Minden kész. Már csak meg kell érkeznie. Az asztalon lágy rózsaszín gyertya ég. Az egész lakás csillog-villog. Alig bírom kivárni, hogy belépjen az ajtón, rávethessem magam és csókokkal üdvözöljem. S szívem hangosan kalapálni kezd, mikor lenyomódik a kilincs és nyílik az ajtó.
Barna haját kócosan fújta a befelé tolakodó hideg szél. Szemei mereven figyeltek engem. Kipirosodott arcán nem jelent meg mosoly. S én összezavarodtam, mosolyom helyett valami értelmetlen arckifejezésbe válthattam. Bejött az ajtón, becsukta maga után, s mindezt olyan csendben, hogy hangos kattanásnak éltem meg, ahogyan az ajtó becsukódott. A kellemes légkör fagyossá változott. Megállt az ajtóban, levetette kabátját, s a fogasra akasztotta.
– Szia – köszöntött végre.
Mély magabiztos hangja meglepett. S csak pár perc múlva ocsúdtam fel és köszöntem vissza:
– Szia.
Olyan volt, mintha legjobb barátomnak köszöntem volna.
Három hónap. Ennyi idő telt el azóta, hogy nem láttam őt. Borzasztóan hiányzott, főleg az elején, minden nap utána vágyakoztam. Most pedig itt áll, szemei fáradtan vizslatnak engem, arca komor. Látszik rajta, hogy meg viselte az út, mégis úgy sejtem, nemcsak ez az egyetlen dolog, ami miatt így néz ki.
A konyhában, pár méterrel odébb, ott feszít a gyümölcstorta, amit csak az érkezésére sütöttem. Nem mertem megemlíteni, remek helyen van az most. Mert valami nincs rendben. Nem szeretem a megérzéseket, de ez talán már több, mint megérzés.
– Szeretnék valamiről beszélni veled! – mondta, most arcvonásai enyhültek, s még egy kis zavarodott mosoly is megjelent az arcán.
– Rendben, nekem is lenne valami, amiről beszélni szeretnék.
Tudom, nem ez a legjobb hír, amivel fogadni lehet valakit, aki hajón dolgozik. De nem tűrt halasztást.
– Kezd te! – javasoltam. Ő bólogatott, majd, eltűnt a mosoly az arcáról.
Az asztalhoz ültünk. Mélyen a szemembe nézett és elkezdte:
– Tudod, gondolkodtam. – Utáltam, ha így kezdi a mondandóját, sosem vezetett jóra. – Sok ez a három hónap. Rengeteg idő. Nemcsak nekem, neked is. Nem láthatlak, nem találkozunk. Ez így nem jó – sóhajtott egyet, s folytatta. – Nem szeretnélek megsérteni, vagy fájdalmat okozni neked, de szerintem, itt abba kell hagynunk. Ez csak rosszabb lesz. Vége… – fejezte be végül.
Belebámultam a rózsaszínű gyertya lángjába, ami ide-oda lobogva táncolt. Arcom kifejezéstelen lett. Éreztem hogyan sajdul meg a szívem, s láttam hogyan hullik darabokra a világ körülöttem. Az agyam milliónyi kérdések zajában pörgött. Miért? Mióta? Honnan tudod? Mi lesz most?
– Mit szerettél volna mondani? – kérdezte, látva, hogy nem válaszolok, de a szavakat úgy elnyújtotta, hogy minden egyes szóközt hatásszünetnek tudhattam be.
S ekkor eszembe jutott. Görcsbe rándult a gyomrom. Szívem majd kiugrott a helyéről, arcomon a sápadtság lett úrrá, kezem izzadni kezdett, s hangom remegett, ahogy megszólaltam:
– Semmit – adtam a kurta választ. Teljesen belefájdult a fejem, ahogy gondolkodni kezdtem. Mi a helyes megoldás? Elmondjam neki, eláruljam, hogy a szívem alatt az ő gyermekét hordom? Megszakítanám pályafutását bejelentésemmel? Megváltoztatnám az életét, ha tudná? Szánalomból visszafogadna? Érdekelné, hogy a saját vére lüktet bennem?
Vagy titkoljam el, tartsam magamban, életem végéig tartsam titokban előtte. Jobban tenném, ha hallgatnék? Sírba vinném a titkomat, hiszen ő már lemondott rólam, nem tehetem meg, hogy magamhoz láncolom. S ha megtudná, és utálattal nézne leendő gyermekére mindennap? Nem tehettem ezt, nem akarhattam ezt. Hát hallgattam. Csöndben ültem az asztal mellett, bambultam a gyertyacsonkra az asztalon, arcomat könny áztatta, torkom elszorult, s nem jött ki hang rajta.
Némán sírtam az asztalnál, ő nem szólalt meg. Nem is vigasztalt, lehet nem tudta mi tévő legyen, hiszen most hagyott el. Talán mégis csak el kellene gondolkodnom azon, hogy elmondom neki. Egyedül nehéz lesz felnevelni, hiszen egy pillanat erejéig sem gondolkodtam azon, hogy véget vessek most kezdődő életének. Ő az enyém, és senki sem veheti el tőlem. Felnevelem, ha kell egyedül is. Ő lesz az én saját élő emlékem. Emlék arról, hogy egyszer nekem is könnyű volt, egyszer én is voltam boldog. Emlék arról, hogy sosem szabad feladni, hogy mindig lesznek rossz idők. Emlék, arról az emberről, aki elhagyott Karácsony előtt egy nappal…
Hozzászólások