„Elírták előlem az ÉN kertemet,
jelzőiket aggatták a tájra,
s most az utókor jogvédő irodája
őrködik csillámai felett” – ismerős ez a csalódottság. A Handi Péter (ÉS-ből megismert) versében megmutatkozó érzés, a kerttel való kapcsolat meghitt személyessége, a „csak az enyém”-érzelmi töltés felfokozottsága akár az enyém is lehetne. Az én kertem az én legszemélyesebb világom, szavakkal simogatni az én kiváltságom, hogy is illetheti más ugyanazokkal a fordulatokkal a magáét, mintha ugyanaz volna? Az ÉN kertem itt él bennem, és ha a tél hosszú időre elválaszt is tőle, körém íródik folytonosan: a szememet sem kell behunynom, hogy némi kék színt gondoljak a fák zöldje fölé, a felhők habját fölragyogtató napfényt, mozgással, illatokkal, hangokkal teli friss levegőt. Velem vannak a fák, személyes jó ismerőseim, azok emlékét is magamban hordom, amelyeknek már csak a hiánya rajzolódik ki a többiek lombkoronája között, hozzátartoznak hát a többihez, a valóságosan jelen lévőkhöz, a megmaradtakhoz. Ezért sem tudom igazán, hány fánk is van a kertben, meg azért sem, mert magról kelve titokban növekszik, s beáll a sor végére évente néhány magonc, suháng és koronát növesztő siheder fácska, ezek mindegyikét még lajstromba nem vettem soha; tudom, a hó alatt most is csírázni készül néhány dió, szilva vagy meggymag, ezekről még nem lehet pontos tudomásom. Meg igazából erre nem is törekszem, a kerti leltár sosem lehet kész, hiszen nem a számosság a fontos, az mindig esetleges, a f o l y t o n o s s á g, ami megragadható, az elmúlások és keletkezések örökkévalósága: ez az, ami megakasztja a lélegzetemet.
*
A szarvasrémisztő megtévesztésig hasonlít a madárijesztőhöz, a szarvast azonban nem téveszti meg: ha útjába kerül, hanyatt-homlok menekülni kezd. Így gondoltuk ezt legalábbis Irénnel, amikor megelégelvén a rendszeres szarvasjárást a hegyi kertünkben, a vadcsapás nyomvonalában elhelyeztük a valamikori melegítőnadrágból, ócska zakóból és egy gyűrött kalapból összetákolt szarvasrémisztőnket. Ott állt a kitaposott ösvényt elrekesztve, átterpesztett lábakkal, arccal az akácos mélye felé, magasra emelt karjáról félelmet keltő fémes csillogással sztaniol csíkok lógtak alá.
Elképzeltük, hogy jön majd bandukolva a nagy állat, alkonyattájt van ennek az ideje, lépked a szokott útvonalon, patái puhán mélyednek az avarba, állkapcsa vízszintes kis mozgással emlékezik a tegnapi fölséges ízekre, ám egyszerre földbe gyökerezik a lába, nem akar hinni a szemének: ember! Megtorpan hát, és a szívét vad ijedelem szorítja jeges marokkal, megfordul szélsebesen, és iszonyú csörtetéssel a bozótba veti magát. Szerintem. Irén szerint megáll előbb, aztán kihátrál a képből lábujjhegyen, hátramenetben, és csak miután látó távolon kívülre kerül, akkor mer csak megfordulni, azután iramodik el, a lába nem érinti a földet, úszik a levegőben, és eltűnik zajtalanul, örökre. Akárhogy is történt – talán több szarvas is jött, és színesebb forgatókönyvek szerint ment végbe az eszeveszett menekülés, végtelen sorozatban képzeltük el a meghökkent állatok vad reakcióit, a fáradságos szarvasrémisztő-állítás után ennyi szórakozás járt nekünk –, kétségtelen, hogy nem dolgoztunk hiába: azóta vadnyomokat nem találunk, a kitaposott vadcsapás nyomvonalát csakhamar benőtte a gaz. Leghamarabb a csalánosba vágott ösvény gyógyult be. És nemcsak oldalvást, fölfele is gyors növekedésbe kezdett a csalán, benőtte egészen a félelmetes alakot, egy darabig még látszott a kalapja a kert felső, legmagasabb pontjáról, aztán belesüppedt az is nyomtalanul, végérvényesen a zöld özönbe.
