Regényi Ildikó | Emlékezés Kende Sándor íróra – özvegye, Regényi Ildikó által

Szépirodalom - próza

Emlékezés Kende Sándor íróra – özvegye, Regényi Ildikó által

Kanyargós ösvényeken címmel jelent meg az 1982 óta Budaörsön, illetve Budapesten élő Regényi Ildikó második könyve, melyet 2012. október 20-án elsőként Pécsett, a Parti Galériában mutatott be, ezzel is hangsúlyozva pécsi kötődésének fontosságát.

Regényi Ildikó és Békés Sándor a pécsi könyvbemutatón

Regényi Ildikó tanár, kultúraszervező, Kende Sándor író özvegye 2001-ben a Hetedhéthatárban jelentkezett első írásaival, majd 2011-ben Megállított pillanatok címmel első önálló kötete is megjelent.

Ez a második könyve mintegy annak a folytatása, mert, mint az író vallja „Megszólítanak a történetek. A régmúltból jönnek fel, mélyről és élesen az emlékek”.

A családias hangulatú könyvbemutatón Békés Sándor újságíró, az egykor volt, a Nádor Kávéházhoz sok szállal kötődő újságíró–író nemzedék tagja, beszélgetett a szerzővel, nosztalgikus érzésekkel emlékezve azokra az évtizedekre, amikor a kultúra, az irodalom még a napilapokban is központi téma volt…

Kende Sándor 20 éve, 1992. november 16-án hunyt el. Az ő emlékét idézzük fel a Kanyargós ösvényeken című kötet alábbi részletével.

Ki is volt a „Papa”?

Kende Sándor író (1918–1992)

Senki sem tudja, ki nevezte el Papának… Az elnevezés nem volt jellemző rá, mikor 1960-ban megismerkedtünk, éppúgy negyvenesnek látszott, mint 15 év múlva.

Fekete, hátrafésült, sűrű, göndör haja halántékán alig őszült, világosszürke szemének élénk tekintete, kitűnő beszélgetőkészsége, magával ragadó intelligenciája inkább jellemezte.

A Magyar Írók Könyvesboltjának vezetője volt Pécsett, az akkor Kossuth Lajos utca 5. szám alatt. A könyvesbolté, ahol klubszerű hangulat uralkodott, ahova mindenki betért, aki a kultúra körül mesterkedett, vagy csak szeretett olvasni.

A boltot ő szervezte – „találta ki” – annak idején, a Horizont Könyvesbolt készletének leltári átadása után, 1956-ban. Hiába volt ugyanis az Állami Könyvterjesztő Vállalat kitűnő szakembere, egy vitája a párttitkárral az állásába került. Így lett az orosz nyelvű irodalmat terjesztő Horizont bolt alkalmazottja eladóként, orosz nyelvtudás nélkül. 1956-ban a kiürített bolt portálját papírral leragasztották, a készletet felhordták a raktárba, orosz üzletvezetőnőjüknek azt javasolták, vegyen ki szabadságot. Az ajtót nem zárták kulcsra, ott állt üres kirakatokkal, óriási üvegablakaival a fűtött, világított, üres helyiség. Ezért maradt sértetlen a felvonulások idején, ellentétben a pesti Horizont boltokkal, amelyeket a népharag szinte megsemmisített. Hárman, a Horizont üzlet magyar alkalmazottai, bejártak a munkahelyükre.

1956. november 2-án Pécs Városi Tanácsának Végrehajtó Bizottsága bélyegzővel és aláírással a helyiséget kiutalta a Magyar Írók Szövetsége Pécsi Csoportjának, hogy ott hozzák létre a Magyar írók könyvesboltját.

Itt és így alakított ki egy erős vonzáskörrel rendelkező könyvesboltot, és egy Libresszónak nevezett parányi olvasó-presszót, ahol szabad polcon a legújabb könyvek olvasópéldányai, és a Jelenkor című folyóirat új és régebbi számai álltak a betévedő, majd tudatosan odajáró és egyre szélesedő olvasótábor rendelkezésére. Üzleti célkitűzése a kortárs magyar irodalom terjesztése volt. Munkaideje végeztével, zárás után, nap mint nap beült a Nádor Kávéház egyik márványasztalához kockás füzetével, „teljesíteni a napi penzumot”, prózaírónak indult ugyanis… Pályája kétszeresen nehezen, buktatókkal indult. 1943–1944 között megjelent első két könyvét a Horthy-ügyészség kobozta el, majd az 1950-es indexjegyzék alapján vonták ki már az 1948-ban megjelent harmadikkal együtt ezeket a forgalomból (Három Lázár, Egymásra ítélve, Lilith fiai). Az első kettőt háborúellenessége miatt, együtt a hármat meg azért, mert polgári életformát ábrázol.

Lassan óvatoskodott vissza a szépirodalomba, tíz évig hallgatott és figyelt, közben kiváló terjesztőként dolgozott. Riportjait, novelláit először a Dunántúl, majd a Jelenkor kezdte közölni, megismerkedésünk évében, 1960-ban jelent meg Közel a mennybolt című regénye, az első a hosszú hallgatás után.

