Az én kertem az én gyerekkorom. Virágai és fái a gyerekkoromból ismerősek, onnan települtek át észrevétlenül a közelembe, és jelenlétükkel folytonossá teszik a körülöttem hömpölygő időt. A gyerekkor kertjének meredekét leleményes szerpentin-taktikával legyőző, a maguk erejére hagyatkozó, gondozatlan szőlőtőkéire emlékeznek hegyi kertünk rendezett szőlősorai (nem lehet véletlen, hogy nyugdíjas ajándékként a munkatársaimtól metszőollót kaptam ajándékba: jussanak eszembe, valahányszor azt kézbe veszem); az évente érthetetlen életkedvvel termőre forduló barackfáinkat utódfák erőteljes csapata jeleníti meg mostani kertünkben, és állnak a kertben mandulafák is, fügéből pedig olykor annyi terem, hogy már nemcsak lekvárnak jut, készült bor és pálinka is a terméséből. Pihenőudvarunk sarkában a vén eperfa a gyerekkori kert felső udvarán álló hamvas gyümölcsű eperfára emlékeztet (szedernek mondtuk azt akkor), amelynek túlérett gyümölcsei koppanva hullottak az alsó udvari melléképület felforrósodó bádogtetejére, hogy az ereszben összegyűlve szeszes erjedéssel fűszerezzék diólevél illatú nyarainkat. Mert hát diófánk is volt, tekintélyes terebélyével ott állott a főhelyen, természetes hát, hogy a mostani kertünkben is van diófa. Három is. Igaz, hogy együtt sem mérhetők ahhoz a valamikori vénséges vén diófához. Ha az a vén fa embernek teremtődik történetesen, gyerekkorunkban szeretni való öregember lehetett volna, ráncokkal szabdalt, mélyen barázdált bőrével tiszteletet parancsoló nagyapó forma öreg, barátságos és megközelíthető; föl lehetett volna kapaszkodni az ölébe, összekucorodva hallgatni a lélegzését, és figyelni, ahogyan lehelete cirógatóan meg-meglebbenti a közeli jó szagú dióleveleket; fának teremtődött azonban, és ez jótétemény volt számunkra, mert így ágai közt megbújhattunk nyaranként, ősszel meg-megrázintva ágait, kis szelet kavart velük adakozó jókedvében, s száraz levelei alatt eldugott számunkra néhány szemet a hóolvadások utáni ínséges időkre, meglepetésül. Öcsémmel a fél gyerekkorunkat a diófán töltöttük, azt a felét, amelyet sikerült kimentenünk a Balokány klórszagú fürdőmedencéjéből.
Ha kertről álmodom, sohasem a mostaniról, hanem mindig arról a varázslatos gyerekkori kertről. Álmomban fáramászni is tudok. Fölébredve is úgy gondolom sokszor, hogy csak meg kellene próbálnom, de nem akarok csalódást okozni magamnak.
Pedig akár sikerülhetne is…
*
Azt mondják, hogy Arisztotelésztől, a sokat hivatkozott görög filozófustól származik az az elképzelés, miszerint a nyáron látott kerti rozsdafarkú télen vörösbeggyé változik. Ez az átváltozás-elmélet viszonylag sokáig tartotta magát, hiszen bárki számára tetten érhető valóságtartalma is volt: télire a délre költöző görögországi rozsdafarkúak helyére északról vörösbegyek érkeznek. Kapóra jön ez az információ, éppen arra készülök, hogy madarainkról írjak, itt hancúroznak az ablak előtt a házikó formájú madáretető körül, és a sok széncinke között megjelenik rendszeresen két vörösbegy is, bővítve a látvány változatosságát. Mellettük olykor egy rigó, néhány eltévedt pinty, meggyvágó érkezik, meg óvatoskodva a környék balkáni gerléi közül az éhesebbek. Kert-pótléknak ennyi a választék. Tavaly még verebekkel is tele voltak az etető körüli ágak-bogak, idén még egyet sem láttam, elképzelni sem tudom, hol bóklásznak. Úgy hallom, más országokban is drasztikusan csökkent az állományuk, sajnálom, hogy ez így lehet mifelénk is, gyerekkorom kedves emléke az ereszek alján hangoskodó-perlekedő, rajcsúrozó verébcsapat. Hiányoznak nekem most az etető környékéről, távollétükben eluralják a terepet a cinegék: előbb a közeli meggyfagallyakra települnek, a farakást takaró trombitafolyondár vékonyka ágain várakoznak egy sort, aztán zuhanórepüléssel vetik magukat a napraforgómagokra, és még szinte ugyanazzal a lendülettel odébbállnak a zsákmánnyal. Váltják egymást, nincs torlódás, türelmesek, udvariasak, célra törőek és gyorsak. A vörösbegy egészen más. Ha bejut végre a cinke-villámlások kis szünetében, középre állva kényelmesen elterpeszkedve csipeget, ott helyben jóllakásig teleeszi magát, nem hozzák ki a béketűrésből a cinkék sűrűsödő bereppenései sem. Talán így törleszt azért, hogy a cinkék az etető folyamatos rohamozásával sokáig várakoztatták.
