(NAPOLAJ) A baba a nappaliban ült, a heverőn, nekitámaszkodva a díszpárnának.
– Csak nem a tiéd volt? – mutatott rá József.
– Volt? Most is az enyém – mondta a lány, és a karjára fektette. A baba sírva fakadt. – Ülni jobban szeret.
– Mintha új volna – vette át tőle a férfi, és kipróbálta ő is: hátradöntésre rémült sírás hallatszott, és lecsukódtak a hosszú szempillák. – Nekem is megvan még a gyerekkori macim, csak azt megrongálta már az idő.
– Nem inkább egy mihaszna kisfiú?
– Ha az, akkor három is: a fiaim is szívesen nyaggatják; ha távol vagyok, engem helyettesít. Szeretik, mert mindent eltűr, bármit tehetnek vele. Az egyik szeme hiányzik, gomb van helyette, füle is csak egy van, az már meg sincs, amelyik leszakadt. Föl kellene varrni, de elveszett. A szőre sárgás, piszokszínű és kopott, itt-ott kilátszik a meztelen bőre, valami vászonszerű, kopottas anyag; a teste petyhüdt, öreges. Egészében egy züllött, öregedő mackó benyomását kelti, a hangja is rekedtessé vált, de kedves, ahogyan borissza hangján hízeleg brummogva…
– Kitől kaptad?
– Nagyanyámtól, akit Maminak szólítottunk, hogy megkülönböztessük apai nagyanyámtól.
– Magaddal hozhattad volna. A babám örült volna neki.
– Alig hiszem, hogy ez a kényes szőkeség szóba állna vele. Nagy a korkülönbség: gondold meg, húsz év! Mint közöttünk.
– Huszonegy!
– Az az egy év nem sokat számít.
– Azt csak te gondolod.
– Számít?
– Az az egy már tényleg nem.
– Megállj csak…
– Különösen, ha beszámítom, hogy neked megvan még mindkét füled. Ha ugyan valódiak. Lehet, hogy az egyik csak föl van varrva?
És mindkét kezével morzsolgatni-csavargatni kezdte a férfi füleit. Pirosodó színük jelezte: valódi mindkettő…
A partra indultak, Júlia kezében napolaj.
– Bekenjem a hátadat? – kérdezte József.
A lány gombolni kezdte a blúzát.
– Fordulj el! – mondta.
A férfi csodálkozott.
– Nincs rajtad fürdőruha?
– De… csak amíg vetkőzöm – mondta a lány.
A férfi ezt nem nagyon értette, de elfordult, ahogy a lány kérte. Szoknyasuhogás: édes álma a szélnek…
– Már lehet.
Visszafordult. A lány a homokra terített napozóvásznon ült, és felé nyújtotta a napolajos üveget.
Szótlanul dolgozott a lány bőrén, előbb az egyik tenyerébe csöppentett néhány csepp olajat, rázárta a kupakot az üvegre; ez sem volt könnyű, hogy úgy tartsa a közben a másik kezét, nehogy kifolyjon a tenyeréből a zsírosan csillogó barna folyadék. Aztán a két tenyerét összedörzsölve egyenletesen szétterítette az anyagot, hogy minél egyenletesebben tudja beledörzsölni a bőrbe. Alaposan, masszírozó mozdulatokkal dolgozott, kínosan ügyelve a testtáji határokra. A lány ezt észrevette.
– Nem folytatod? Jól esik, ha kényeztetnek…
– Máshol már eléred magad is – volt a válasz.
Nézte, ahogy a lány gyakorlott mozdulatokkal, módszeresen olajozta a testét: a vállait legelőbb, a két karját, a nyakát és a melltartó feletti szabad felületet azután; majd új olajat cseppentett a lány, a feszes hasfal következett, a lábak legvégül, a lábujjaktól fölfele haladó mozdulatokkal, a műveletsor a combhajlatoknál fejeződött be.
Megbánta már az előbbi elutasító mondatát, ezt büntetésképpen leírta volna százszor, így érvényteleníthette volna.
A lány szépsége most tárult fel előtte először a maga teljességében. Ha látta, megbabonázták a nevetős fények a lány szemében; ha emlékezetébe idézte, a Napra emlékezett, amint játékosan aranyszálakat festett a sötét tincsek közé; a tenger igyekezetére, ahogyan a partot rohamozta, hogy elérje a gyümölcsárus lány standját; a sátorban a darazsak izgatott sürgölődésére a lány körül, a gyümölcsök illatától megmámorosodott szél cirógatására. Minden a lányt idézte, de sosem a részleteket, hanem a részletek találkozásának a teljességét. Most maga is elcsodálkozott ezen, fölfedezve a részletekben rejlő megannyi szépséget.
A combhajlatok után több szabad bőrfelület nem lévén – elvette Júliától a napolajas üveget, és gondosan rácsavarta a kupakot.
– Most alaposan kitanultam a napolajozó mesterséget. Holnap már akár önállóan is vállalkozhatom rá – mondta kissé kiszáradt torokkal. – Ha megbízást kapok rá, persze…
– Az attól függ…
– Mitől?
– Hogy maradt-e egyáltalán valamennyi olaj az üvegben – mondta a lány.
A férfi megkönnyebbülten lötyögtette az üveget, érezte, csaknem tele van az még.
A lány átvette tőle.
– Az arcodra talán még jut belőle – mondta, és csöppentett néhány cseppnyit a tenyerébe –, nagyon pirosnak látom…
És a két tenyere közé vette a férfi arcát, és simogató, lágy mozdulatokkal gyengéden bekente napolajjal.
Mindketten tudták, mástól van ez a pirosság.
És hogy a másik is jól tudja ezt.
(Folytatjuk)
Hozzászólások