(MINTHA BÚCSÚVACSORÁT RENDEZTEK VOLNA A TISZTELETÉRE…)
– Nézd, virágzó ibolya!
A gránátalma tövében hőségtől lankadt levelek közül egy szál ibolya nézett ki zavarodottan, mintha nem tudná eldönteni, elkésett-e az idei ibolyafesztiválról, vagy ellenkezőleg, túl korán érkezett éppen, ha a jövő évre lett volna esedékes az eljövetele.
A lány követte a férfi tekintetét, és lekuporodott a virág mellé.
– Le ne szakítsd, neked adom az egész tövet… Talán hoz még virágot – mondta a férfi.
A lány megsimogatta az ibolya szirmát.
– Köszönöm! – szólt, és vízért ment, hogy jobb kedvre derítse a szomjazó növényt.
A váratlanul előbukkanó ibolya a márciusi koratavaszra emlékeztette a férfit. A gyerekekkel ibolyázott akkor; hóvirágot szedni mentek a hegyoldalba, és amire nem is gondoltak: váratlanul ibolyatengerre bukkantak. Fehér, világoskék és lila virágok hullámai borították a védett tisztást, a gyerekek rávetették magukat a hosszú száron billegő bársony szirmokra. Tetszetős csokrokká álltak össze a virágok, anyjuké lesz az egyik, nagyanyjuké a másik, határozták el. Erről jutott az eszébe, hogy nőnap lesz másnap, neki is illenék virágot vinnie, de nem tudta rászánni magát. Alig néhány napja tett a felesége szemrehányást egy figyelmetlensége miatt (”Anyám főz és mos rád, annyit megérdemelt volna, hogy legalább egy csokor virágot végy neki a születésnapjára!”); belátta, igaza van a feleségének, csak hát a születésnapok nem olyanok, mint a névnapok, melyekre a naptár figyelmeztet, és a rádió is felhívja a figyelmet az aznapikra, szándékosan sem lehetne elfeledkezni róluk. A születésnapokkal más a helyzet: a legközelebb állók, a gyerekek, szülők évfordulója messziről mutatja magát a szürke naptárlapokon, a többi belesimul a jellegtelen, szürke napok sorába, és csak ha közel érnek, bukkannak elő a családi beszélgetésekben, megerősítvén az emlékezetet. Ha vannak ilyen beszélgetések. Ezek maradtak el végképp, kivesztek otthonukból a meghitt beszélgetések, és a beálló csend beborította fátylával a jeles napot. Figyelmetlen volt, erre nincs mentség, szégyellni valóan modortalan, így igaz, mégis bántotta a durva szemrehányás.
Nem szedett ibolyát, az első útba eső virágüzlet előtt azonban megállította a lelkiismerete.
Jácintot választott. Szerette ezt az édeskés illatú kora tavaszi virágot, már a belépéskor megérintette a sűrű illat. Egy rózsaszínű, pozsgás növényt választott a sorból, asszonyosan telt virágzatút, és kis habozás után még egyet, egy fehér virágokkal fölmagasodó, karcsúbb s fiatalosabb példányt. Nézte a két virágot, mintha választani akarna közöttük, meg-megforgatta mindkettőt, aztán döntött, maga is furcsállotta a döntését, hiszen legkevésbé nőnapi meglepetéssel tartozott a feleségének, régóta nem nőként, legfeljebb gyerekei anyjaként érintkezett vele, amennyiben ez elkerülhetetlenné vált; két virággal érkezett haza mégis, és maga sem tudta, mihez kezdjen velük.
Szerencsére a felesége nem volt otthon, anyósa is csodálkozó arccal fogadta a köszöntést, ő meg nem tudott mit kezdeni a másikkal, tanácstalanul tartogatta egy darabig, aztán a nappali dohányzóasztalán helyezte el, kis vizet adott az alátét tányérkába, és örült, hogy megúszta a találkozást, nem tette nevetségessé magát. Az is elég, hogy odatette az asztalra, biztosan megkérdezi majd az anyját, hogy került oda, miféle virág ez, és furcsákat gondol majd. Vagy mond is, de azt legalább nem hallja.
Másnap reggel meglepődve látta: üres az asztal, a jácint helyén üvegvázában hatalmas csokor vörös rózsa pompázik. Kidobta, gondolta, és nem érzett megbántottságot, erre számíthatott, ostoba ötlet volt tőle, nem is értette utólag, hogy juthatott az eszébe. Talán csak dönteni nem tudott, sajnálta otthagyni bármelyiket, elhozta hát mindkettőt, ebből a határozatlanságából adódott aztán ez a szégyenteljes helyzet.
