Kellemes dallam szűrődik ki a falakon. Mindjárt belépünk azon az ajtón, azon a régi barnára festett vasajtón. A folyosón emberek ácsorognak és beszélgetnek. Nők vastag sminkkel és rövid koktélruhában, férfiak fekete öltönyben, csíkos nyakkendővel. Illemhez méltóan társalognak, majd megunják és továbbállnak valamelyik másik csoporthoz. Az átlag idősödik, szarkalábas szemek pislognak mindenfelé, kopaszodó fejeken csillog a veríték, ahogy forognak a terem közepén. Színes ruhák szatén selymessége veri vissza a fényt. Vörösödő ajkak csevegnek a mindennapokról. Fehér abroszú megterített asztalok ácsorognak a széleken. Az asztalközépen egy csíkban díszterítő ékeskedik. Kristálypoharak várakoznak, hogy megtöltsék őket a gyöngyöző pezsgőkkel és vérvörös borokkal. Körültekintő munkával kifaragott nehéz székeken ücsörögnek a többiek. Erőltetett mosoly mindenki arcán, vagy majdnem mindenkién.
Tízszemélyes asztalhoz ültetnek és névre szóló kártyák mutatják a helyünket. Apró bíbor kartonpapír cikornyás betűkkel. Nem merek körbe nézni, ezért úgy döntök, hogy leülök. Levetem kabátomat, amire a benti hőségben egyáltalán nincs szükségem, szabaddá téve így testem mindentől, ami eltakarná azt a csodaszép estélyit, amit viselek, bogárfekete selyemből, ráncokkal a törzsénél és csipkével az ujján. Nem az enyém, kölcsönben van. Ezüst nyaklánc lóg a nyakamban, s köves fülbevaló tereli a tekinteteket az arcomra. Vörös hajam lágyan omlik a vállamra, majd a szemembe kúszik, amint elfordulok, hogy elfoglalhassam végre a helyemet. Az asztalnál csupa ismerős ember, arcukról a vidámság tükröződik. Ő leül mellém, morcosan maga alá húzza a széket, majd megkérdezi mély hangján, hogy kérek-e pezsgőt. Bólintok, de továbbra is az asztalnál ülőket vizslatom. Néhányan farkasszemet nézve velem biccentenek üdvözlés gyanánt. Elhúzom szám egy rövid mosolyra, majd a pezsgőre figyelek. Félek, hogy elejtem a poharat, ami olyan becsesnek mutat, de sikerül megőriznem épségét. Kortyolok egyet, s a pezsgő fanyar íze végigszalad a torkomon, s mintha sikítoznának a buborékok, táncot járva a nyelőcsövemen, hogy aztán a levegővel öröm keringőt járjon a gyomromban. Úgy döntök, nem iszok többet, s a tányérom elé helyezem. Ekkor odajön az asztalunkhoz az egyik ismerős, egy csinos sötétbarna hajú lánnyal a nyomában, aki smaragdzöld ruhát visel, s nevetve üdvözöl minket. Nem szólalok, csak mosolygok rájuk. Ő feláll és kezet ráz vele, majd beszélgetésbe elegyednek. A lány egy ideig zavartan tekintget, majd odajön hozzám.
– Lili vagyok, szia!
– Carla, szia! – mondtam félénk hangon, s kezet ráztunk. Mondott még valamit utána, de nem emlékszem miről beszélt, figyelmemet a teremre irányítottam. Érdekes volt a díszítés, és vicces a zene. Talán édesanyám idejében élték virágkorukat a slágerek, ennek ellenére kellemesen csengett a háttérben.