Kende Sándor az egyik könyvhéten

A Nádor Kávéház rendszeres kultúrtanyává vált nemcsak számára, hanem az akkor Pécsett dolgozó és alkotó írók, költők, festők részére is. A Jelenkor szerkesztősége is a Széchenyi téren működött, gyakori, rendszeres találkozásaik színhelye lett a Nádor. Csorba Győző, Bárdosi Németh János, Bertha Bulcsu, Lázár Ervin, Galambosi László, Makay Ida, Tüskés Tibor, Pál József, Székely Júlia, Örsi Ferenc naponta találkoztak, beszélgettek, szervezték a kulturális közéletet, ott és akkor.

Rendhagyók voltunk. Mindketten.

Én, egyetem helyett – magyar-újságíró szakra készültem – a Pécsi Állami Áruház első érettségizett kereskedelmi tanulójából lettem segéd, öt ruházati szakmából. Kis színes tárcákat, életképeket írtam a szakszervezetünk pesti lapjának mindennapjainkról a pult túloldalán… Vevőkről, helyzetekről, napi nyolc óra munka mellett. Ezeket rendszeresen közölték is. Tagja, és négy éven át mindegyik színdarabjának szereplője voltam a Kereskedelmi, Pénzügyi, Vendéglátóipari Dolgo­zók Szakszervezete Pécsi Színjátszó Csoportjának, az áruház divatbemutatóin hol konferansziéként, hol modellként tevékenykedtem rendszeresen. Egyik színjátszó társam ott kérdezte meg, nem akarok-e verset mondani ünnepélyeken, mert szerinte szépen beszélek… Így kerültem az Uránércbánya Vállalat Munkásszállásának Irodalmi Színpadához is. Közben rendületlenül diplomát akartam szerezni magyar-történelem szakon, de érvényes felvételim ellenére munkahelyemen nem kaptam tanulmányi szabadságot. Ennek ellenére még 1961-ig ott dolgoztam. Az ebédidő hosszú volt, a hazabuszozáshoz azonban kevés. Így találtam meg a Libresszót, ahová naponta kezdtem járni, ebéd után – raktár előterében elfogyasztott, otthoni, csomagolt hideg étel – egy pohár szóda és egy fekete elfogyasztása mellett csaknem egy órát lehetett olvasni.

Regényi Ildikó és Kende Sándor

A boltból lemezjátszóról klasszikus zene hallatszott, és egyre több ismerős arc tűnt fel, Eck Imre balett-táncosai, próbaszünetben néhány színész. A balettosok feltett lábbal olvastak, halkan beszélgettek, a színészek némelyike szerepet tanult, ivott egy kávét, ment vissza próbára. Színházba járó gimnazista voltam, középiskolai versmondó és tanulmányi versenyek helyezettje. Ismertem a kultúra és a közélet szereplőit, többeket személyesen, még többet látásból.

Az üzletben, a falon, olykor a Libresszó falain is, a Pécsett alkotó képzőművészek, havonta mások, tették közkinccsé alkotásaikat: Bizse János, Érdi Győző, Grain András, Kelle Sándor, Pásztor Görgy, Platthy György, Remecz Béla, Simon Béla, Thury-Nagy Sándor, Vincze Győző, Zágon Gyula, Zsámár Tibor.

Egyikük történetesen az én válófélben lévő férjem volt, aki akkor a Pécsi Nemzeti Színház díszletfestő műhelyében dolgozott. Az ő nevét is tartalmazza ez a művésznévsor… Válófélben voltuk, mégis arra kértem Kende Sándort, hogy tegye lehetővé számára is ezt a kiállítást. A sokféle feszültség és a fáradtság miatt talán, még el is sírtam magam. Évekkel később tudtam meg, hogy mikor visszament a boltba, halkan azt mondta helyettesének, Leszkó Margitnak:

– Istenem, ha értem sírna így ez a kedves és szép fiatalasszony…

Kende Sándor addigra háromszor vált el, három leánygyermek apja volt.

A Nádor-béli asztaltársak elkönyvelték ezt a magánéleti tényt.

– Kende Sanyinak sem volt több nőügye, mint másnak, csak a szerencsétlen mindet elvette feleségül…

Hosszú beszélgetések, fél évig szigorú magázódás után kiderítettük, hogy az egymás iránt érzett vonzalmunkon kívül alapvetően mindkettőnket az irodalom foglalkoztat. Megmutatta kéziratait, én kedvenc költőimtől mondtam neki – csak neki – verseket. Tudott arról is, hogy újságírónak készültem. Ő bíztatott, hogy fel merjek mondani az áruházban.

Közben lezajlott korábban kezdeményezett válóperem.

Szabadok voltunk, szorgalmasak, tehetségesek és szegények. Nem volt hol közös életet kezdenünk. Ő albérletben lakott, még a háborún átmentett kedves régi bútorai között, a harmadik válása óta, én unokanővéremnél, mert volt férjem még nem költözött el szüleim házából.

Mikor otthon bemutattam, és feleségül kért, a kialakuló furcsa helyzetet ketten oldották meg: Ő és édesapám.

