunkat a televízióról, ami nagyban befolyásolja azt is, hogy mit látunk benne. A televízió kutatásra is hatással volt a textuális hagyomány, ami sajnos leginkább kritikai támadásban testesült meg. A textuális hagyomány a kulturális értékek textualizálása mellett lépett fel, és egyértelműen ellenezte a populáris kultúra fertőző jelenlétét. Így olyan kontextus alakult ki, melyben a televízió hírneve már megjelenése előtt kedvezőtlen színben tűnt fel.

Már a médium születésekor fennállt néhány olyan körülmény, mely alapvetően befolyásolta annak későbbi történetét, és azt, amivé ezek hatására vált. Kezdetben kiállítások tárgya volt, ahová nagy tömegek vándoroltak el, hogy egy pillantást vessenek az új találmányra. Kevés embernek volt saját készüléke, és a nézhető műsor is rövid volt, mivel a készítők nem akarták veszélyeztetni a rádió és a mozi mindent elsöprő sikerességét. A televízió attrakciónak számított, ki kellett mozdulni ahhoz, hogy láthassuk. A II. Világháború után az amerikai típusú televíziózás terjedt el, hiszen sem Angliában, sem Németországban nem voltak meg a megfelelő körülmények a televíziós kultúra kialakulásához (a brit BBC nem akarta a rádió egyeduralmát megtörni, Németországban pedig a propaganda eszköze volt). A legnagyobb akadályozó tényezőnek azonban az bizonyult, hogy a televízió nem tudta elfoglalni az emberek otthonait, mivel nem voltak megfelelő otthonok, ahová elhelyezhették volna.

Az otthon problémáját a könyv a Housing Problems című dokumentumfilm bemutatásával illusztrálja, ami a munkásosztály tagjainak szegényes körülményeit ábrázolja (elégtelen világítás, vízhiány, a higiénia hiánya), melyre a tömblakások létesítésével kívántak megoldást találni. A világháború után azonban kiderült, hogy ezek az intézkedések inkább csak rontottak a munkások helyzetén, szétforgácsolva a családokat és az egymást segítő szomszédi viszonyrendszereket. A film több szempontból is radikális, mert szociális változást kíván kieszközölni, és a hétköznapi embereket szólaltatja meg, ami akkoriban nem volt bevett szokás. Ugyanakkor ez a dokumentumfilm bemutatja a mostani olvasónak is, miért nem volt megfelelő a munkások otthona a televízió meghonosításához: nem volt benne nappali, de ha volt is, azt többen használták, és nem szórakozás céljára. Ahhoz, hogy a televíziónak valódi közönsége lehessen, szükség volt a nappali kialakítására, illetve arra, hogy az emberek otthon tartózkodjanak. A szegényes lakáskörülmények között szívesebben időztek az otthonuktól távol, hiszen ott zsúfoltság és mocsok uralkodott. A pozitív változás megvalósulása érdekében Hartley szerint szükség volt a hűtőszekrény megjelenésére (100). Bár az ötlet első ránézésre meghökkentőnek tűnhet, felvetését megfelelő érvekkel támasztja alá. A hűtő megjelenésével lehetővé vált az élelmiszerek tárolása, kialakult a heti bevásárlás szokása, ami egyre inkább családi program lett, és olyan termékek megjelenését segítette elő, melyek azt hangsúlyozták, hogy az otthonmaradás is lehet szórakoztató. A piac helyét átvette a szupermarket, aminek már reklámra is szüksége volt. A hűtő tehát az otthon ideológiájának megtestesítője lett, ami összekapcsolta az étel és a higiénia fogalmait. Végkövetkeztetése tehát az, hogy hűtőszekrény nélkül a televízió nem lett volna képes bevenni az emberek otthonait, mert nem lett volna nappali, amelyben elhelyezzék, és nem maradt volna otthon senki, hogy nézze.

A munkásosztály lakáskörülményeinek változása egy idő után magával hozta a szubkultúrák kialakulását is, ami a kritikai kultúrakutatás vizsgálódásainak eszményi terepe lett. A kutatók felismerték, hogy a szocio-kulturális változások megértéséhez textuális vizsgálatra van szükség, és Stuart Hall volt az egyike azoknak az úttörőknek, akik nem a televízió negatív hatását kutatták, hanem igyekeztek igazolni annak pozitív tulajdonságait is. Ezek között a legjelentősebbnek a társadalmi csoportok közti kommunikációt tekintette, hiszen ezen keresztül a közösségek képessé váltak egy másik csoport szokásainak és gondolatainak megismerésére. Hartley szerint a textuális hagyomány hajlamos negatív megközelítéseket bemutatni a médiával kapcsolatban, és kifejti, hogy a televízió nem rendelkezik túl sok támogatóval Nagy-Britanniában. Hangsúlyozza, hogy a legtöbb dolog, amit a TV-ről gondolunk, nem a televízióból magából ered, hanem a róla alkotott véleményekből, amik gyakran elítélőek.

