Nagy Bandó András | Halad a kor velem

Szépirodalom - próza

Halad a kor velem

Úgy tűnik, ötven közelében és kevéssel ötven fölött az egész életem másképp alakul, mint annak előtte. Mások az olvasmányaim, mások állnak közelebb hozzám, más dolgok érdekelnek, és egyre inkább más dolgok válnak fontossá. Az idő szelektál.

A napokban két könyvet vittem haza -és olvastam végig -, az egyik Seneca könyve Az élet rövidségéről, a másik írója Fritz Riemann, a címe pedig Az öregedés művészete. Ezek is jelzik és bizonygatják: kicserélődnek a hajdani tankönyveim. (És akkor még szerencsésnek mondhatom magam, mert nem a Gyógyítás művészetét és nem a Gyógyszerek és betegségek könyvét kell olvasgatnom.)

Ráadásul ugyancsak a napokban kezdtem el Marquez könyvének, a Tizenkét vándor novellának az olvasását is, és pár evvel ezelőtti képemet idézte elém a könyv bevezetője. Arról ír a Nobel-díjas író, hogy egyszer azt képzelte el, hogy a saját temetésére vonulnak, és ő ott megy a barátaival, kvázi önmagát kikísérve a temetőbe, aztán amikor vége a szertartásnak, és a barátok visszafelé indulnak, ő is indulna velük, de visszaküldik, mondván, ő már nem tarthat velük, számára véget ért a játék. És itt fogalmazza meg döbbenetét, azt, amire rájött: “… a halál, az nem más, mint hogy az ember többé nem lehet együtt a barátaival. ”

Néhány éve Soósbandit temettük, kedves humorista kollégánkat, és a temetőből kifelé menet már mi is gegeltünk, újra kezdtük Bandi nélkül az életet, és abban mindannyian egyetértettünk, ha Bandi köztünk lenne, ugyanezt tenné, ugyanígy hülyülne, velünk röhigcsélve.

A Pál utcai Fiúk című film képe ugrik elém, a legvége, amikor Nemecseket maguk mögött hagyva, a srácok könnyes szemmel szaporázzák a lépteiket a járdán, és fölfedezik az előttük sántítva lépkedő öregurat – talán tanárukat? -, és a sántító lépéseit parodizálva valamennyien sántításba kezdve követik, mintegy föloldva a Nemecsek elvesztéséből adódó feszültséget és tragédiát. Igen, az élet csak a távozó számára ér véget, többé nem lehet együtt a barátaival, de a barátok mind azt gondolják, mégis csak velük maradt. A döbbenet később jön.

A minap ismét diszkóbalesetről hallhattunk, ismét meghalt néhány ifjú ember, ismét száguldó autóban, ismét villanyoszlopnak vágódva. Nehéz elhinni, hogy megannyi hasonló eset után még mindig nem okulnak belőle sem a tinik, sem a szüleik. Azt sem érlom, hogy az egyetlen és megismételhetetlen életük miért nem drágább? Miért nem óvják? Vagy miért nem óvják helyettük?

Így ír Seneca: “Ha lehetséges volna kinek-kinek szeme elé tárni e jövendő éveinek számát, mint ahogy az eltelt éveiét lehet, mennyire idegesekké válnának azok, akik azt látnák, hogy már csak néhány esztendejük van hátra, s mennyire takarékosan bánnának velük. Könnyű azonban bármi keveset beosztani, ha az biztos: azt kell jobban óvni, amiről nem tudjuk, mikor fogy el. ”

Azt mondja Szokratész: “Filozofálni annyi, mint halni tanulni, halni tanulni annyi, mint élni tanulni. ”