Regényi Ildikó és Kende Sándor a dolgozószobában

Sándor kis, eladó ingatlant keresett, széles vevőkörében kérdezősködött, nem tudnak-e használaton kívüli melléképületet, ami eladó. Így talált a Rákóczi út 73/a-ban, a negyedik emelet magasságában, egy rég nem használt mosókonyhát. Azt részletre meg tudtuk venni. Ezt alakította-építette át ezermester édesapám három öcsém tevékeny részvételével. 36 négyzetméteres kis lakás lett, amelyben Sándornak egy lichthofra nyíló szellőzővel ellátott, 3×2,5 négyzetméteres külön dolgozószobája is lett, a konyhácskát a fürdőszobától vastag textilfüggöny választotta el, a „nagyszobában” a régi kedves bútorok mellett még éppen elfért egy összecsukható kétszemélyes heverő…

Édesapám az 1962. október 13-ra kitűzött esküvő hallatára javasolta:

– Nem bánom, csak utána rögtön utazzatok le legalább öt napra Pestre, hogy a mázolásnak legyen ideje megszáradni! Mutasd meg ennek a vidéki kislánynak a szülővárosodat!

A márványasztalos baráti körben többen mondogatták:

– Na, ezek se esznek meg együtt egy kiló sót…

Más úgy vélte:

– Most már megilleti a „Papa” elnevezés a Sanyit, hiszen Hemingwayt becézték így, neki is négy felesége volt!

Mikor ezt meghallotta, szelíd, halk modorában megjegyezte:

– Megtisztelő… a négy feleség stimmel!

Szép, változatos, nehéz évek következtek.

Kilépésem után fél évig a Városi Könyvtár egyik fiókkönyvtárába kerültem, megtanultam gépírni, és kezdtek tudósításaim, glosszáim, riportjaim megjelenni a Dunántúli Naplóban és az Esti Pécsi Naplóban. Már csaknem két éve „külsőztem”, volt fényképes tudósító-igazolványom, mikor az akkori főszerkesztő javasolta, hogy menjek el a Pécsi Tanárképző Főiskolára, szerezzek diplomát, hogy státusba tudjanak venni. Szakmailag sokat tanultam Bertha Bulcsutól, aki akkor a kulturális rovat vezetője volt, a heti „eligazításokon” mindig részt vettek a külsős tudósítók is.

Versbarátok Köre

Mivel mi Sándorral a „művelődés-szervezés kultúr-harcostársai” is lettünk, nemcsak férj és feleség, megszerveztem az ő kedvezményekre kitalált Versbarátok Köre irodalombarát versmondó közösségét. Célunk az alkotók és olvasók közötti szorosabb kapcsolat kialakítása volt. Versmondó csoportunk az uránbányai kiváló versmondó fiatalokból verbuválódott. Két mérnök: Kőháti Attila, Káposzta József, és négy geodéta: Kóródi Katalin, Kablár János, Somoskői Ervin, Tér István meg jómagam voltunk az induló törzsgárda, és esetenként kiegészült a csapat két orvostanhallgatóval: Balatonyi Gyöngyivel és Fodor Jánossal, majd Liszkay Teréz íróval és Sződy Szilárdné Macóval, aki nyomdai korrektor volt, akkor éppen Pécsett. A műsort a bemutatandó szerzők műveiből szerkesztettük, olykor picurka lakásunkban szorongva, de minden héten rendszeresen próbáltunk. Előadóestjeink a Városi Művelődési Ház színpadán arattak méltán sikert, amelyet mindig a helyszínen eladott és helyben dedikálható kötetek sokasága igazolt. Felléptünk azonban az Orvostudományi Egyetem kollégiumában, vagy az Uránvárosi Munkásszálló színpadán is.

Első nagyrendezvényünk 1964. január 27-én volt. Meghívott íróvendégek: Pilinszky János, Ladányi Mihály, Nyerges András olvastak fel írásaikból, mintegy tizenöt szerzőt, fővárosban és Pécsett élőket, akiknek akkoriban kötetük jelent meg, mi mutattunk be egy-egy alkotással. Néhányan közülük: Garai Gábor, Csoóri Sándor, Váci Mihály, Weöres Sándor, Pákolitz István, Galambosi László…

Ebben az évben vettek fel a Pécsi Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakára, nappali tagozatos lettem, nyolc év késéssel. Nem volt könnyű dolgom, de felejthetetlen négy év következett fiatalabb társaim között.

Novemberben Fodor Andrást és Jékely Zoltánt hívtuk meg író-olvasó találkozóra, az ő műveiket szólaltattuk meg, a klubestet most is Koczkás Sándor irodalomtörténész vezette be. Sándornak közben kötete is megjelent (Testvérek), de a Pécsett élő művészek körében ettől az időtől kezdve állandó szereplő volt.

Ez év nyarán látogattunk ki először együtt Rómában élő anyósomhoz, akihez 1957 óta Sándor rendszeresen kiutazott. Ő Ács Etel néven vezetett, divatos Váci utcai kalaposüzletét 1948-ban kényszerűen feladva, hosszú özvegység után másodszor is férjhez ment. Egy olasz rézkarckereskedő feleségeként került Olaszországba. Két éven belül újra megözvegyült, de mint szakmájáért élő-haló masamód, megnyitotta szalonját Róma egyik belváros-közeli utcájában, és sikerrel működtette is. Korábban két „elődömet” is elvitte a meghívásos útlevél alapján hozzá Sándor, talán annak köszönhettem, hogy megkülönböztetett ellenszenvvel csak a „negyedik szemét”-ként emlegetett. Minden mondatával megalázott. Bármit tettem, belekötött. Meghívólevelünk egy hónapi tartózkodásra jogosított bennünket, de öt nap múlva azt mondtam Sándornak, adja ide az útlevelemet, hazamegyek akár egyedül is. Attól fogva nem kötözködött, de nem állt szóba velem, jelenlétemben is csak a fiához beszélt. Pénzünk nem lévén gyalog jártuk be Rómát. Az olasz fővárost hamarabb ismertem meg alaposan, mint Budapestet, de kibírtuk négy hétig.

