Naponta bejártuk ezt az utat hegyi kertünkbe igyekezvén, és hogy megérkezünk hamarosan, azt csendjének titokzatosságával a présház fölé magasodó fenyő jelezte elsőnek. Meglehet, hogy tűlevelein átszűrődő suttogásával érkezésünkről ez a fenyő adott hírt a kertnek, s a kert a jeladásra fölkészült a fogadásunkra: repedezett szélű lyukakból kíváncsi pockok bámészkodtak, a szőlősorok közül egy-egy bujkáló fácánkakas felröppent rikoltozva, virágaink takaréklángról erőteljesebb lobogásba fogtak, illatfelhőiket beszippantottuk mohón már a lakattal ügyetlenkedve. Ennek most egy időre vége: hidegre érzékeny virágainkat telelő helyükön elhelyeztük, már csak a krizantémok ácsorognak a kiürülő ágyásokban, és pompáznak gyanútlanul. A hegyi kert magára marad, és magunkra maradunk mi is. Nehéz elképzelni a hegyi kertet nélkülünk, pontosabban csak elképzelni lehet, hiszen megtapasztalni nem lehetséges: hogy milyen a kert nélkülünk, ahhoz jelen kellene lennünk (mint megfigyelőnek), hogy láthassuk a kertet (a nélkülünk létezőt). A kertnek könnyebb dolga van: elküldi megfigyelőit csapatostul az ablakunk elé, hogy az etetőről betekintve láthassák, milyenek vagyunk mi a kert nélkül, s vissza-visszaröppenve hírt vihetnek rólunk.
Hiányzik a hegy. Hiányzik nyugtató csendje, amely tagolatlanul ölel körül bennünket, s amelybe belesimul a távolabbi lombok közt tanyázó vadgalambok burukkolása, s a még messzebbről ideszűrődő kakukkszó halk, monoton ritmusa. Ha végképp ráhangolódom a csendjére, megidézem kertünk világát, hogy felvillanó képsorai kárpótlást nyújthassanak a veszteségért.
*
Kerti madaraink itt hancúroznak az ablak előtt. A háromszögben kitámasztott bambuszrudak ablakmagasságba emelik a házikó formájú etetőt, látjuk a korán ébredők kora reggeli érkezését, jólesik figyelni a hétalvókkal megszaporodó éhes társaság nyüzsgését napközben.
Madáretetés? Esznek ők maguktól, csak legyen mit. Eszembe jut egy valóságos madáretetésem valamelyik mögöttünk maradt nyárból.
Madarak kórusa zeng a kertben, megakaszt egy szólama: a lábam előtt sötétlik valami, és cérnahangon küldi felém az üzenetét. Rigófióka vergődik a szőlősor alatti szulák-fonadékban, szárnyaival evez, föl-föl néz rám, mintha kérlelne. Kibogozom óvatosan, hálásan megrezegteti a szárnyait, tesz néhány ügyetlen menekülő lépést, aztán meggondolja, és szembe jön velem, s hogy lehajolok hozzá, nem ijed meg, kitátja a csőrét szélesen. A feje eltűnik egészen, lyuk tátong a helyén, tölcsér, az éhség tágítja peremét. Megszólíttattam, válasz nélkül nem hagyhatom: eperrel kínálom, elfogadja mohón. Vizet csepegtetek a tölcsérbe. Amíg utánpótlásért megyek, a rigógyerek behúzódik a nősziromtövek árnyékába, onnan les. Felismer messziről, tekintetünk összekapcsolódik, emberarca van, döbbenek meg, csivitel, csacsog, meg-meglebbenti szárnyát, s a mikor a közelébe érek, kitátja a csőrét. Újra és újra kér. Elfáradok estére. Sajnálom itt hagyni féltem is, de mi mást tehetnék? Ha magammal viszem, az anyja sosem találja meg, biztos a pusztulása. Reménykedek: érte jön tán az anyja, és hazavezeti épségben. A végén jóra fordul minden. Tudom, nem mindig, miért ne történhetne így egyszer legalább? Most éppen?
A zengő madárkórus szárnyaló éneke magával ragad, megtelek optimizmussal.
*
Volt dolga tegnap a lombseprőnek: a meggyfák alatt nagy halomban állnak a meggylevelek, derekamban ráadásnak ott a sajgás az egyébként jóleső fáradtságra. A citromsárgától a piros elmélyülő árnyalatainak során át a legsötétebb barnáig, az ősz teljes színválasztéka itt van fölkupacolva; tavaszig aztán átváltanak a színek egységesen rozsdás sár-árnyalatra, ahogy a levelek komposzttá majd összeállnak.
A zöld között a nyár végén jelentek meg az első élénkebb színek, amikor a lombok alatt megült már nappalra is az éjszakai hűvösség maradéka. Az ősz előérzetére sárgává sápadt egy-egy levél zöldje, másoké, kivált a fiatal hajtásvégeken, kárminba ment át, és mintha alvadt vérfoltok volnának, a fűben is ott hevert néhány pirosra színeződött meggyfalevél. S ha már vérszín: a levelek közt marcona hangyák serege tűnt fel, s törtetett előre céltudatosan, harci alakzatban. Nem a hangyák szokott eső előtti összegyülekezése volt ez, tétova, helyben járó nyüzsgés, és nem is a gyakran látott hosszan kanyargó munkás menetoszlop, hanem egymáshoz igazított, sebes iramban előretörő rohamosztag, mintha rajzfilmből tűnt volna elő reguláris seregük. Hang nélküli, bizarr nyomulásuk félelmet keltő, komor és vészterhes: akár egy kérlelhetetlen büntetőexpedíció, elszánt különítmény, zord hangya-kommandó – jaj annak, akit hamarosan közrefog ez a mindenre elszánt gárda. Ám ahogyan előtoppantak, olyan hirtelen nyomuk veszett, s eltűntek a közeli farakás alatt.
Ahogy most félelmet keltő vonulásukat felidézem, nyomasztó menetelésükhöz apró, fekete bakancsok csattogását társítja a képzeletem.
*
Nyári kép ez is:
Szárazság van, már-már aszály, a kerti kút teljesítménye rohamosan csökken: részletekben öntözöm hát a kertet, meg kell várnom, hogy újra telítődjék. Egy hajnalkatő kúszik a futórózsa fölkopaszodott szárán, tekerődzik spirálisan, öleli a vékonyka törzset szorosan, újabb és újabb kanyarulatokat tesz. Meglepő gyorsasággal halad, csúcshajtása mintegy
tizenöt centiméterrel kerül feljebb a nap végére, szinte szemmel látható a mozgása. Ám egyszerre lelassul. Ahhoz a zsineghez érkezett, amely a rózsa szárát a fehér fém tartóoszlophoz erősíti, és amelyen átvetem a villanymotor csatlakozóját valahányszor ki- és bekapcsolom a motort. Néhány óra múltán észreveszem: a csúcshajtás áthajlik a közeli fémszárra, és megkerülve az útját kapcsolgatásokkal megzavaró akadályt, azon tekereg tovább. Néhány órás öntözési szünet után újabb meglepetés ér: nemcsak visszatért az én virágom a rózsaszár természetes anyagához, hanem letekeredett az idegennek érzett kényszerű támaszról, és a már egyszer megtett kettős spirál utat átcsavarta a rózsaszárra. Mérlegelt, döntött, korrigált. Hamarosan elágazáshoz ér: a nagyobb biztonságot kínáló vastagabbik ág csapdaként belevezeti a sűrű lombozatba; a vékonyabb száron ezt elkerülhetné, de annak a hossza nem több egy arasznál. Megkönnyítem a döntését: a vékonyabb ág folytatásaként közel három méteres bambuszhajtást erősítek a tőhöz, így már érdemes lesz ezt választania. Miért is lepődnék meg: elfogadta a segítségemet. Estére már a toldáshoz ér, vidáman néz vissza rám a magasból.
*
Akár egy finom csipketerítő, vagy talán egy világváros felülnézeti képe körutakkal és nyílegyenes sugárutakkal: az ellenfényben kirajzolódik a megfeszülő háló aprólékos finomsága, az egymást keresztező fonalak légies rajzolata. Vastag légy csapódik ferde ívben a pókháló közepébe, csaknem telibe találja a pókot: néhány villámgyors mozdulat, és a sorsa megpecsételődött, gúzsba kötve vergődik a fonalak szorításában, tehetetlenül forog a hosszú ízelt lábak sodró mozgásának üteme szerint, és egyre vastagabb rétegekben tekerődik rá, akár egy cérnaorsóra a láthatatlan fonadék. Talán még ki lehetne szabadítani, bottal kipiszkálni, véget vetni az egyenlőtlen küzdelemnek. A természet rendje ez: az erősebb felfalja a gyengét, nem állhat mindegyik mögött egy szabadító őrangyal, a természet ezt elrendezi maga, így teremti újjá folytonosan a nagy egész harmóniáját. Aznap azonban rossz lelkiismerettel elkerültem a küzdelem helyszínét, csak a délutáni elfáradáskor, befelé menet vetettem oda egy puhatolódzó oldalpillantást: üresen tátong a pók helye a háló közepén! Egyéb sérülésnek nincs nyoma, csak egy kerek nyílás, ahol a póknak kellene állnia leshelyén. És még valami: kisodródva a szélre, hosszú szálon a leölt légy múmiaszerűen betekert holtteste függ a leander ágvégéről a mélybe. Az ezüst szálakba csomagolt légyhulla nehezéke kifeszíti a vékony fonalat, s az az észrevétlenül mozduló alkonyi levegőben lassú lengedezésbe kezd. Mint egy harang nyelve. Mintha egy láthatatlan lélekharang aprócska nyelve volna, és neki-nekikoccanva a harang falának, az emberi fül számára meghallhatatlan kondulásokkal emlékezne a történtekre.
Hozzászólások