Amerre csak néztem fehér volt minden. A hatalmas fenyők tűleveleit egyenként csípte meg a dér, s nagymennyiségű hókupacok alatt roskadoztak ágaik. Az ég szürke volt, majdnem egybe olvadt a domboldallal, ami előttem állt több méterre. Nem én voltam az egyetlen, aki megdermedt a hír hallatán. Egy árva hang sem hagyta el torkom, csak szívdobogásom törte meg a csendet. Vérem hangos pumpálásának hangja átokhozóan szaladt végig az erdőben, s eltűnt valahol a fák között. Mozdulatlanul álltam és bámultam az előttem levőre. Két hatalmas hófehér farkas várakozott a kisösvényen. Testük csak úgy ontotta magából a hőt, a hidegben párát hagyva. Szembogaruk úgy feketéllett, mint a legdrágább kő. Egyenes testtartásuk, magabiztos beállásuk félelemre intett mindenkit. Fagyos szél kapott a bundájukba, s mellükön a szőrt úgy mozgatta, mintha azok táncolnának. Erős, izmos lábaik hatalmas karmokban végződtek, melyek majd’ olyan veszélyesnek tűntek, mint kivillanó szemfoguk. A vakító fehérségben csak szemük, orruk és szájvonaluk sötétellett. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy mindkét vad nyakában egy-egy briliáns kövekkel kirakott medál csillogott. A csoda fogat után egy apró termetű, piperkőc ember loholt, bíbor bársony ruhában, fehér fodros gallérral, kipirosodott arccal, s fején egy aprócska kis bársony kalappal. Fekete cipője tovább mocskolta a szűzhavat. Fehér kesztyűs kezében egy megbarnult pergamenpapírt szorongatott, s nagy gonddal figyelte a mögötte álló szánt. A szintén hófehér járműre oldalt arany szalagokat festettek, s ajtaján egy aprócska négyzet alakú üveg volt. A szánt két ló húzta. Fonott sörényük, tiszta, lecsutakolt szőrük az úri módra engedett következtetni. Ezen állatok szeme is éjfekete volt, s ha belenéztél, úgy süllyedtél el benne, mint egy sötét, örvénylő mélységben. Szügyüknél aranyló szalag feszült, fejükön arany, szélén ezüsttel körbefuttatott szemellenző pihent. Idegesen dobbantottak, ahogy megállt a szán, s egyikük sikolyszerűen felnyerített. Az ekkor már sugdolózó többség ismét elcsendesült, ahogy a szán ajtaján a kilincset lenyomta a piperkőc emberke.
Kinyílt az ajtó, s kilépett belőle egy fehér, törékeny láb. Hideg, kék színű cipőt viselt. Majd előbújt az egész teremtés. Első pillantásra idősnek tűnő komoly arc, lassan kezdett megenyhülni. Ruhája olyan volt, mint egy báli ruha, telis-tele fodorral, csipkével, s a kékszínű selyem úgy csillogott, mint a drágakő. A hosszú, lágy kék ruha alól, a világos bőrű láb szinte alig rítt ki. Felső testét fehér szőrme melegítette, arcát egy fehér csipkés fátyol takarta, de szépsége még így is megérintett mindenkit. Világos rozsdavörös, göndör, rakoncátlan tincsei lágyan omlottak vállaira. Eme hajkorona az egész fagyos megjelenést felmelengette kicsit. Arcát ugyan nem láthattam, de biztosra vettem, hogy az is ugyan olyan lélegzetelállító, mint ő, egészen. A lány meglehetősen gyengének tűnt, vékonyka lábain épphogy megállt, karja olyan vékony volt, hogy még a vastag, fehér szőrmés kesztyűben is csontosnak tűnt. De dús keble hihetetlenül tökéletes volt, s életet vitt, ebbe a vékonyka kis lénybe. S míg mindenki elveszve bolyongott a lány szépségének ragyogásában, ő felemelte arca elől a fátylat. Hideg, világoskék szemei olyannyira illettek fagyos megjelenéséhez, hogy nem is tudtam volna mást elképzelni helyette. Arca olyan sápatag volt, mint a hold, s a hidegtől kipirosodott rész az arccsontja alatt, hihetetlenül műnek tűnt, ajka vöröslő szépségével együtt. Talán csak nekem, de úgy tűnt, hogy valami fagyos csillogás veszi körül. Szólásra nyitotta vérvörös ajkait:
– Hűséges embereim! – szólított meg valamennyiünket. Hangja úgy trillázott végig a hideg erdőn, akár egy hangszer, olyan kedvesen és lágyan hallatszott, hogy az ember szívét átjárta a meleg, még ebben a farkasordító hidegben is. – Bizonyára tudjátok, hogy mióta apám meghalt, én kerültem a trónra! Szeretném, ha szavaim parancsként érnének célt nálatok! A Birodalom elvesztett egy nagyszerű vezetőt, de az élet nem áll meg, megy tovább. Bánatunkat és gyászunkat együtt fejezzük ki, nagyszerű királyunk iránt, aki olyan Birodalmat teremtett, mint sehol máshol e földön! – közülünk mindenki itta a lány szavait.
Én csak álltam ott földbe gyökerezett lábbal, dobogó szívvel és hallgattam, hogyan dalolja el nekünk mindazt, amit gondolt. Mert olyan volt, mintha énekelt volna. Lágy hang volt, de egy cseppet sem tekintélytelen. Hangjában is megjelentek a tiszta vér tulajdonságai. S én csak álltam ott, csodálkozva, elvarázsolva, hidegtől pirosló kézzel és arccal. Hallgattam annak a lánynak a hangját, akiről senki sem tudja az igazságot. A Jéghercegnőről senki sem tudja a valót, senki… Csak én. De én hallgattam, s szám még akaratra sem nyílt volna ki, hang nem jött volna ki a torkomon, csak figyeltem a Tél fagyos Hercegnőjét, miként suhan tovább aranyos szánján, fehér paripa vezette, sápadt farkas óvta szánján.
Hozzászólások