A könyv a következő részben visszatér a televízió, mint transzmodern tanítás eszméjéhez, de már nem annak kezdeteit, hanem az 1960-70-es éveket mutatja be. A gondolkodás kétféle irányzatát különbözteti meg: a vágyakozás/félelem irányzatát, illetve a diszkurzív/politikai irányzatot, melyből az első inkább kritikai, míg a második analitikai hagyomány. Az első megközelítés jól tükrözte a II. Világháború utáni érzelmeket, míg a második a televíziót általános kutatási területként kezelte; a két terület együtt megmutatja, hogyan öltött testet a televízió kutatás, hogyan vált azzá, amit ma láthatunk. Bár a háború után sokan sokféleképpen közelítettek a televízióhoz, arról nem írt senki, hogyan nézzük a TV-t. A legtöbb kutató a félelem diskurzusát alkalmazza a televízió negatív hatását hangsúlyozva, míg sokkal kevesebben állnak a vágyakozás diskurzusának oldalán, de a szerző egy közülük. A sorban olyan nagy nevek találhatók még, mint Marshall McLuhan, Umberto Eco vagy Horace Newcomb. Az 1960-70-es években jelent meg a diszkurzív és a politikai megközelítés, ahol a közös nevező a populáris kultúrával szembeni gyanakvás volt. Ebben az időszakban a különböző irányzatok képviselői arra használták fel a televíziót, hogy a kulturális állampolgárság módozatait tanítsák meg a közönségnek.

Richard Hoggart is a televízió pártfogói közé tartozott, és Hartley felhasználja azt a különleges metaforát, amit Hoggart alkalmazott először a televízió és a nézők kapcsolatának leírására. Hoggart úgy írja le a televíziót, mint ami képes „megdagasztani” a nézőt, mint pék a kenyeret (140-141). Először megkel a tészta, amiben aztán a dagasztás során egyenletesen eloszlatják az élesztőt, ami tovább serkenti a kelesztési folyamatot. Hartley ezt a képet annyiban alakítja át, hogy hozzáteszi, a tészta hasonlít a televízió előtt gubbasztó emberekre, akiket felráz unalmukból a képernyőn látott esemény, gondolkodásra serkenti őket, ami végeredményben a közönség emelkedését, fejlődését, művelődését eredményezi (hiszen olyan dolgokat látnak, amivel nem találkoztak még azelőtt, vagy ami mély gondolatokat ébreszt bennük). A televízió tehát manipulál, és egy mindkét fél számára aktív folyamatban képes egységes masszává olvasztani a nézőt, akárcsak a dagasztás a tésztát. Ez egy pozitív folyamat, ami néha fájdalmas lehet, de végeredményben javítja az emberek viselkedését, ezért a televízió egy fontos okító eszköz. Hoggart, amellett, hogy felismerte a televízió oktató jellegét, egy olyan kérdéssel is foglalkozott, amit kevesen tettek meg előtte: a közönség hatásával a televízióra. A közönség tömeges mérete befolyással van a programok előállítóira, hiszen azok igyekeznek olyan műsort létrehozni, amivel megnyerhetik a nézőt. Hartley természetesen egyetért a televízió oktató jellegével, és Umberto Eco elképzelésével is azonosul, aki szerint ahhoz, hogy a televízió képes lehessen megtanítani minket valamire, előbb meg kell tanulnunk használni a készüléket.

Az utolsó fejezetekben a szerző törekvése az, hogy napjaink médiáját elemezze. Véleménye szerint arra használjuk a televíziót, hogy annak segítségével kétféle állampolgárságot sajátítsunk el: a kulturális és a csináld-magad állampolgárságot (do-it-yourself citizenship). Emellett természetesen számos egyéb ismeretet is közvetít: általános tudást és tényeket a világról, javítja a viselkedést, információt ad másokról, továbbá etikai, morális és ideológiai szabályokat és perspektívákat is bemutat. A televízió a közönséget először arra tanítja meg, hogy folyamatosan kövesse a műsorokat (ez a tendencia figyelhető meg például a sorozatok sugárzásában). Ennek során televíziós műveltség alakul ki a nézőben, így hamarosan mindenki részt vesz a TV-ről zajló nyilvános beszédben. Ez a hosszú ideig tartó oktatás a modern állampolgárság új szakaszát nyitja meg, melyben mindannyian a média állampolgárai vagyunk (citizens of media), hiszen a nyilvános döntéshozás a médián keresztül zajlik. A média azért is jelentős, mert nagy tömegeket gyűjt maga köré, és mindegyiküknek ugyanazokat a jogokat adja, közös identitást alakít ki bennük. A média állampolgárság azonban nem veszélyeztet semmilyen más jogot, amit az idők során az emberiség kivívott magának, hanem jól megférnek egymás mellett.

