Tüskés Tibor | Weöres Sándor emlékezete

Kultúra, művészet

Weöres Sándor emlékezete

Weöres Sándor, Pável Ágoston és Várkonyi Nándor

Amikor mától emléktábla jelöli Pécsett azt a helyet, ahol – más helyek mellett – Weöres Sándor élt és dolgozott, arra a huszadik századi magyar költőre emlékezünk, aki kilencven évvel ezelőtt, 1913. június 22-én született Szombathelyen; aki húszéves korában ebbe a városba jött, hogy itt folytassa egyetemi tanulmányait; aki járt ezekben az utcákban, járt ezeken a tereken, és látta ezeket a házakat; aki meglátogatta a Szent István téren lakó nagybátyját, Blaskovich Ivánt és családját; aki 1939-ben Pécsett szerzett doktori címet; aki néhány év múlva, 1941-ben ismét visszatért a városba, hogy részt vegyen az akkor induló irodalmi folyóirat, a Várkonyi Nándor szerkesztette Sorsunk munkájában, és Lovász Pál, a Janus Pannonius Társaság főtitkára közbenjárására, valamint az irodalompártoló polgármester, Esztergár Lajos jóvoltából az ugyancsak akkor alapított városi könyvtár vezetője lett; akinek első öt önálló költői munkája Pécsett jelent meg; aki később is, többször is szívesen tért vissza a városba, írásaival is, az itteni irodalmi folyóirat, a Jelenkor munkatársaként, és személyesen is, a város, az egyetem és ennek a könyvtárnak meghívott vendégeként; és aki számos pécsi ihletésű versében, prózai írásában, leveleiben, interjúkban vallott a városhoz fűződő emlékeiről.

Ez az alkalom nem arra való, hogy életpályáját, akár a városhoz fűződő kapcsolatait részletesen ismertessük, munkásságát elemezzük, költészetének jelentőségét méltassuk. Személyiségének csupán egyetlen vonását szeretném kiemelni. Weöres Sándor zseniális költő volt. Mindent tudott, és valamivel talán még annál többet is. Ismerte a költészet műhelytitkait, formai fogásait, fordított idegen nyelvekről, bele tudott helyezkedni más emberek személyiségébe, tizenhat éves korában írt versében az öregek nehéz életébe, férfi korában nem létező, 19. századi nőalakot teremtett, hitelesen meg tudott idézni távoli tájakat, elmúlt történelmi korokat, írt portréverset festőkről, zeneszerzőkről, költőtársakról, szólt a gyerekekhez és a felnőttekhez; valóban Orpheus rokona, a “mindenség énekese”, a “határtalan énekese” volt.

Pável Ágostonnak, a szombathelyi tanárnak és könyvtárvezetőnek, volt szállásadójának írta levélben 1931. szeptember 30. és október 17. között, tizennyolc éves korában:

“Egyébként az iskolai dolgokon kívül, többnyire felületesen, annyi mindennel foglalkozom, hogy egykönnyen el se tudom sorolni. Elméleti matematikával (tér és idő kérdése, végtelenség stb.), elméleti fizikával, történelemmel (magyar őstörténet, harcászat, ókor stb.), pszeudó és preklasszikus művészettel, keleti művészetekkel, egyáltalán művészettörténettel, teológiával, filozófiával, lélektannal (freudizmus, szexuálpszichológia, nüánsz és kontúr, fejlődéstörténet – Darwin papa, gyermekpszichológia stb.), sifrírozott írásokkal, misztikával, spiritizmussal, logikával, értékelmélettel, politikával, disznótenyésztéssel – a többit elmellékelem.

Nemsokára megint be fogok iratkozni a Kultúr-könyvtárba és megpróbálom kicsit rendszeresíteni a bennem fölgyülemlett sokmindenfélét. Ideje már! (És főleg annak, hogy mindenekelőtt holmi könnyű és pihentető olvasmányokkal kezdjem az univerzális művelődést.”

Hallgatva az idézetet, arra gondolunk, hogy bizonyára nem minden irónia nélkül vetette papírra a fiatal költő ezeket a sorokat. Főképpen akkor, ha kezünkbe vesszük a Sopronban a gimnázium nyolcadik osztályáról, az 1932. május 14-én tett magánvizsgálatáról készült bizonyítványát. Ebben azt látjuk, hogy a két, hit- és erkölcstanból és földrajzból kapott jeles, valamint három jó érdemjegyet kivéve, hat tantárgyból, a tantárgyak zöméből elégségesre vizsgázott. De ha életművére, poétai teljesítményére gondolunk, akkor – éppen egy könyvtár, egy művelődési intézmény falainál – az is eszünkbe juthat: igen, így és ilyen módon kezdődhet egy tizennyolc éves fiatalember, egy költő életpályája, az élet, a világ birtokbavétele, a személyiség “univerzális művelődése”.

Az életmű méretei, kiterjedése és mélysége gyakran csodálattal tölti el annak szemlélőjét, és dadogva mondja: grandiózus és páratlan, modern és emberfölötti. Weöres Sándor válasza azonban szerény és emberi. Amikor egy kései versének címébe írja a szót, NAGYSÁG, egyetlen vízszintes vonallal áthúzza. A versben ezt írja:

“nékem kedvesebb: a nagyság álmából kibújni, valamennyi dicsőség fogadja ásításomat. Természetes emberi méret vonz engem, nem a nagy ragyogás, a szörnyű talapzat. Létrehozni a velem született s a szerzett képességtől telhető legjobbat, ha cipőt szegelek, ha fát ültetek, ha verset írok: ennyit kívánok önmagamtól. Munkámat használni lehessen, ne szájtátva csodálni.”

Kívánom, hogy akik elmennek majd e falak előtt, és fölnéznek az emléktáblára, arra a költőre és arra az emberre gondoljanak, aki azt mondta: “Munkámat használni lehessen, ne szájtátva csodálni.” És azt írta: “Legyen címered a tiszta arc.”

*

Elhangzott Pécsett, 2003. november 5-én az Apáca u. 8. szám alatt, a Csorba Győző Megyei Könyvtárban rendezett kiállítás megnyitásán

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Weöres Sándor emlékezete”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés

Legutóbbi hozzászólások