Nemsokára hozták is a vacsorát, és a második adag pezsgőt. Az étel sótlan volt, és rágós, de a gyomrom már régóta üresen korgott, így leerőltettem a falatokat a torkomon. S a pezsgővel való öblítés nem bizonyult túl jó ötletnek, hamar éreztem is a hatását. Kezdtem szédülni kicsit és nem jól érezni magam, így fogtam a kabátom és kisétáltam az előtérbe. Ő nem vette észre hogy eltűntem, Lilivel táncolt. Az a tánc! Életvidám, mosolygós, csinos és vékony! Fehér foga folyton világított sötét hajától, s kacagásával telt meg a terem, valahányszor Ő valami komikust mondhatott.
Odakinn hideg szél fújt, s a közeledő tél már érezhetővé vált a levegőben. Elővettem a telefonom, és nyomkodni kezdtem a számokat. A korlátnak könyökölve, fejem kidugva az eresz alól vártam, hogy kicsengjen.
– Halló?
Szólt bele egy mély férfihang.
– Szia Dan! – köszöntem vissza pár másodperc után. – Most már biztos! De ne aggódj, nincs baj, jól vagyok! – mondtam, s mélyen beszívtam a fagyos levegőt. Egy percig még hallgattam, hogyan beszél szomorkodó hangján, majd:
– Én is. Légy jó! Puszi – és letettem. A semmibe bámultam.
A hidegtől kirázva megborzongtam, s bementem vissza a terembe, a mulatság kellős közepére. Hangos kacajok közé vetettem magam, önfeláldozóan. Összegörnyedve, ültem az asztalnál és vártam, hogy véget vessen ez a szörnyű morajlás, a hahotázások hada, ami szünös-szüntelen ostromolta gyenge falaimat. Ő remekül érezte magát, de valahányszor az asztalhoz jött, hogy igyon egy kortyot a gintonic-jából, lefagyott a mosoly az arcáról és szúrós tekintettel rám nézett, majd egy arckifejezéssel a tudtomra adta, hogy „ne légy már ilyen szánalmas, könyörgöm”. Megjelent a hangja is fejemben, és mintha valóban kiejtette volna ezeket a súlyos szavakat, a szánalmast kissé megnyomva. De nem szólt, grimaszt vágott és ismét a parkett ördögévé vált.
– Minden rendben van? – kérdezte valaki, kizökkentve az álomvilágomból. Felé fordultam, hogy megnézzem ki az, akinek ennyire feltűnt, hogy valami nem oké. Adam az. Hatalmas szemekkel bámultam rá, szótlanul, ijedt arccal. De ő csak mosolygott és várta a vélhetően pozitív válaszom. Rádöbbentem, hogy nem lenne értelme abbahagyni az alakításom, megpróbáltam mosolyra húzni a szám, és kipréselni magamból egy: Igen-t.
– Biztos? – nem elégedett meg ennyivel. Mosolya ködbe veszett, s aggodalmas ráncok lepték el homlokát.
– Biztos. – Csoda, hogy ki tudtam mondani. – Menj nyugodtan, nincs semmi baj – próbáltam beadni neki a valótlant. Győztem, és ő elment.
– Carla! – harsogta valaki a hátam mögött idegesen, ahogy a folyosó vége felé indultam.
Ismerős mély hang, katonás szigorral, mindig így beszélt velem, az illendőség faképnél hagyta, ha mások nem voltak jelen. Remegő hangon válaszoltam, hogy igen. Megragadta a karom és az ablakhoz cibált, majd eldobva kezem, az ablakon kinézve folytatta:
– Mi bajod van? Azt hittem megbeszéltük ezt! Nem miattad vagyok itt, sőt felteszem mások sem! Úgyhogy ne játszd el a szegény sértett szerepét! – s hogy nyomatékot adjon mondandójának felém fordult. Dús szemöldöke alatt sötétbarna szemei szinte villogva meredtek rám. Láttam, ahogy ajkai remegve ejtik ki a szavakat, de hangot nem hallottam. Megrázott, kezei erős fogásban kulcsolódtak a karjaimra, s ismét hallani véltem a világot.
– Érted? – ismételte meg magát, s vérben forgó szemekkel figyelt.