*
Madáretetőnk tájékán nagy a sürgés-forgás. Széncinkék járnak sűrűn a napraforgómagra már egy hónapja, a napokban két szerény viselkedésű vörösbegy is feltűnt közöttük, ma pedig egy feketerigó csatlakozott a lakmározókhoz. Talán megfigyelő, s a többiek küldték felderítő útra. A rigók egész évben itt élnek körülöttünk, földig lehajló fenyőágak alatt szaladgálnak, eleségért néha eljönnek az ajtónkig. Tudnak rólunk, be-beköszönnek a nyitott ablakon, és ha kint találkozunk, ahelyett, hogy menekülnének hanyatt-homlok, mint a verebek vagy a cinkék, nekirugaszkodó futással, meg-megtorpanva felénk szaladnak, és félrehajtott fejjel szembenéznek velünk. Várakozás van feketén fénylő szemükben.
Egy kora reggelen elém szökken a mi rigónk, olyan testtartással iramodik felém, mintha guggoló rajttal futóversenyre indulna. Nem fél, közelít bizalommal, megáll, rám néz félrehajtott fejjel, komolyan. Itt vagyok.
A párja egyik közeli fenyő alatt növendék rigóval küszködik, ránéz szigorúan, a szárnyait nyomatékkal meg-megrebbenti, fejtartása parancsoló. A rigógyerek – termetre akár az apja, csak kamaszosan esetlen – konokul és megátalkodottan áll. Az apa közelebb röppen, hozzáhajolva néz a szemébe. Tétova, kitérő tekintet a válasz. A felnőtt rigó láthatóan tanácstalan, de nem adja fel, a csőrébe vesz valamit, talán aprócska tűlevél-köteg, jelképes ajándék, a makacs kölyöknek kínálja, nyújtja felé lekenyerező gesztussal, a tiéd, neked adom, és még mit meg nem tennék érted. Segítség érkezik, a tojó, a kamasz fölé röppen, az alsó, földet seprő ágacskára, és onnan bűvöli csemetéjét. Az csak áll duzzogva, a kínálás elől félrehúzódik, ferde tartással. És ebből a startolásra teljesen alkalmatlan testhelyzetből váratlan gyorsasággal a levegőbe szökken, és eltűnik a fenyőlombok között. Megesküdnék, hogy megvonta előbb a vállát pimaszul.
A rigók egymásra néznek. A te kölyköd, ez van a tekintetükben.
Különös, hogy télen alig látni rigót a kertünkben. A falkányi széncinke és a vörösbegy pár után ma aztán megjelent egy közülük, talán felderítő, gondoltam, majd szétviszi a jó hírt, aztán jön hamarosan a fekete sereg.
Tévedtem. Az internet eligazított: a sokaság messze vándorolt, melegebb déli tájakon várja a tavaszt, csak egy kisebbség, a háziasodott rigók szórvány csoportjai tartózkodnak a városi parkokban, emberközeli helyeken.
Ez a mai rigó itt a mi rigónk lehet.
Talán az a konok és engedetlen kisrigó a nyárból. Róla tudom elképzelni, hogy nem követte a többieket, hiába hívta kétségbeesetten a tapasztalt rigópár. Csak vállat vont, nem is integetett a csapat után. Hálátlan kölyke…
Rokonszenvvel nézem mégis, ahogy óvakodva csatlakozik a csapathoz: nem száll mindjárt az etetőre, megelégszik az etető alatt a lepotyogtatott szemekkel. A többiek ügyet sem vetnek rá. Jó esélye van, hogy kitelelvén tárt szárnyakkal fogadhassa majd a viszontagságos útról hazatérőket.
*
Itt van a rigó nap mint nap, és ha visz is magával mindig valamit, hiszen azért jön, sosem érkezik „üres csőrrel”, mindig hoz is valamit, magával hozza korábbi emlékképeinket.
