Amikor a mi kertünket először körbejártuk, elégedetten vettük számba: „hétszilvafások” lettünk: legalul, a keleti mezsgyében szilvafák sorakoztak, és éppen heten. Mielőtt elhatalmasodott volna a nemesi gőg rajtunk, pusztulni kezdtek az elhanyagolt kertvég gyümölcsfái, és nemhogy hét, de egy sem maradt belőlük. Pedig a kert micsoda bőséget ígért! Az égig érő gaztenger eltakarításának váratlan jutalma volt az előbukkanó szilvafák dús rakománya: a szilva akkor érett éppen, ettük jóllakásig; lekvár is készült belőle, két télre elég. Sokallta is Irén, csak annyi kell, hogy kitartson az újig, mondta, a friss lekvár íze nem mérhető az öregebbéhez. Nem is mértük hozzá, nem volt mihez, nem lett új termés a fákon, és nemcsak a következő évben maradt el a termése, azóta sem, egyetlen évben sem termett egyik szilvafa sem, semmiféle kertészeti mesterkedéssel nem tudtuk jobb belátásra bírni szilvafáinkat (sudaruk kivágása, a törzs kérgének hosszanti irányú meghasítása, ezeket tanácsolták a hozzáértők), mintha valaki elátkozta volna őket. Talán máig hiányozna kerti étrendünkből a saját termésű szilva, ha Gyula szomszéd nem segít rajtunk. Őt ismertük meg elsőként a hegyi emberek közül, ő itt született, vasutasként szerzett ugyan magának lakást Szentlőrincen, de csak télire húzódott be a városba, egyébként minden idejét a hegyen töltötte. Apró kis ember volt, gombszemű és tömpe orrú, mesebeli külsejű, csak egy bóbitás sapka hiányzott a fejéről. Nem tudtuk, hogy szomorú véget ér az élete nemsokára, egyszer jól kinevettük a háta mögött, amikor több napi kopácsolás után elkészülvén végre a kerti padja, kipróbálhatta, hogy esik rajta az ülés: nem ért le a lába, ott lógázta lábait a talaj felett vagy húsz centiméterrel… A kis embernek nagy szíve volt, sokat segített kertépítő próbálkozásaink legelején, látta, hogy sóvárgunk a szilva után, a saját kertjéből hozott alapanyaggal átoltott a mi vad alanyunkba egy szokatlanul nagy gyümölcsű szilvát. Azt már nem tudtuk megmondani neki, hogy megeredt az oltás, meghalt hirtelen halállal az ő kedves kertjében, a szőlősorok között, ott találtak rá a hegyi barátai. Előző napon hazaindulás előtt még a szokott kürtjelzéssel köszöntünk el tőle, láttam, hogy felénk fordul, és visszaint. Fája emlékfává, lett a kertünkben, minden évben roskadásig tele ágakkal kínálja gyümölcsét. „Gyulai óriás” – így nevezzük ezt a különleges fajtát, hogy megemlékezzünk nevével is Gyula szomszédról, hogy tőle való, és óriásnak, mert óriási szilvákat terem, és egy kicsit elégtételképpen, amiért akkor kinevettük, ahogyan rövid lábaival mesebeli törpeként evezett a levegőben az elméretezett kerti padon üldögélve…
*
A kert a csend birodalma. Ha csak árnyékot adna, és csendjét kínálná bőkezűen, már ezért becsben tartanánk.
Sokhangú csend fénylik a kertben, vibrál és sugárzik áradón fától fáig, végighullámzik, szétterül észrevétlen, bevackolódik a zöldbe. Ha kint vagyunk, hangok kerítenek be, kunkori füttyök lasszói tekerőznek a fényesedő levegőben, arany kis hurkok hintáznak az ágvégeken, szikrázó szálak omlanak alá suhogósan, hangfüggönnyé szövődve, átüt a fény a madárfütty-szálak szőttesén, tobzódunk ezüstös hangokban, aranyban, kunkorodó füttyökbe gabalyodottan, beleszédülve a madárfütty-kacskaringókba. Távoli lombok közt vadgalambok burukkolnak, öblös torkukban selymes csendbuborékok fakadnak, mintha szivárványos gömbök szálldosnának mindenfelé, selyemfényű gömböcskékben úszik a csend a fakó-kék levegőben. Szétterül kiteljesedve, ám váratlanul belecsörtetnek a verebek a présház esőcsatornájában hancúrozva, hegyes körmeik kaparászása felsérti anyagát, szertefoszlik, szétszikráznak a madárcsivitelések sziporkái, végigvillannak a kerten, ráhurkolódnak a pitypang sárga szirmaira. Megcsillan kéken, dongó húz át a pihenőudvar felett, mintha zsinórt húzna maga után, fémes hangja rezeg kifeszülve a fák között; mintha szárító kötélen könnyű kelme: átvetve fölötte selymes anyagban hull alá a csend, szellő lebegteti, megvillannak szegélyén a rigófütty arany szálai. A közeli erdőből motoros fűrész éles, süvítő berregése hasít a csend tömbjébe, felhasogatja, széttépi, rojtos szélű darabokra szaggatja kíméletlenül. Aztán begyógyulnak a sebek: a csend felfeslő anyagát madárfüttyök csillogó cérnaszálai fércelik végtelen türelemmel, és a csend könnyű lebegéssel, leomló, lágy takaróként borítja be újra a kertet.
