(KETTEN A LOMBBAN) Gyönyörűséges tud lenni a világ, nyáron különösképp, akkor is valamilyen víz mellett, tengerparton leginkább, és ha ezt az ember ráadásul egy tengerre néző fehérfalú ház teraszáról szétnézve állapíthatja meg, ahol a szőlőlugas levelei között a tengerről visszaverődő fény sziporkázik, akkor bizonyos lehet benne: ennél gyönyörűségesebb már nem is történhet vele.
József egyedül ült az asztal mellett, Júlia a konyhából üzent örvendező vacsoraillatokat, halk kis neszeket. Az anya ma gyengének érzi magát, a szobában vacsorázik inkább, mondta; a lány előbb őt látta el, ők ketten ma később ülnek asztalhoz, addig talán Marco is visszaérkezik a halászcsónakkal, remélhetően roskadásig tele zsákmánnyal, ahogy ígérte.
Gitárral múlatta az időt, hogy a húrok közül előpárálló dallamtöredékeket hozzáigazítsa a hangulatához. A zsámolyon ült, az asztalon maga elé tette a Weöres-kötetet, hogy a kiválasztott vers szövege átjárhassa a születő zenét: „Ketten a lombban, mikor nyugalom van” – dúdolgatta, és úgy érezte, ő is írhatta volna a verset, ma este talán, amikor ketten voltak, nagy-nagy nyugalmat érzett, lombnak pedig ott voltak a lugas hőségtől pöndörödő levelei, a kékszőlő erei átsejlettek az egymásra gyűrődő lombozaton; és ketten voltak a kitáguló világban is, az alászállott felhőn, az alanti égben – „ketten örökké, már nem ketten többé”.
– Ez egy boldog ember éneke. Hogy jön ehhez ez a szomorkás dallam? – jött elő a lány.
A férfi meglepődött.
– Nem. A boldogság képeivel szembeállított rideg valóság letaglózó: „már nem ketten többé”. Vége a boldogságnak.
A lány másként gondolta.
– A „már nem ketten többé” nemcsak az elválásra utalhat, hanem a beteljesülésre is. Eggyé válnak, megszűnik a különállásuk. A boldogság tetőpontja ez.
József eldúdolta újra a dalt, és meglepődve adott igazat Júliának. Ha most olvasná először a verset, ugyanúgy értette volna, mint a lány. A vers korábbi olvasata élt benne. Nem először gondolt rá – csak nem emlékezett rá, hol olvasta –, hogy mennyire igaz: nemcsak az ember olvassa a verset, hanem a vers is az embert. A puszta szöveg a vers lehetősége: az olvasóban válik valóságosan verssé. Akár két egészen különböző verssé is, ha két különböző lélekállapotban találja meg az embert.
Más különösség is történt vele ezen az estén, korábban is megtörtént már vele, nem most figyelt föl erre a jelenségre. A szavak váratlan összeszikrázása, így nevezte el magában ezt a furcsaságot, és a véletlennek tulajdonította, csak azon csodálkozott, hogy milyen gyakran fordul elő vele. Meglehet, mások is így vannak ezzel, csak még nem beszélt erről senkivel, és mástól sem hallotta. „Örökké”, mondta Júlia az imént, már vacsora után voltak, Júlia az edényekkel csörömpölt, az esti mosogatást végezte, ő addig a dallá formálódott sorokat dúdolgatta: „ketten örökké, már nem ketten többé”, és éppen ahhoz a szóhoz ért, hogy „örökké”, amikor – egészen másról szólva, más szövegösszefüggésben – Júlia is éppen azt mondta: „örökké”. Mintha két külön világ érintkezne egyetlen pontban, Korábban, ha megkérdezték volna, teljességgel kizárta volna annak a lehetőségét, hogy egy rendkívül nagy halmaznak – a magyar nyelv teljes szókészletének – egyetlen eleme ezt a jelenséget produkálhatná; ha meg mégiscsak előfordulhat ilyen térbeli és időbeli egybecsengés, annak megismétlődése (mi több: gyakori előfordulása) egy emberélet időtartama alatt meglehetősen valószínűtlen, ebben bizonyos volt. Mindaddig, amíg meg nem tapasztalta az ellenkezőjét. Beszélgetés közben a kimondott szót visszahallotta a rádióból, amely addig a háttérzaj észrevétlen része volt csupán, csak a két szó összeszikrázására lett figyelmes, máskor az olvasott szövegben előforduló szóra válaszolt a környezetében valaki váratlan visszhangként. Többször megesett ez, annyiszor, hogy már meg sem lepődött később. Ezekből a szavakból már néhány mondatos szövegre valót összegyűjthetett volna, ha följegyzi őket. Talán le kellett volna írnia ezeket a szavakat. Lehet, hogy ezekben egy neki szóló titkos üzenet volt kódolva? Ki akarhatott így üzenni? És mit? Most már sohasem fogja megtudni. Eggyel több helyrehozhatatlan mulasztás az életében. Persze, lehet, hogy összegyűjtve mindössze a leggyakoribb magyar szavak közömbös jegyzékét tartaná a kezében… Ezek közül való volna az „örökké” is? Aligha. Másról lehet szó mégiscsak. És ha általában már nem derülhet fény a kódolt üzenet tartalmára, itt és most ez a két összeszikrázó szó miféle üzenetet hordozhat? Az „örökké”? Ha legalább ezt megtudhatná. És ugyan miként tudhatná meg, ha rákérdezni nem fog? Mert nem kérdez rá, ennyire már ismerte önmagát.
(Folytatjuk)
Hozzászólások