Irén anyukája van az egyiken: a bonyhádi kórház parkjában üldögél. Szerette nézegetni a fákat, a téglakerítésre futtatott sűrű repkényt, a gyepen ágaskodó oszlopos tujákat, hallgatag óriásoknak látszottak, bölcsek és nyugodtak, mozdulatlan, szórt csoportban ácsorogtak, végtelen türelemmel, jó volt nézni őket. Van egy rigója is, mondta, most nem látni, de innen szokott előfutni a pázsitra simuló fenyőágak alól, mutatta, és ha szól hozzá, pí-pí-pí, azt szokta mondani, még közelebb jön, és kíváncsian nézi. Talán azt szeretné, ha szórna neki valamit, de mindig elfelejt hozni magával. Igaz, nincs rászorulva, kövér kukacokat fog magának, a mohával borított útszegély alól csippenti ki, azzal elröpül, talán fiókái vannak, azoknak viszi. Az ő rigója, gondolta, őhozzá jön hűségesen. És miért lett volna ez másként?
Anyám van egy másik képen, s ő maga a rigó: három lánytestvére becézve Rigónak szólította, némelyikük olykor Rigulának, a becenév komolykodó, némiképp csúfondáros változatával, vagy kedveskedve: Rigi, Rigikém, Rigica. Sokáig azt gondoltam, hogy énekes kedve miatt kapta ezt a nevet, mert anya korában is sokat és nagyon szépen énekelt nekünk, egy énekes rigó fáradhatatlan buzgalmával, csak később tudtam meg, hogy feketesége folytán ragadt rá ez a név, kreol bőrével, fekete hajával, éjszín pillantásával feketerigó volt ő a fészekaljban, Rigó lett hát: Rigó, Rigi, Rigica, röpködtek a nevek a lányviháncolástól hangos aprócska szobában. Idehallom ma is, az én hallgatag rigóm idézi vissza a valamikori kedves hangokat: aranyló rigófütty szálakon hangok hintáznak felettem.
*
Életutamat fenyőfák szegélyezik.
Gyerekkoromat a Mecsek oldaláról kísérték figyelemmel, és későbbi otthonaim körül is megtelepedtek mindig a közelemben. Ezt a mostanit pedig körbekerítik egészen, összefogódzva. Körbevesznek gyantaszagú leheletükkel, fölém tornyosulnak csendjük titokzatosságával. És fölém tornyosulnak emlékezetemben már az unokáim korú,
erőteljes fiatal fák is, és ott magasodnak mögöttük a vastagabb törzsű, lemezes kérgű idősebbek: egy korábbi életemből hajolnak át a több évtizedes gyerekeim-korúak, szépek és komolyak mind, még messzebbről vénséges vén fenyők intenek felém, gyerekkorom-béli társak, a Mecsek erdei fenyőfái, a sziklák közötti rések sovány talaján tengődő töpörödött kisöregek, véznák, gyerektermetűek, göcsörtös ágbogaikkal öregapám szerűek mégis.
Karácsony közelít, s ilyenkor féltés költözik a szívembe. Megmondani sem tudnám, karácsony táján hány növendék fenyőfánk lett ünnepi áldozattá lelkiismeretlen emberek otthonában, csak a hegyi kertünkből vagy 5-6 citromos illatú fenyőkülönlegesség. Az utóbbi három évben meg a kertünkkel határos iskolaudvar harminc éves fenyői közül indul útnak évente a legszebbik, hogy a kisváros mindenki karácsonyfájaként örvendeztesse meg a gyerekeket. A soros fa rettenve várja, mi fog történni vele. Andersen meséin nevelkedett fantáziámmal olvasok a gondolataiban, tudom, hogy kínzó fájdalmat érez, s félájultan fekszik majd a földön, és elszomorítja, hogy meg kell válnia szülőföldjétől, a helytől, ahol felnövekedett, hogy nem látja soha többé. Andersentől tudom, hogy amikor feldíszítve találkozik majd régi kedves ismerőseivel, boldogság tölti el, lárma veszi körül, ismerős gyerekzsivaj. Aztán csend lesz megint, és a magányos fenyő sorsa beteljesedik: jön a fejszés ember, fölvágja tűzifának, föllobban a lángja, és a szerteröppenő szikrák arra az időre emlékeztetik az elhamvadó fenyőfát, amikor még csillagok szikráztak fölötte éjszakánként.
Én nem látogatom meg mindenki-karácsonyfája-pompájában. Úgy szeretném megőrizni az emlékezetemben, ahogy életében láttam: térdig sem érő csemeteként, amilyen elültetésekor volt, tűlevélszoknyás növendék fácskaként, később prémgallérral divatozó ifjúként, s korosodván a gyerekek fölé óvó árnyékot vető felnőtt faként.
Most a karácsonyomra vet árnyékot.
Hozzászólások