Kaszával igazítom a gyepet fazonra, jól esik a mozgás, elnehezült röptű, kövér méhek zsongnak körülöttem, madárhangok cikáznak a levegőben, hallgatom a csendet, halk moraját, két suhintás közé befér az élet.
*
Szárazak a hegyi kertek, a mi kertünket is rendre elkerülik a vízzel teli felhők, a fehér pamacsok felettünk inkább csak díszítő elemei a tájnak, nélkülük csupasz volna az égbolt. Csak a több napos, kiterjedt esőzésekben bízhatunk, amikor mindenütt zuhog, nálunk is átázik a talaj. A talajvíz gyökerekkel elérhetetlen, öntözés nélkül a gyümölcsfák is csak sínylődnek; az egész határban három ásott kút található, mindegyikben ötven méter alatti a vízszint, s az apró záporok a lejtőn úgy lefutnak, hogy szinte porzik az út a nyomukban.
Itt valamikor bőségesebben kellett zubognia a víznek, köveket görgető vizeknek kellett a tetőről lezúdulniuk, hogy kiépítsék ezt az úttá alakult vízmosást, amely kanyarogva igyekszik a völgy irányába, hogy le-lerakva hordalékát néhány enyhébb szakaszt építsen pihentetőnek a meredekbe. Itt életadó víz habzott a kertek között, anélkül nem telepedhetett volna meg a kerti kultúra a szegényes házak tájékán. Eleinte műanyag ballonokban hordtuk magunkkal az öntözővizet, később fémhordókba gyűjtöttük a csapadékvizet, végső megoldásként ciszternát építettünk az eresz alá.
Az egykori bő vizekre csak nagyritkán emlékezik a hirtelen jött nyári záporok váratlan dobpergése a tetőn, mintha varázslat volna, és a ritmushoz illeszkedő dallam zendül az ereszcsatorna öbleiben: ilyenkor beleszimatolunk a páratelt levegőbe, ahogy az első cseppek a port elverik, és a neves föld szaga szétszivárog. A pihenőudvar szikkadt gyepén gyors kis tócsákká áll össze a kötegekben szálazó zápor, az egyenetlenségeket kitöltő víz felületén buborékok forrnak, nyugtalan fodrozódásba kezdenek, és megnövekedvén kiterjedt tavacskákká egyesülnek a teknős részeken. Jó érzés a nyitott ajtón keresztül nézni az esőt: hallgatjuk az ereszcsatorna muzsikáját, gyönyörködünk a vízcseppek rögtönzött táncjátékában a pocsolyák alkalmi színpadjain, élvezzük a ritmikus mozgást, a földszagú hűvösség áramlatait, a napfény hirtelen fölragyogó sziporkázását, ahogyan szétszóródik az apró hullámzásokon, amikor a madarak eufórikus örömmel fürdenek a tócsákban.
Zöld remények élednek a kertben mindenfelé, és mibennünk is, noha tudjuk: öntözővízzel kell kipótolnunk hamarosan az ajándékba kapott esővizet. Olykor a természet emberi segítségre szorul, hogy egyensúlyi állapota helyrebillenvén körénk vonhassa ismét megnyugtató harmóniáját.
*
–Találtam tízezer forintot – mondom Irénnek, és hamisság cseng a hangomban.
Kérdőn néz rám.
– Egy hóvirág kukucskál a fenyő alól… Valahonnan odakerült, maga sem tudja, honnan, most próbálja otthon érezni magát.
A hóvirág védett növény. Gyerekkoromban kaszálni lehetett a Mecsek tisztásain, március elején kupacokban állt a hóvirág az utcasarkokon, és hóvirágárusokkal szegélyezték a standok közti utakat a nagypiacon. Ma már védelemre szorul ez a szép kora tavaszi virág. Tízezer forint az eszmei értéke. Szálanként. Ennyit ér hát ez az egy szál virágocska itt a kertünkben. Értékes virág, és ez a példány különleges védelmet kap: Irén zöld növényekből takarást emel elé, ha már idetévedt, maradhasson.