1965-ben egy emlékezetes irodalmi estünk volt még a Városi Művelődési Házban, mikor Kassák Lajos legújabb verseskötetének (A tölgyfa levelei) bemutatóját tartottuk, az idős mester személyes jelenlétében, dr. Gyergyai Albert egyetemi tanár bevezetője után. Szélesen áradó, rímtelen verseit értelmezni, jól visszaadni emberpróbáló feladatnak látszott. A fiúk a nyakukba akasztott Geiger-Müller sugárzásmérő műszerrel memorizálták a sorokat… Előtte híre járt, hogy Kassák Lajos haragszik minden versmondóra, hivatásos színészeket sem tart méltónak művei tolmácsolására. Úgy készültünk, és úgy drukkoltunk, mintha az életünk függene ettől a sikertől… A harmadszori vastaps után közkívánatra Kende Sándor felvezette a színpadra a szerzőt. Kassák azt kérte, hogy a versmondók valamennyien jöjjenek elő. A széthúzott függöny előterében álltunk, vártuk, mi következik. A mester minden női szereplőnek puszit adott, a fiúkkal meghatottan parolázott, majd a közönség felé fordulva, szokatlanul elérzékenyülve ezt mondta:

– A mai estét ezeknek a kitűnő fiataloknak köszönöm!

Munkánkat ez az est koronázta meg, más, nagyobb lélegzetű könyvpremierek következtek, országos szervezésű író-olvasó találkozók színesítették ezután a terjesztői munkát, és növelték a Magyar Írók Boltja és a Libresszó hírnevét. Ekkortól vált rendszeressé az Ünnepi Könyvhét, amelynek szervezői tevékenységéből Kende Sándor ezután is példásan kivette a részét. Az 1965-ös Ünnepi Könyvhéten már nemcsak terjesztőként, íróként is szerepelt. Íme a neves találkozó szerzői: Bede Anna költő, Csorba Győző költő, Fodor József költő, Gerelyes Endre író, Hidas Antal író, Kende Sándor író, Kónya Lajos író, Pákolitz István költő, Szakonyi Károly író. Az estet Szederkényi Ervin, a Jelenkor főszerkesztője vezette be előadásával.

Az 1966-os Ünnepi Könyvhét is rangos rendezvény lett, itt „debütált” József Attila-díjas szerzőként Bertha Bulcsu, és felejthetetlen emlék marad Sántha Ferenc író emberközelsége is. Ezen az irodalmi esten csupa díjazott szerzőt köszönthetett Pécs, az említetteken kívül Darvas Józsefet, Hajnal Annát és Keszi Imrét. Valamennyien szívesen időztek a Libresszóban a szereplések közti szünetekben, jó hely volt ez a pillanatnyi pihenésre, beszélgetésre is. A parányi könyves presszó vendégkönyve ma irodalomtörténeti kuriózum: több mint ötven művész karikatúra-portréit, verseit tartalmazza 1959–1966 között. Mindazokét, akik író-olvasó találkozók alkalmával betértek ide, baráti ölelésre, kávéra, eszmecserére. Egyetlen példánya van, az eredeti: nálam…

Egyre több időt kellett a tanulásra, tudósítói munkámra fordítanom. Hiúsági kérdést csináltam abból, hogy jól tanuljak. Ez időigényes, sok vizsgadrukkal járó feladat volt.

Közben átszervezés történt az állami könyvterjesztésben, megszűnt a Magyar Könyvkereskedelmi Vállalat, a helyette alakult Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat üzemellátó boltokat működtető cég lett. A Magyar Írók Könyvesboltját az Állami Könyvterjesztő egységei közé sorolták 102. sz. boltként, cégtáblája meghagyásával, a Libresszót 1966-ban megszüntették. Kende Sándort területi szervezővé – instruktorrá – léptették elő.

Munkája nem lett kevesebb, csak nehezebb és fárasztóbb, fizetése alig több. Hetente 3-4 napot utazott vonattal Soprontól Mohácsig. Egy-egy napot a pesti központban töltött. Több mint húsz üzlet munkájának szervezését látta el a Dunántúlon, kitűnően. Kockás füzete vele utazott, ha több napos munkára ment, a „napi penzumot” teljesítette vendégszobákban, apró szállodákban töltve egy-egy éjszakát. Hazatérve néha panaszkodott, hogy fáj a dereka. Csak reméltük, hogy nem a háborúban szerzett tizenhét aknaszilánk egyike, melyeket a koponyájától a bokájáig hordozott…

Frontkatona volt ugyanis a második világháborúban, a keleti hadszíntéren, Kolomea falunál 1944-ben súlyosan megsebesült, jobb karját csak a frontkórház kitűnő sebészének köszönheti, aki ott, a kötözőhelyen protézises műtétet hajtott végre, hogy ne kelljen amputálni. Azt a repeszdarabot őrizte íróasztalán, az aknaszilánkokat meg testszerte…

Már akkor tört egyet életén a sors, hiszen előtte szegényen, és éjszakánként dolgozó női szabóként végigutazta Olaszország nagy városait, majd Párizsban „letelepedvén”, éjjel varrva, nappal a Sorbonne hallgatójaként élte mindennapjait, egészen addig, míg lejárt tartózkodási engedélyét már nem hosszabbították meg, hiszen a kitörő háború miatt, „persona non grata” lett Franciaországban. Hazatérte után azonnal behívták katonának.