Később megnyugodva látta, megvan a jácint, sajnálta volna az ártatlan virágot, ott állt a kávécserje takarásában, oda dugta a felesége, hogy legyen hely a rózsák számára. Fagyottak lehettek a rózsaszálak, némelyik már másnap lehajtott fejjel gubbasztott a vázában; olyanok voltak, minta szégyenkeztek volna… A jácint túlélte a csokrot: két hétig illatozott még, aztán kiültette az előkertbe a nárciszok közé, örüljön az életnek.
Júlia visszatért közben a kancsó vízzel, megöntözte a szomjas virágot, a maradékot a gránátalma tövére loccsantotta.
– Anyukádnak nem is hoztam még virágot, pedig azzal kellett volna beállítanom az első látogatáskor – mondta a férfi a lánynak. – Gondoltam rá, de nem tudtam elszánni magam. Megfigyelted már, milyen esetlenül tudjuk tartani a virágcsokrot, mi, férfiak? A legtöbbje legalábbis. Én bizonyosan. Kinyújtjuk a kezünket, ahogyan a kisfiúk szorongatják a vízzel teli bögrét, vigyázva, nehogy kiloccsanjon a víz. Muris. Talán cserepes virágot kellene választanom, azzal valahogy természetesebben lehet közlekedni az utcán.
– Segítek én, ha csak ez a baj – mondta a lány.
– Keressünk jácintot – mondta a férfi.
A lány a fejét ingatta.
– Ilyenkor?
– Jó, rád bízom. Lehet vágott virág is. Szegfű, ha lehetséges. Piros szegfű. De a bárkáig te hozod.
Ebben maradtak.
Vacsorára a teraszon terítettek, négy teríték volt az asztalon, a beteg asszony is közéjük ült. Az egész napos fekvés után jólesett neki ez a testhelyzet, pihentetőnek érezte. Az asztal közepén öblös tálból szállt föl a gőz, szokatlan zöld szag párállott széjjel. A sült birkahús ismerős illata jótékonyan terítette be a főzelék nyers szagát. Jó étvággyal láttak neki, csak az asszony evett visszafogottan, néhány kanállal, a húshoz hozzá sem nyúlt.
Vacsora után is sokáig együtt maradtak, József gitározott, és énekelt hozzá: „Való és álom egybemosódik, múlt a jelennel összefonódik, madárfütty szálon csend ringatózik, selymesen, lágyan fodrozódik…” Nem árulta el, hogy a saját verse, azt mondta, a többi közül való, és boldog volt, hogy a lány ezt elhitte, és hogy nagyon tetszett neki. Talán ez a legszebb mindegyik közt, mondta.
Olyan ünnepélyes volt az együttlétük, mintha búcsúvacsorát rendeztek volna a tiszteletére. Talán csak azért támadt ez az érzése, mert nehezére esett a gondolat, hogy egy napra most kiszakad közülük, és egy egész napra nélkülöznie kell a társaságukat. Bánta nagyon, hogy így döntött, és a kerékpárkölcsönzőnél előre kifizette a napi díjat, nehogy elvigye valaki az orra elől, annyira készült erre a kerékpártúrára. Hogy végre fölfedezheti az egész szigetet, közelről, nemcsak az autóablakból, mint akkor, huszonöt éve… Leülhet az árokpartra, ha elfárad, gyalogolhat a megperzselt pázsiton, a fák törzsének támaszkodhat, lombjuk árnyékába húzódhat, ha a Nap melegét eltúlzottnak találja. A legszívesebben maradt volna, ott egye meg a fene az egészet, csak a többiek előtt röstellte volna, hogy annyit beszélt nekik erről a tervéről, és most visszalép váratlanul, minden indok nélkül, még megbízhatatlannak gondolhatják, ezt nem akarta vállalni. Majd csak elmegy ez a nap. Reggel Marcóval megy, segít a kirakodásban, aztán: irány a kölcsönző! Napközben ellesz valahogy, ezt tudta magáról, a felfedezések öröme eltereli a figyelmét, csak az este lesz hosszú a gyümölcsárus lány nélkül a kempingben.
Korán ébred biztosan hajnalban kiül majd a mólóra, és belehallgat a moccanatlan levegőbe, hogy meghallja-e azt az első kis zajt, amikor pöttyözni kezdik a csend szövetét a bárka pöfögésének halk kis pamacsai.
(Folytatjuk)
Hozzászólások