A kert befogadja a jövevényt, virággal fogadja: védett helyen, egy nagyobb virágcserép tövében kissé borzas szirmokkal, félálomban még, százszorszép nyitja szemét. Ő érkezett előbb, fogadja hát a jövevényt, visszafogottan, tartózkodó örömmel, mégis csak előkelő vendégről van szó, értékes virágról, tízezer forint, az nem semmi, tisztelet jár ezért.
Két virág nem csinál tavaszt, de ahogy összekacsintanak, attól megpezsdül körülöttük a meggyötört pázsit örökzöldje, és az etető körül repdeső szótlan cinkék vibráló röpte már-már a nyitnikéket idézi. Itt tavasz készülődik, érezhető, és ez nekem is meghozza a kedvem: Nyitni kék, fütyülöm magamban az ismerős dallamot, ahogy azt a széncinegéktől tanultam, és úgy folytatom, ahogy Szabó Lőrinctől ismerem: „…Nyitni kék, szívnek és tavasznak nyílni kék!…”
*
Fehér a reggel, megszállt a tél minket kevély pehelysereggel, gyönyörködünk, nem szegi kedvünket; készítjük magunkat a tavaszra, előkeressük a metszőollókat, alkalmasak-e még bevetésre. Mert szükségünk lesz rájuk, jól tudjuk, valamiféle rendet kell vágnunk magunk körül, mielőtt végképp elnyelne minket a kert lopakodó dzsungele. Pihenőudvarunk legyalult, sárga vadföld korában sem volt óriási, mostanra meg talán feleakkora a területe. A szegélynövények megnövekedvén, négyfelől burjánozva nyomulnak előre, körkörös támadással, s ha nem figyelünk, évente újabb és újabb sávokat hódítanak el előlünk. Ha van még időnk vissza annyi, előfordulhat, hogy a négyzet alakú kék asztalnak marad csak hely a közepén, és talán a négy széknek körülötte, ám nyújtózkodó ághegyek csiklandják a rajtuk ülők tarkóját, figyelmeztetésül, hogy tenni kéne már valamit.
A kert fejlődésének három szakasza van: az elsőt felülnézeti, a másodikat oldalnézeti, a harmadikat pedig alulnézeti szakasznak mondhatjuk, ha a változásokat a gazda gyönyörködő tekintetének nézőpont-változásával írjuk le. A frissen telepített növények felett a tekintet akadálytalanul átsiklik, átfogja a kert egészét, s az örömforrás ilyenkor a kert egésze, a kerti növénytársulás összhatása. Később egyre több a zavaró elem, a bokrok és a fák szemmagasságba érnek, szélességükben is sokszorosára növekednek, elfedik egymást, elállják az addig kényelmes séta és öntöző utak némelyikét: szűknek bizonyul a tér közöttük. Akinek van türelme, és nem kap ritkító fejsze vagy fűrész után, az metszőollóval is célt érhet később. Így teszünk mi is: az eperfa benyúló ágait ritkítjuk, és megkurtítjuk a megmaradókat is szükség szerint, s ezt tesszük a két hatalmas fügebokorral is, ha a fagy a szabályozást helyettünk el nem végzi; a kerítés mellett a fenyő és a hamisciprus törzsét szemmagasságig megszabadítjuk az ágaktól; szemközt a két nyírfa és a hatalmas, leomló lombú szomorúfűz is sorra kerül, és nem szabad kímélnünk a babérmeggy és a tűztövis bokrot sem közöttük. A szomszéd épületet eltakaró tujasor növekedésének magassági határt szab az ollónk, hogy felettük kihajolhassanak a kíváncsi orgonák és jázminok friss hajtásai.
A „gyerekkor” és „kamaszkor” után ez a kert végső, „felnőtt kori” állapota, a megnövekedett térközökkel: ez a kert életének alulnézeti szakasza, amelyben az elmaradó, korábbi örömökért kárpótlást nyújt a lombok sátras baldachinja, az árnyékok enyhülést adó sűrűsödése, és kitűzzük majd ugyan, mert megszokott dekoratív eleme kertünknek, de igazából már alig van szükség a kék asztal közepébe szúrható óriási, piros-fehér cikkelyes napernyő művi árnyékára.
Amíg ezt írtam, két-három centimétert növekedett kint a hóréteg, és csaknem egy óra múlott el észrevétlen. Most kimegyek, elsöpröm a havat, jókedvűen, mert tudom és érzem: az idő már nekünk dolgozik.
Hozzászólások