Korábban, mikor először ment derékfájdalmával orvoshoz, az idegsebész javasolta a gerince melletti szilánk eltávolítását.

– Mik az esélyeim utána, mert már írni is inkább állva tudok, úgy fáj a huzamos ülés!

– Sanyikám – válaszolta régi kedves olvasója és vevője, a főorvos –, vagy úgy sikerül, hogy sztepptáncos leszel, vagy lebénulsz, és tolókocsi…

– Százalékos arányban kifejezve?

– Olyan 50-50%…

A műtétre nem került sor, jött a nagyobb fizikai megterheléssel járó utazó szolgálat, a „KÖNYV” érdekében. Mások könyvének terjesztése, sikere érdekében.

1966–1974 között emellett a munka mellett jelent meg három könyve, 1973-ban a Katona József Színház bemutatta Szerelmetes barátaim című regényéből írott drámáját. Igazán rangos szereposztásban: Lukács Margit, Kohut Magda, Őze Lajos, Sinkó László, Velenczei István közreműködésével. A darab 25. előadása nívódíjat kapott.

Kende Sándort azonban – úgy tűnik – nem volt olyan szervezet, személy, vagy intézmény, amely, vagy aki bármilyen díjra felterjesztette volna. Élte a vidéken alkotó írók mindennapjait, ezeket a lehetőségeket kapta. Soha egyetlen könyve sem maradt raktáron, a közönség körében sikeres és népszerű volt. Az Írószövetség és a Művészeti Alap tagjaként minden nyáron a Szigligeti Alkotóház vendégei lehettünk, ő télen, az ún. „szorgalmi időben” is járt ott dolgozni. Szinte az egész korabeli írótársadalom, és néhány festő is élt ezzel a lehetőséggel, az alkotóházban sokukat megismertük, akikkel korábban, pécsi kultúrmunkás éveinkben nem találkoztunk személyesen. Barátja azonban csak Román György, a budapesti siket festőművész lett. Órákig „beszélgettek” a parkban sétálva, türelmesen, artikulálva, szinte „némán” mondta a magáét Sándor, Gyurka bácsi válaszát azonban, természetesen, messze hangzóan hallhatta mindenki.

És eközben a feleség… az a negyedik?

Regényi Ildikó a diplomaosztón

1968-ban jeles diplomát szereztem a Pécsi Tanárképző Főiskolán. Az okmány lánynevemre szólt, mivel én dolgoztam meg érte. Büszke voltam, Sándor is büszke volt rám.

Az újságírói munkakört azonban főszerkesztő-változás miatt nem velem töltötték be. Az új főszerkesztő azért nem tartott a munkámra igényt, mert férfi munkatársat kerestek. Azt mondta: „a nők elrohannak szülni”… ez többszörösen is fájt, mivel gyermektelen maradtam harmincéves koromra is. Éppen tanári állás sem volt. Diplomám alapján lettem a Volán 12. Vállalat szakszervezeti könyvtárának vezetője. Olvasómozgalmat, kulturális vetélkedőket szerveztem a gépkocsivezetők, szerelők és irodai dolgozók számára. Fájt a szívem az írás lehetőségének elveszítése miatt, hiszen stílustanból írott diplomadolgozatom jeles eredménye is igazolta rátermettségemet. Némi elégtétel volt számomra, hogy fél év múlva üzentek értem: ha akarok, jelentkezzem a főszerkesztőnél. Olyan megalázottnak éreztem magam az elutasításkor, hogy nemet mondtam.

1971-ben egy általam ismeretlen kolléganőm rosszul lett a szívével, el kellett hagynia a tanári pályát. Akkor lehettem Pécsett az uránvárosi Acsády Ignác utcai Általános Iskolában végre tanár. Szerettek a gyerekek, szerettem a munkámat. Iskolarádiónk, beszédművelő szakkörünk népszerűségéhez kétség sem fért.

Ugyanebben az évben, nyáron, anyja egyre sürgetőbb kérésére Sándorral újra vállalkoztunk egy olasz útra. Ő közben kétszer is járt Rómában, de most én külön levélben kaptam névre szóló meghívást. Egészen más Ács Etel fogadott, mint első ízben. Sajátos magyar-olasz keveréknyelven körbetelefonálta ismerőseit, kuncsaftjait:

– Mia ambasszatrícse, perke non jön énhozzám? Nézze meg a mio filio szép kis magyar feleségét! A fején új kalapmodellemet viseli, délután a Casa Borghesében sétálnak 5 órakor. Szí, szí, fiatal, barna hajú frufrut visel… jó kalap-arca van!

Kitelepedett, idős magyar művészházaspárnak dicsekedett más alkalommal:

– Az én kis menyem igazi finom magyaros ebédet főzött! Csurgatott tojáslevest és káposztás cvekedlit!

Ami azt illeti, főztem én gulyást is, pörköltet is, ennek köszönhetően mi jártunk a piacra. A zsebpénzből le-lecsipegettünk, így tudtunk sutyiban nekem egy-egy szép holmit venni, mert csak a múzeumi belépőkre kaptunk pénzt. Itália ekkor mutatta meg igazi szépségét! Nemcsak Rómát jártuk be újra, elsírhattam magam a Szent Péter Bazilikában Michelangelo Pietája előtt, megfájdulhatott a lábam, mire a Vatikáni Múzeumot végigjártuk, gyönyörködhettünk az „örök város” panorámájában a Giannicolón járva. Megmászhattuk a „spanyol lépcsőt”, magunkba szívhattuk a fa nagyságú azáleák mézes illatát, kávézhattunk a Cafe Grecóban. Meglepetést is kaptunk: több napos busz-utazásokat valamelyik vevője jóvoltából. Így tölthettünk három felejthetetlen napot Firenzében, három napot Nápolyban, Pompejiben, Capri szigetén. Voltunk két napig Velencében, de Milánót és Bolognát is láttuk.

Ekkor látogatott meg bennünket Sándor régi barátja, akinél a könyves szakmát kezdte 1946-ban Budapesten, a Magyar Téka Kiadó tulajdonosa, Molnár György. Még azokból az időkből ismerte anyósomat, Magyarországról. Ő már régen Bécsben élt, és könyvterjesztéssel, kiadással foglalkozott, felajánlotta Sándornak, nyit neki egy fióküzletet Rómában.

– Az biztos, hogy működne, ha te csinálnád! Emlékszem én a mi közös éveinkre! Ildikó pillanatok alatt megtanulna olaszul, Etel szalonjának kitűnő reklámja lenne, ő kezdhetne valamit a divat-szakmában!

– Micsoda nagyszerű ötlet, Gyurikám! Elég nagy ez a lakás, itt van kettejüknek hely!

Nem mertünk aznap este szólni. Lefekvéskor egymásra meredtünk, és egyszerre mondtuk: nem! Vízumaink lejártakor köszöntük meg Gyurinak a jóindulatú felajánlást, és mondtuk meg anyósomnak, hogy hazajövünk.

– Fiam, ha most elmész, mi nem látjuk soha többé egymást! Nem azért, mert haragszom, hanem mert meg fogok halni!

Ezzel a lelki teherrel utaztunk vissza Pécsre 1971 őszén.

Anyósom 77 éves korában, 1972 tavaszán elhunyt. Sándor kiutazott a hagyatékot rendezni: a zálogházban lévő ékszereket fillérekért megvette az intézmény, a bundáit és kalapszalonjának készletét lefoglalták hiteltartozásai fejében. Még perrel is fenyegették. „Hazamenekült”…

Mindketten ott folytattuk a munkát, ahol abbahagytuk. Ő utazott és szervezett, én tanítottam, szakkört vezettem, ünnepélyeket rendeztem. És mindketten egyre jobban fájlaltuk a derekunkat. Neki a szilánk, nekem a sok cipelés és fiatalkori sport-kopás okozott gondot.

Két eredménye lett a panaszoknak.

Jogosítványt szereztem, és minden tiltakozása ellenére vettem – részletre – egy használt Trabantot. Sándor nem volt „autópárti”, ha utaznia kellett a kocsival, hamar elszundikált. Szeretett sétálni, szemlélődni… Nekem erre ott és akkor nem volt időm… Első négykerekű cimborám könnyített a mindennapokon.

Sándor 1974-ben elszánta magát, tizennégy kötetes magyar író volt, 30 éve könyvterjesztő szakemberként dolgozott, felfüggesztette nyugdíjjogosultságát. Szabadfoglalkozású író lett, magának is bizonyítani akarta: így is meg lehet élni. Kettőnk jövedelméből, szerényen, mindenre futotta. Szigligeti, és utána két-kétheti balatongyöröki nyaralás után, meg a nyári táborok levezetése végeztével csaknem egyhangúak lehettek volna az évek. Rendszeresen jártunk szüleimhez, ahová kisgyerekkoruk óta a Pécsett élő Kende kislányok is barátként jártak, amíg felnőtt életüket meg nem kezdték.

1978-ban Sándor nyugdíjba vonulása alkalmából megkapta a Munka Érdemérem ezüst fokozata kitüntetést a vállalat pesti központjában. Igazgatója tréfának szánva így adta át:

– Igazándiból hűtlen lettél, mondhatnám: halál az árulóra.

A tapsot még megvárta, koccintott a kollégáival, és az első vonattal hazautazott.

Én Kazinczy emlékérmes lettem beszédművelő szakkörömmel elért eredményeink alapján. Aztán még nagyobb elismerés ért. Tanári kutatómunkám eredményeképpen egy fővárosi kísérleti iskola pályázatát nyertem el. A Budapest VII. kerületében működő Bokányi Dezső Kísérleti Általános Iskola tanára lettem az 1979-80. tanévtől. A munka nagy kihívás volt, de mikor erre vállalkoztam, kértem Sándor véleményét, hiszen Pestre kellett költöznöm, egyelőre bútorozott albérletbe…

– Most mehetsz utoljára, 40 éves vagy, mire várhatsz még? Ha ez a pályád, járd végig!

Egyetlen marasztaló szóval, egyetlen érzelmi érvvel sem próbált lebeszélni, pedig hát… ő éppen 60 éves múlt… nem állítom, hogy nem viselte meg. Lefogyott, és változatlan elszántsággal írt. Parányi dolgozószobájában minden nap „teljesítette a penzumot”, sétált, kijárt a szüleimhez, de soha nem panaszkodott. Én kéthetente hazautaztam vonattal, főztem-mostam-takarítottam-szeretgettem… és tudtam: valami megoldást találni kell, ez így nem maradhat. Mikor albérletemben meglátogatott, ő is rájött, ide egy második fekhelyet sem lehetne berakni. Megérkezett közben második Trabantom is, valamivel könnyebben ment a pesti és pécsi utazgatás. Pesten eleinte „flaszter-gyerek” barátnőm, Gyuri bácsi lánya, Kati volt a forgalomirányítóm, mert én nem ismertem kellőképpen azokat az útvonalakat, ahol a csúcsforgalmat ki lehet kerülni. A véletlen hozott egy lehetőséget: két évre kiadó lett egy pesti barát lakása. Sándor is kiadta a mi kicsi pécsi „toronylakosztályunkat”, megérkeztek a kedves régi bútorok, a könyvek dobozszám… de én bizony nagyon megsirattam azt a pécsi lakáskát. Tizenöt kötettel és több mint 30 év munkájával a háta mögött, így lett újra pesti a Budapesten született Kende Sándor.

Budapesti tanári munkám egész embert kívánt, és hosszú munkanapokat. Nem kiemelten magas bérért, a munka izgalmas újszerűségéért végeztem örömmel és lelkesedéssel, mint annyi kollégám abban a tantestületben. A bérleti jogviszony lejárta közeledett, Sándor aggódott, mi lesz utána.

Aztán gondolt egyet, és felkereste az Írószövetség akkori titkárát, Dobozi Imrét. Elmondta neki megoldatlan lakás-ügyünket. Az akkor épülő budaörsi lakótelepen két lakásra az Írószövetségnek is volt vevőkijelölési joga. Egyiket Sándor nyerte el. Azonnal intézkedett. Eladta a kicsi pécsi lakást, annak árával és 1981-ben megjelent ifjúsági regényének honoráriumával tudtuk vállalni a hosszú lejáratú törlesztőrészleteket.

1982-ben költöztünk vadonatúj, saját 59 négyzetméteres budaörsi lakótelepi lakásunkba.

Sándor révbe ért. Mindenképpen. Itt annyira otthon érezte magát, hogy végre szabad időbeosztással írhat, napközben azt tesz, amit jónak lát, hogy szinte örült annak, hogy „nem zavarom”. Napi 15 kilométer oda, ugyanannyi vissza most már a Skoda 105-tel. Az én életem nem lett könnyebb, de most rajtam volt a sor, hogy ezt a későre megérkezett írói nyugalmat ne háborgassam. Végeztük mindketten hivatásnak érzett munkánkat.

Egyik baráttá lett kolléganőm megkérdezte egyszer, egy lyukas óra szünetében:

– Hogy lehet ezt a korkülönbséget „hormonálisan” jól kezelni?

– Nehezen, de kell! Azt a luxust, hogy szerelmes legyek, az elmúlt húsz évben nem engedtem meg magamnak, az, hogy elmenjek mellőle, soha meg sem fordult a fejemben!

Sándor, bár vallotta a magány jogát, nem igazán szerette az egyedüllétet. A nyüzsgésben, az utcán, sok ember közt érezte igazán jól magát. Az Írószövetségben, a sok összeszokott, mégis olykor torzsalkodó írótárs között idegenkedve létezett. Bejárt, tudtak róla, és ő is mindent figyelemmel kísért, de barátai nem adódtak, ahhoz túl régen elszakadt Pesttől. Akkoriban szerveződött Óbudán a Krúdy Gyula Irodalmi Kör, civilek, irodalombarátok, spontán alkotni vágyók közössége. Ennek a körnek lett egyik alapító tagja, rendezvényeik állandó résztvevője, szereplője. Szívesen adott tanácsokat az akkor indulóknak, számos író-olvasó találkozón vett részt. Rendkívüli örömet jelentett számára, hogy legkedvesebbnek tartott könyvét, a Lilith fiait a Krúdy Kör adta ki második kiadásban.

Budaörs lett számára a szabad létezés jelképe. Sétálva a lakótelepen, meg-megcirógatta iskolába igyekvő gyerkőcök fejét, rápörölt a kamaszokra, ha azok a frissen ültetett csemetefákat nyüstölték. Az autósokkal is vitába keveredett, ha a füves területen parkoltak, hiszen a négyemeletes mögött tágas hely volt erre. Órákig nézte az óriás daruk személytelen erejű munkáját, mikor a tízemeletesek épültek, sajnálta, hogy dolgozószobája ablakából már nem látja a Törökugrató festői szikláját. De otthon volt mindenütt. Alighanem életében először itt volt végleges otthon-érzete.