A véletlen ma összetalálkoztat hatvan év előtti osztálytársammal, s amíg beszélgetünk, háttér-látványként zajlik odakint az etető környéki madárélet. Szó esik régi dolgokról osztálytársakról, tanárainkról. „Szegény Olgi néni”, mondja kedves biológia tanárnőnkre emlékezve, „amikor utoljára meglátogattam, nagyon leépült már szegény”. És elmeséli, hogy üres óráiban az ablakpárkányára szokott madarakat figyelte, és azokról beszélt vele is felélénkülő tekintettel.”Most mondd: egyetemi végzettséggel, több évtizedes középiskolai tanári munka után ebben leli örömét. Bámészkodik az üvegen át. A madarakat lesi…”
Amikor elmegy, azért befejezem, ha már a madaraimról kezdtem írni. Amit Arisztotelészről olvastam, fölbátorít. Amikor aztán a vörösbegy megérkezik újra, megnyugodva állapítom meg, hogy semmi rozsdafarkúra utaló jelet nem tudok rajta fölfedezni. Ott még nem tartok a leépülésben…
*
Az idegeimre megy ez a két vörösbegy, annyira óvatlanok: a farakás hézagai közt várakoznak türelemmel a cinke-rohamok apró szüneteire, épp ahonnan a macska szokta lesni sóvárogva a dáridózó madársereget, vagy az etető alatt, a földről, friss hóból csipegetik a lehullott magvakat, ne vesszen kárba belőlük egy szem se. Már csak ezért sem lehetnek a bizalmatlan rozsdafarkú téli változatai, azokat megközelíteni, eszébe sem jutna még az itt settenkedő nagy fehér kandúrnak sem, pedig az nagy vadász hírében áll.
Fióka korában még ez az óvatos madár is tele van bizalommal. Most is felém fordul, amikor megközelítem, tollait felborzolja, szárnyait kedvesen megrázintja. Nyúlnék már, hogy megsimogassam, ám ívelt röppályán közénk vág az anyja, és elterelő röpüléssel a közeli tuja ritkás lombjába merül, aztán újra vissza s oda, kitárt farktollai rozsdavörös legyezőként virítanak az elegáns, kormos-barna szárnytollak alatt. A fióka repülni tanul. Mozgása még darabos, szárnycsapásai ügyetlen-gyorsak, kanyarvétele különösen sok kívánnivalót hagy maga után, az anyamadár kedvtelve nézi mégis. Magam is gyönyörűséggel szemlélem, ahogy fitogtatva elhúz előttem, rám néz oldalvást, dicsekszik, hencegve repül, új még nagyon az élmény, élvezi láthatóan, legszívesebben az egész világnak bemutatná tudományát, mutatja hát nekem, aki itt állok a világ képviseletében. Meg kellene simogatnom, mielőtt még az anyja mindenfélékkel telebeszéli a fejét, vagy tapasztalásból annyira megokosodik, hogy messze kerüli az embert.