Gondolatmentének következő elemeként a szerző kijelenti, hogy a közönségen belül mindig azok voltak túlsúlyban, akik kisebbséget alkottak: a nők, az etnikumok, egyszóval azok, akik a félelmet keltő tömeget jelentették. A kulturális állampolgárság lehetővé tette a kirekesztettek számára, hogy szabadon részesei lehessenek a közönségnek egy olyan társadalomban, mely nemkívánatos személyeknek tartotta őket. Míg a formális oktatás félt a tömegek beiskolázásától, a kereskedelmi televízió bárkit szívesen fogadott, bárkinek bármit örömmel megtanított. A kérdés már csak az, hogy a kulturális állampolgárság tanító törekvését nyilvános vagy kereskedelmi érdekek irányították, illetve, hogy a televízió jól vagy rosszul végezte el a „munkát”.

Hartley a tinédzser lány alakját tartja a televíziós közönség megtestesítőjének, szerinte ő a csináld-magad állampolgárság példája, aki személyiségét különböző alkotórészekből építi fel, melyeket maga válogat össze. Tehát az egyén képes dönteni állampolgársága felől, az többé már nem az állam feladata. A fogyasztói kultúra kialakított egyfajta különbségtételt, ahol bár folyamatosan gyermekire egyszerűsített képekkel bombázzák a nézőt, a közönség mégsem fejlődik vissza, hanem egyre változatosabb identitásokat hoz létre válaszul az őt érő ingerekre. A televízió úgy tanít minket, hogy felhívja figyelmünket a különbségekre, és ezekre alapulva hozza létre a szociális kohéziót. A tinédzser lány alakjának fontosságát a Clarissa (Clarissa Explains It All. 1991) című sorozat főszereplőjének elemzésével hangsúlyozza. Clarissa minden részben szembesül valamilyen problémával, és miközben igyekszik megoldani azt, a nézőnek is megtanítja, hogyan élje túl a hétköznapi élet kellemetlenségeit. Clarissa alakja azért jelentős, mert nagyon fiatal, ráadásul nő, ugyanakkor pedig tanító szerepben tűnik fel. A műsor azonban nem csak gyerekeknek szól, hiszen a főhős egy érdekes, lebilincselő karakter, akire nemcsak kortársai, hanem a felnőttek is ideálként tekinthetnek.

Összegzésként a szerző kijelenti, hogy mivel a műsorszórás korszaka lassan lejár, a televízió már öreg médiumnak tekinthető. Azonban sok jelentős dolgot tanított meg nekünk, kiterjesztette a vizuális műveltséget és a köznapi tudást is elmélyítette. Mégis, a legfontosabb lecke, amit megtanulhattunk, az, hogy ennek a médiumnak a kulturális és politikai felhasználhatósága sokkal fontosabb, mint a kereskedelmi, technológiai vagy ipari aspektusok. A kormány, oktatás és média fokozatos összeolvadásával a média állampolgárság kulturális és politikai kimenetele egyre sokfélébb és színesebb lesz. Ez a televízió legfontosabb felhasználási lehetősége, ez a televízió haszna, melynek megtalálása volt a könyv legfontosabb célkitűzése.

A Uses of Television, bár magyarul eddig nem jelent meg nyomtatásban, jelentős kérdéseket felvető olvasmány. Fejezetei logikusan épülnek egymásra, ahol külön erény azok rövidsége is, így könnyebb a mondanivaló befogadása. Számos formabontó elképzelés és hasonlat tarkítja oldalait, melyek amellett, hogy képesek illusztrálni a mondanivalót, élvezetessé is teszik a könyv gondolatmenetét. Érezhető a művön a szerző tankönyvekhez való hozzáállása; véleményem szerint a kötet jellegében megfelel választott témájának: mondanivalójával fel akarja hívni a figyelmet a televízió oktató jellegére, de közben maga is tanítani kívánja az olvasót. A tankönyvre valló ízvilág abban is tetten érhető, hogy számos ismétlés fordul elő a kötet lapjain, ami a gondolatmenet összefüggéseit hivatott fenntartani. A könyv ugyanakkor több szempontból is radikálisnak tekinthető: nemcsak a televízió pártját fogja és annak pozitív oldalát hangsúlyozza, hanem olyan tanító jelleget igazol vele kapcsolatban, amit ha eddig nem is vettünk észre, a kötet olvasása után már képtelenek vagyunk letagadni.

Véleményem szerint John Hartley könyve kötelező olvasmány mindazoknak, akik a televízió kutatásával kívánnak foglalkozni. Megtalálhatjuk benne a televízió történetének érdekfeszítő ismertetését, de ennél sokkal többet is. Legfontosabb erénye, hogy általa megismerhetjük a kérdéses médium támogatóinak érveit, melyek a televíziót nem kultúra pusztító és tömegbutító eszközként, hanem a modern életmód és kulturális értékek átadójaként mutatják be. Ez ugyan csak egy vékonyka hang a negatív véleményeket hangoztatók lármájában, de ha alaposan fülelünk, olyan perspektívákat nyit meg előttünk, amelyek segíthetnek annak a médiumnak az alaposabb megismerésében, mely legtöbbünk nappalijának uralkodó lakója.

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “A televízió mindannyiunk tanítómestere”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés