Kiilleszkedik a cím alól, elsomfordálna legszívesebben, meghúzza magát röstelkedve: még hogy zöld özönben? Hacsak amikor frissen fölveri a gyom, akkor nem…
Elnézem a bonyhádi kertet: egykor dús gyümölcsű barackfák álldogálnak elesetten a diófa körül, ősz szaggatta sebekkel, és végképp elaggott vázként magukba roskadva. Némelyikből kiálló, féloldalas, maradék termő ágak meredeznek, mások kifordulva állnak a gyökérből előtörő vadmandula hajtások között; az élet folytatódni szeretne, és folytatódik is, ahogyan tud. Láthatóan megszenvedi a kert a gondoskodó gazda kezének hiányát, lakatlan évek óta kedvesem szülői háza, olyanná lesz lassan, mint a mi gyerekkorunk béli kertünk Pécsett, a Mátyás Flórián utca meredekén, amelynek barackjai máig elérnek illatukkal, lecsorduló levük nemcsak az ingeimet, gyerekkori emlékképeimet is átitatta kimoshatatlanul. Fogytán az erőnk, ami még van, az gondos kertművelésre nem elegendő, még a ház körüli virágoskertet elgyőzzük, meg-megállnak gyönyörködve az arra járók, de már a hegyi kertünk is egyre elvadultabb külsőt ölt; ebből a bonyhádiból itt a lakatlan szülői ház körül meg már végképp kikoptunk, csaknem dzsungellé lett mostanra, és csak a létezés örömétől ittasulva burjánzik, amikor annak ideje van a természet rendje szerint. Szedett-vedett zöldeket aggat magára, hogy csupaszon ne maradjon szégyenre, fölveri a gyom vastagon, borostyán telepszik meg a fák közt, s felkúszik lombnak a kiszáradt vázágakra. Tükröt tart elénk, és abban látnunk kell erőink fogyását. Titkon arra gondolunk mégis: átvészelvén a sanyarú időket, csak meglátjuk a zöld áradás bíztató jeleit, hogy elindulhassunk még egyszer együtt a madaras úton a zöld özönbe. Várakozunk addig, mi mást tehetnénk.
*
Ez a kép úgy ragadt bele az emlékezetembe, mint az őszi meggyfalevél a pókhálóba.
A nevezetes pókháló az egyik szélső ágvég és a közeli örökzöld kecskerágó között feszült, rajta sárga fonállal hímzett szokatlan dísz terült el, levélforma: a himbálózva ereszkedő levelek egyike akadhatott fenn a háló szálai közt. Nekem tetszik ez a hímzés a horgoláson, és meglehet, a pók is így lehet vele, abból gondoltam ezt, hogy a rejtekéből előbújva megközelítette a csapdába esett meggylevelet, megállt mellette, egészen közelről nézegette, mintha gyönyörködne, aztán kiderült, nem egyezik az ízlésünk: két lábával átkarolta ügyesen, megemelte óvatosan, és magasra tartva elindult vele a háló alsó széle felé; szándéka nyilvánvaló, és csakugyan: láttam, hogy leérkezvén elereszti terhét, és néz utána elégedetten, amíg csak kiforduló, meg-megbicsakló siklórepüléssel talajt nem ér, aztán – megesküdnék rá – lábait összedörgölve megtisztította azt a rátapadt portól, elindult fölfelé, és behúzódott levelekből eszkábált kunyhójába.
Együtt néztük Irénnel az előbbi takarítást, és most ketten sajnálkozunk, hogy kárba veszett a fáradsága: újabb levél akad a hálóba, ez most a felső széléhez van közelebb, az előbbinél hosszabb útra kényszeríti a pókot, ha lecipelve ettől is meg akar szabadulni. Nem kell sokáig várnunk, lassan előóvakodik, elindul, meg-megáll közben, talán felénk sandít ilyenkor, ránk gyanakodhat, senki más nincs a közelben, aki gonosz tréfát űzhetne vele, megtehetnénk, másfél méterre vagyunk tőle, bő karnyújtásra, és feltűnő érdeklődéssel bámuljuk, akár kárörömnek is vélheti az arcunkon szétáradó mosolyt, de egészen másra is utalhatnak apró megtorpanásai, töpreng talán, miként oldhatná meg sikerrel ezt az új feladatot, gondolataiba merül, a fejét vakargatja, és nem hiába: találékonyságával meglepetést okoz. Nem indul el a háló alsó széle felé, ehelyett átbújik a ferde sík alsó oldalára, átkarolja a levelet, áthúzza magához a körkörös szálak rései közt, és ugyanezzel a mozdulattal a mélybe taszítja. Ránk néz, ehhez mit szóltok, pupákok, ez lehet a tekintetében, és ringatózó léptekkel, hencegve indul a kisházába, ahonnan még visszanéz, és fölfelé álló első ízelt lába mintha fölemelt mutatóujj volna, s azt jelezné – ha mégis mi lettünk volna –, hogy elég a tréfából, érti ő azt, de ennyi volt, elég volt.
*
Ahol kert van, ott darázs is van. Ezt tudomásul veszem, de nem örülök neki. Nem szeretem a darazsakat: agresszív, mohó és semmirekellő tolvaj népségnek tartom őket. A darázs mindenből megköveteli a jussát, mindent megdézsmálna, megterített asztalunkat messziről célba veszi, köröz felette, szemrevételezi, és a legjobb falatokra ráveti mohón magát, hessegetéseimre dühödt oldaltámadásokkal válaszol. Beleiszik az italomba, megrészegülten csápol, izgatott, felhangosodó zizzenésekkel. Amikor ebéd közben felbukkan közülük az első, gyerekkoromból megőrzött mozdulatokkal, hevesen csapkodni kezdek, s ha megérkezik a többi is, a türelmemet elveszítve az összecsavart konyharuhával előbb-utóbb lecsapom a legszemtelenebbet közülük. „A támadásra támadással válaszolnak”, mondja Irén igazságtalanul, mintha én támadtam volna bőszen a békés tömegekre – „hagyd őket leszállni, majd továbbrepülnek”, és vele csakugyan ez történik. Velem nem. Ha rám száll egy közülük, csípés lesz a vége. Ha zavarom, azért, ha hagyom, azért. Nem tudok békét kötni ezzel a kinyújtott lábakkal repülő harcias népséggel, s aki a légynek sem tudok ártani, habozás nélkül lecsapom, amelyiket elérem. Van ebben valami megmagyarázhatatlan ellenszenv, hiszen ha megszámolom, alighanem több méhcsípés ért életemben, mint darázscsípés, a méhek mégis nagy – csak a fecskékkel és gólyákkal összemérhető – becsben állnak előttem, és nemhogy az elpusztításukra gondoltam volna bármikor is, azokat is csak sajnálni tudtam közülük, amelyek az életükkel fizettek azért, hogy a szúrásukkal fájdalmat okoztak. Ha nem (nemcsak) félelmi reflex, akkor mi állhat a leküzdhetetlen ellenszenv mögött? Tolakodásuk, erőszakosságuk, agresszív viselkedésük, gátlástalan rabló természetük taszít. Talán mert az ilyeneket emberben sem tudom elviselni. Mondják, hogy a darázs létezése, úgy ahogy van: mérnöki képtelenség. Testtömegének és a szárnyfelületének arányai szerint voltaképpen nem tudhat repülni. Nagy kár, hogy erről a darázs mit sem tud…
*
Különös szél támad néha a hegyen, nagy erejű. Nem is emlékeztet bágyadt rokonára, a leveleket billegtető szellőre, amely naponta átsuhan a kerítés rései között, átcsusszan sóhajtozva a fenyők tűlevelén, körülszimatolgat, virágszirmokkal játszik, fel-felszisszen olykor, mintha szélgépek dolgoznának a présház díszletei közt, int felénk, és elcsitulva a lombok közé kucorodik. A hegyi szél haragosan érkezik: a fák levelét cibálja dühödten, a madarak rémülten kapaszkodnak; felcsusszan északról a présház tetejére, átíveli az udvart, és a szomszéd épület túlfelén lesuhog a földre: üvegszálú ponyvát von fölénk, eső azon át nem ütne, csak a hangokat engedi át: kívül a szél diólevelek tenyerét veri össze, mintha vitorlavászon csattogna és hajón utaznánk, hunyt szemmel ringatózunk, és mintha sűrű vízpára sós szagát is éreznénk, elvegyül benne a megrepedt diólevelek erős illata; kesernyés ez az illat, és idegennek tűnik, mintha ismeretlen partok felé sodorna a szél, csattog a vitorlavászon makacsul, bódultan most bárhová odaálmodhatnánk magunkat, összekapaszkodva maradunk mégis a zöld özönben, pihenőudvarunkon, szélárnyékban, a sűrített levegő-héj oltalma alatt, és várjuk csendesen, hogy elálljon végre a szél. Eddig mindig elállt, csak nem mindig vesszük észre, mikor, és hunyt szemmel tovább ringatózunk álmodozva még sokáig.
*
Ez már bizony a tél, papírja van róla, naptár formájú, második napja lobogtatja bizonyságul.
Nem veszem észre sosem, mikor hallgatnak el a madarak, lármázásuk háttérzajjá szelídül, az érzékelési küszöb alá süllyed fokozatosan, és a szólamok megritkulásával egyre halkabb lesz, s elhal egészen. Átvillan még a levéltelen fák fölött egy-egy tárt szárnyú madár, a képzeletem hozzárendeli repülésük ívéhez a szokott hangokat, mintha valóságosak volnának, csak később döbbenek rá, mekkora a csend körülöttem, mélysége van, és nem tudom, mióta visszhangzik már öblösen. Tél van, ebből tudom. A csendből. Minden más csak esetleges: a hópelyhek hosszas készülődése a nehéz felhőkben, esnének már, hullani vágynak, de visszarettennek: ott lenn éles kések suhognak a levegőben, hidegen villannak a zúzmarás ághegyek. Előbb-utóbb, persze, hó esik mégis, alkalmas időben, és kifehérül a világ. Jó nézni – igaz, már inkább csak fűtött szobából – ahogy a gyepre áttetsző csipkét terít, beszövi aztán a csipkékkel kirajzolt mintákat fehér hímzéssel gazdagon, már csak a nyurgább fűszálak állnak ki bökősen; a fenyők ágait körülrajzolja hóval, könnyű vonalakkal kihúzza cakkosra a tűleveleket, aprólékosan valamennyit, aztán megvastagítja a vonalakat, eltűnnek puha pamacsokban a gallyak, nagyobb tömbökkel az ágak térközeit is betapasztja.
Itt még nem tartunk, most még csak várakozunk.
Tél van, várom én is a havat.
Legyünk túl rajta…
Hozzászólások