Légy óvatos, kisöreg, hallgass anyádra, és bizalmatlanságodat őrizd meg télire is. Vagy ha Arisztotelész tévedett volna, és mégsem te vagy itt télen vörösbegy alakban, beszélj a fejével, intsd óvatosságra, már csak azért is, hogy nézhessem izgalom nélkül az ablakomból, ne rongálja az én idegeimet fölöslegesen…
*
Kedvenc virágszínem a kék, gyerekkorom óta nagy tömegben hordja elém a katáng, igaz, az árokpartokon inkább, de kertjeinkbe olykor be-betéved egy-egy tő belőlük, és mi a kerti virágokhoz hasonlóan nagy becsben tartjuk mindig. Riválisa, a hegyi len, nem őshonos növény az emlékezetemben, ez a virágunk Belgiumból való, Irén hazalátogató öccsétől kaptuk a magot. „Nem csodálkoznék, ha kiderülne, magyar virág ez, így vagyunk mi ezzel: külföldre kell vinni az értékeinket, hogy itthon is megbecsülje a magyar…” – mondta. Nem tudtam megmondani neki, mennyire igaza volt, meghalt már, amikor egyik évben öcsémékhez Jásd felé közeledve Várpalota felett megpillantottam a Belgiumból való, nagy becsben tartott virágritkaságot: ott zuhogott le kék habokkal a lőtér meredekén, a lankás öblökbe meg nagy, kék foltok állóvizeit festette. Igaz, satnyább volt ez a virág a hollandi magból kertben fejlődött példányoknál, a közülük a kertünkbe telepített szerencsések azonban hamar hozzáigazodtak világlátott társaikhoz. A hegyi len az ínség virága: megnő a sziklák hasadékaiban, a járdák repedései közt, a házfalak tövében, leginkább mégis a sziklás, napégette bakonyi hegyláb meredekén otthonosak. Magonca a porcsinrózsáéhoz hasonlatos, vagy még inkább némely varjúhájféléhez, csak nem pozsgás, hanem szikáran tör a magasba, és a csokrosan szétálló szárvégek horgasan visszahajlanak: itt hozza a virág naponta megújuló kék szirom-csillagocskáit, elképesztő bőségben. Hétnél is több szűk esztendőre berendezkedő növény a hegyi len, elpusztíthatatlan, lételeme a küzdelem, és hálás: a legkevesebb tápanyagért és vízért is tobzódó, heves virágzással fizet. A tévében hallottam, hogy két fajtája ismeretes: a sötét virágú, és a világosabb virágú változat. Én úgy tapasztaltam, nem ez a kedves virág, hanem az ember kétfajta: van korán kelő és van hétalvó. Előbbinek a jutalma a hegyi len mélykék tekintete, utóbbinak azonban meg kell elégednie a savósabb árnyalatokkal. A hegyi len nyújtózkodva ébred, csokrosan szétálló szárai sötétkék csillagokat ringatnak. A napon aztán kifakulnak az apró szirmok, hogy estére leereszkedjenek koszorúnak a virágtövek köré. Szélcsendes éjszakák után egy-egy virágbokor meglepetésnek örvendezhet: hullott szirmokból vastagodó sziromkoszorú övezi, puha sziromgyűrű, fáradt fényű, lilásan halványkék sziromglória. Aztán az örökös újrateremtődés igézetében indulhat az új nap: kibomlanak és felragyognak a szárvégeken a sötétkék csillagok.
*
Különös szél támad néha a hegyen, nagy erejű. Nem is emlékeztet bágyadt rokonára, a leveleket billegtető szellőre, amely naponta átsuhan a kerítés rései között, átcsusszan sóhajtozva a fenyők tűlevelén, körülszimatolgat, virágszirmokkal játszik, fel-felszisszen olykor, mintha szélgépek dolgoznának a présház díszletei közt, int felénk, és elcsitulva a lombok közé kucorodik. A hegyi szél haragosan érkezik: a fák levelét cibálja dühödten, a madarak rémülten kapaszkodnak; felcsusszan északról a présház tetejére, átíveli az udvart, és a szomszéd épület túlfelén lesuhog a földre: üvegszálú ponyvát von fölénk, eső azon át nem ütne, csak a hangokat engedi át: kívül a szél diólevelek tenyerét veri össze, mintha vitorlavászon csattogna és hajón utaznánk, hunyt szemmel ringatózunk, és mintha sűrű vízpára sós szagát is éreznénk, elvegyül benne a megrepedt diólevelek erős illata; kesernyés ez az illat, és idegennek tűnik, mintha ismeretlen partok felé sodorna a szél, csattog a vitorlavászon makacsul, bódultan most bárhová odaálmodhatnánk magunkat, összekapaszkodva maradunk mégis a zöld özönben, pihenőudvarunkon, szélárnyékban, a sűrített levegő-héj oltalma alatt, és várjuk csendesen, hogy elálljon végre a szél. Eddig mindig elállt, csak nem mindig vesszük észre, mikor, és hunyt szemmel tovább ringatózunk álmodozva még sokáig.
Hozzászólások