Déri Jancsi negyvenegy évesen ment el, immáron – szinte hihetetlen, ahogy rohan az idő!! – hat éve. Tudott élni, de mégsem élhetett eleget. Megette az életet, fölfalta a halál. Amíg nem került a halál közelébe, amíg nem került kézzel fogható közelségbe hozzá a halál, nem törődött semmi mással, csak az élet akarásával, a Nagy Élettel, az elérhető földi javakkal, nőkkel, melóval, pénzzel. Melóval a pénzért, pénzzel a nőkért. Aztán jött a tüdőrák, mely “nem kispályás”, és Déri Jancsiból, ebből a cinikusan is kedves életművészből egyszeriben bölcs öregember lett. A halál közelsége bölccsé tette. Mert mi más lehet a bölcsesség, mint tudni, hogy egyszer véget ér az élet, tudni, hogy ez holnap is bekövetkezhet, tudni, hogy mennyi lehet még a hátralévő időd, hogy azalatt még mit lehet belekarcolni a világba, hogy nyomot hagyhassak magam után, itt jártam, tudatom minden utánam születővel. Déri Jancsi nem értette, miért költözöm Orfűre. Nem érthette, mert akkor még csak 38 éves volt. Halála előtt pár héttel értette meg, akkor, amikor nagyon is kiszámíthatóvá vált a földi jelenléte. Hirtelen öreggé és bölccsé vált. Ezt-azt megbánt az életéből, és pontosan tudta, az elszúrt időt nem lehet behozni, az elrontottnak gondolt tetteket nem lehet visszacsinálni. Pontosan tudta, nem lehet elég korán elvonulni a nagyvárosi hajszából a békés falusi csöndbe. Már meg tudta volna becsülni a vidéki életet, de elkésett.

Seneca fent nevezett könyvében írja “Úgy éltek, mintha örökké élnétek, sosem jut eszetekbe törékeny voltotok, nem veszitek észre, mennyi telt már el az időtökből, úgy vesztegetitek, mintha dúskálnátok benne, vagy bőviben volnátok, holott közben talán az utolsó napotok, amelyet valamilyen formában egy embernek vagy egy ügynek szenteltek. Mindentől halandók módjára féltek, de mindent úgy kívántok, mintha halhatatlanok volnátok, hallhatod, legtöbben azt mondják: az ötvenedik évemtől kezdve nyugalomba vonulok, a hatvanadik évem mentesíteni fog a hivatalos teendőktől. De végül is mi a biztosítékod arra, hogy ennél hosszabb életet élsz? Ki biztosítja, hogy ezek úgy történjenek, ahogy eltervezted? Nem szégyelled, hogy életed maradékát tartod fenn magadnak, s csupán azt az időt szánod lelked javára, amely semmire sem használható? Mennyire késő akkor elkezdeni élni, amikor abba kell hagyni!…”

A napokban telefonon kerestek egy budapesti nyugdíjas otthonból. Zoli bácsi és Irénke néni, az ott élő házaspár hívott meg szobácskájukba, mert Zoli bácsi szerette volna rám hagyni három kis fadarabját, mivel olvasott arról, hogy ilyesféléket gyűjtök. Egy brontoszaurusz szőlőtőke, egy kukoricacsutka bohóc és egy kókuszdió héjába rejtett négypoharas kis pálinkás készlet volt a rám hagyott “örökség”. Zoli bácsi tudta tudja már, hogy bármelyik nap az utolsó lehet, így hát rám (annak, aki sok örömöet okozott neki) testálta apró kis tárgyait. Az otthon udvarának virágait még gondozgatja, a lodzsán apró cserepekben ugyancsak virágokat ápolgat, mert ennyire még futja az erejéből, és ha nem tenne semmit, talán bele is halna.

Kis tárgyai hozzám kerültek, és csak reménykedem, hogy még legalább húsz évig én őrizgethetem őket, hogy aztán magam is szétszórjam a tárgyaimat, melyek mind-mind valakihez vagy valamilyen emlékhez kötődnek és kötnek engem. Gyűjtögetek, szemlélődök, és tudom, a tárgyakat nem viszem magammal, a megfigyeléseim és észrevételein pedig velem együtt eltűnnek. És holnap reggel ismét elölről kezdem, mert – lstenem! – boldog vagyok, hogy élek!

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Halad a kor velem”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés

Legutóbbi hozzászólások