– Igen – nyögtem ki, s miután elengedett hatalmas levegőkupac tódult a tüdőmbe.
Léptek zaját hallottam, s a folyosó sarkán megjelent Adam. Megint azt a szörnyen aggodalmaskodó arcát mutatta, s homlokráncai még sűrűbbnek tűntek. Miután Ő otthagyott, s a másik felváltva Őt, odajött hozzám, már nem bírtam tovább, és a lecsurgó könnyeimmel küszködve, leroskadtam a padra.
– Jól vagy? – kérdezte alig halhatóan.
– Igen – válaszoltam leheletnyi hangomon. – Most menj, kérlek.
Nehezen akarva, de otthagyott. S én csak ültem és gondolkodtam. Kotorászni kezdtem a táskámban és egy papírfecnit meg egy tollat vettem elő. Ráfirkantottam gyors betűkkel az üzenetet, összehajtottam és a tenyerembe rejtettem. Majd elővettem a mobilt és egy másik számot tárcsáztam.
– Szia. Igen, én. Azt akartam mondani, hogy nem érsz rá? Most. Igen, megoldható lenne? Remek. Várlak. – majd letettem, s gonosz vigyor húzódott végig a számon, egy röpke pillanatig. De mikor arra gondoltam, hogy vissza kell mennem oda, görcsbe rándult a gyomrom. De elindultam.
Jól gondoltam, táncol. És nevet is, Lilivel. Nem baj, az csak még jobb. Odamentem az asztalhoz, ahol szinte csak Adam ült. Lehajoltam, hogy a fülébe súgjak valamit, majd egy óvatos mozdulattal átcsúsztattam a tenyeremből a papirkát az övébe. Értetlenül és aggódva nézett rám. Nem szóltam, csak számmal mímelve mondtam, hogy: Köszönöm. Majd kivettem a pénzt a táskámból, s odamentem az Ő zakójához és a zsebébe helyeztem. Fogtam a táskám és kabátom és elindultam a folyosón, a végén már szinte rohantam, annyira nem akartam, hogy valaki megállítson.
Kirontottam a vasajtón, s megkönnyebbülve hallottam, hogy felbőg a motor. Lerohantam a lépcsőn, de félúton valaki utánam kiáltott.
– Biztos vagy ebben? – kérdezte. Megtorpantam, hátrafordultam, s kutattam a szememmel Ő utána, hátha Ő is kijött, de nem. Bólintottam. Sosem voltam semmiben ennyire biztos.
– Nos, akkor… viszlát – mondta Adam halkan. Én visszasiettem hozzá, megöleltem, adtam egy puszit az arcára és az autóhoz szaladtam.
Nem láttam az arcát, pedig tudtam, ha ránézek, tudni fogom, hogy mit gondol. Azt, hogy őrültség. Az is. De nekem ez kellett most. Ő odabenn van, táncol, mulat. Nekem is szabad mulatnom, nem érdekel mi lesz ezek után. Ez az egy lehetőségem van. Nem szalasztom el.
– Szia! – köszöntött.
– Sebastian – mondtam üdvözlésként. Az autó féklámpái pirosan világították be a csomagtartóra ragasztott Rallye team feliratot. Kinyitotta az ajtót, s beültem. Mellettem hangosan csapódott a reklámokkal teleragasztott ajtó. Gyorsan megkerülte a kocsit, beszállt és indítottunk. Hangosan pöfékelve robogtunk előre. S a kanyarnál széles ívben csikordultunk ki az útra, vastag fekete nyomot hagyva magunk után. A terjengős ívű kanyarban olyan jólesett az autó erejét érezni, s várni azt, hogy a centrifugális erő kisodorjon szélekre.
Adam még mindig ott állt az ajtó előtt, s kezében a kis üzenetem, amit Őneki kell átadnia. Nem sok minden állt rajta, csak ennyi:
Gondolkodnom kell. Majd beszélünk.
Hozzászólások