1982-1992 között tizenkét könyve jelent meg. Nyolc eredeti alkotása, regények, elbeszéléskötetek, ifjúsági regények, és dokumentum-életrajza: Sorsom a könyv címmel, valamint négy könyvének második kiadása is. Tehát sikeres volt, olvasói közt népszerű, de jeltelen maradt. Most sem maradt egyetlen könyve raktáron. Igaz, a terjesztés megváltozott, nehézkesebbé vált, de az élő rendezvényeken sok kötete elkelt.

1992-ben Pistám szerelmei című regényét teltházas ünnepségen köszöntötte Budaörs olvasóközönsége a Jókai Művelődési Házban.

Ebben az évben kezdte írni az ostrom idején megismert és csodált színművész barátjának – igen, barátjának –, Dévay Camillának rehabilitáció-történetét feldolgozó regényét. Mélyinterjúkkal tárták fel a művésznő hányatott, meghurcoltatásokban bővelkedő életének történéseit. Sokszor értem haza öt óra körül úgy, hogy kis heverőjén fekve találtam. Sápadt volt, izgatott, felült, és azonnal mesélni kezdte, mit végeztek aznap.

– Sietni akarok a kézirat befejezésével! Tudod, kézzel írok – mutatta kis gyorsírásos céduláit –, igyekszem írógépbe tenni, három példányban, mert a Pátria Kiadó megígérte, ahogy elkészülök, küldik nyomdába!

1992. november 12-én azzal fogadott:

– Itt van! Mind a három példány! Kész lett!

Aznap éjjel érte az infarktus. A negyedik, az első háromról sem tudtam. Láttam, hogy sok gyógyszert szed, de csak megvonta a vállát:

– A korral jár! Nem fáj nekem semmi!

Újraélesztés után került életveszélyes állapotban a Tétényi úti kórházba.

1992. november 16-án mondta fel megfáradt szíve a szolgálatot.

– Ugye hétfőn reggel beviszed a kéziratot a kiadóhoz? – kérdezte az intenzív osztályon. Végig eszméleténél volt, csak a hátát fájlalta. Megígértem. Az igenlő választ már nem hallhatta. Hétfőn hajnalban halt meg.

A 30. kötete Itt felejtett engem az Isten címmel, 1993-ban poszthumusz kiadásként jelent meg.

Budaörs és a Krúdy Kör nem felejtette el az író Kende Sándort.

2007-ben emléktáblát avattak a lakótelepi ház falán tiszteletére, és halálának 15. évfordulójára megjelent, Szólni még egyszer című emlékkötetének rangos bemutatót szerveztek az önkormányzat nagytermében.

És a feleség… ezután, az a negyedik?

2004-ig tanítottam Budapest VII. kerületében, túl a nyugdíjkorhatáron. A budaörsi lakást is el kellett siratnom, örökösödési viták miatt.

Már budapesti lakosként, 2001-ben, édesanyám fényképét nézve íróasztalomon, jutott eszembe: írni kellene…

Első szépprózám az Anyu című ötrészes novellafüzér volt.

Első közlőm a pécsi szerkesztésű, országos terjesztésű közérdekű magazin, a Hetedhéthatár.

Első kötetem Megállított pillanatok címmel 2011-ben jelent meg.

*

Meghívó
Kende Sándor író (1918-1992)
halálának 20. évfordulója tiszteletére

rendezett
EMLÉKESTRE
és
Regényi Ildikó könyvének bemutatójára
2012. november 26-án 17 órakor
a Budaörs Városi Önkormányzat nagytermébe.

( 2040 Budaörs, Szabadság út 134. )
Műsor:
Wittinghoff Tamás
Budaörs Város Polgármesterének köszöntő beszéde

*

Kanizsa József,
a Krúdy Gyula Irodalmi Kör titkára emlékezik Kende Sándorra.

*

EMLÉKMŰSOR KENDE SÁNDOR TISZTELETÉRE

a Budaörsi Illyés Gyula Gimnázium és Közgazdasági Szakközépiskola diákjai
előadásában
Bajnóczi Bettina, Gesztelyi Nagy Nariman, Maradi Gergő
11. osztályos
Práger Petra 9. osztályos tanulók
Felkészítő tanár: Gyeskó Ágnes
Tálas Ernő, a Stockholmi Svéd Királyi Opera tenorja.

*

Regényi Ildikó: KANYARGÓS ÖSVÉNYEKEN című kötetének
bemutatója
A szerzővel beszélget: Tőkés-Szombath Hédi
Tálas Ernő, a Stockholmi Svéd Királyi Opera tenorja.

***

A könyvbemutató előtt, 16.30-kor Koszorúzás
Kende Sándor emléktáblájának, Ifjúság u. 40 sz. ház falán
elhelyezzük az emlékezés koszorúit.

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Egy hozzászólás van ehhez: “Emlékezés Kende Sándor íróra – özvegye, Regényi Ildikó által”


  1. Tollforgatók sokan vagyunk. Az olvasó szerencséje, hogy ha kevesen is, éltek és élnek közöttünk jeles írók, akikre szeretettel emlékezünk, és akik segítenek emlékezni. Az egykori pécsi diák, a Magyar Írók Könyvesboltja születésének szemtanúja, gyakori látogatója, vásárlója, szívesen emlékezem.

    Hozzászóló: Kocsis Tibor | 2012. november 13., 18:58

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés