(„ÜLÖK A TITOK TENGERE SZÉLÉN, ÉS LÁBAM BELELÓGATOM…”) Legszívesebben visszafogta volna az időt; amire nemrég vágyakozva gondolt, a kerékpár-kirándulás mostanra nemkívánatossá lett számára, és tiltakozott ellene minden porcikája. Este csörgőre állította az órát, magától ébredt mégis, a kelleténél jóval korábban. Tudta, hogy az óra hamarosan megszólal, ébren várta már, hogy csörömpölő üveghangon adja az értésére: itt az idő, indulnia kell, indulnia kell a nemszeretem útra, értelmetlen-ostobán önként kilépve abból a sokféle szálból szőtt cirógató puhaságból, amely körbefonta, kibélelve lágy, és jó illatú otthonossággal új környezetét. Egy napra csak, igaz, és ez kibírható volna talán, ha nem toldaná meg kényszerűen a rákövetkező este és az éjszaka.
Kedvetlenül kelt a Nap is, az árnyak közt észrevétlen, rosszkedvű fény fakadt, erőtlen kis színek mozdultak, és a szürke égbolt alatt sirályok kavarogtak hangtalan.
Marco ma kétszer fordul az orvossal, addig Júlia az anyjával marad, így beszélték meg. Addigra ő nem tud visszaérni, harmadik fordulóra megkérni meg nem akarta, hiszen reggel úgyis jönnek Júliával, addig ő a kempingben éppen kipihenheti a túra fáradalmait.
Indulás előtt visszaintett a lánynak, aki sokáig nézett utánuk, és még akkor is integetésre emelte a karját, amikor a bárka már rég beleveszett a tengerbe valahol a látóhatár közepén.
A kerékpár-kölcsönzőhöz közeledvén váratlan és kellemes találkozás vidámította a lelkét. Messziről észrevette a peckesen lépkedő sétapálcás fiatalurat, akinek bundáján szikrát vett a keskeny utca végéről bevillanó fény, a mellénye fehéren világított.
– Bodri! Csak nem rám vártál? Kezdesz hűségeskedni? Ebből még baj lehet…
Lehajolt, tenyerébe fogta a törleszkedő macska pofáját, és simogatás gyanánt meggyúrta alaposan, olyan mozdulatokkal, ahogyan a szobrász dolgozik a képlékeny anyaggal. Gyúrta-gyömöszölte körkörösen, simította gyakorlott mozdulatokkal, hogy a célszerű műveletsor után előbukkanjon a megálmodott forma.
A művész ihletett tevékenysége ezúttal sikerrel járt, évek óta a tenyerébe kövesedett simogatások szabadultak ki a szorításából; a hosszas gyömködés, masszírozás és csavargatás után előbukkanó forma a megszólalásig hasonlított egy Bodri névre keresztelt, kormos szőrű, fehér mellényes macska ábrázolatához, csak talán a szokottnál némileg ziláltabb volt a külső megjelenése. Megszólalása viszont elégedettséget fejezett ki:
– Nyáu! – mondta, és heves dorombolással gyúrni kezdte mancsaival a sikátor egyik kifényesedett macskakövét, jelezvén, hogy kedvet kapott ő is a szobrászkodáshoz. A kiválasztott anyag azonban ellenállt ténykedésének. Beletörődve a kudarcba, rézsútos technikával bukfencet vetett, aztán visszahengeredve talpra ugrott megint. Farkából sétapálcát formált, és elindult, le ne késse esedékes találkáját szíve esedékes hölgyével.
A férfi kedvtelve nézett utána, követte tekintetével, és derűsebb hangulatban folytatta az útját a kerékpárkölcsönzőig.
Kemény napra kell fölkészülnie, ezzel tisztában volt, könnyen kiszámította, hogy a sziget közepén hosszanti irányban húzódó autóút negyvenhét kilométeréhez három órára lesz szüksége, visszafelé ugyanennyit számolva az már hat óra, és ha pihenésre, nézelődésre további három órát fordít, akkor kerekítve tízórás túra áll előtte. Most nyolc óra, késő délutánra, hat és fél hét között érkezhet vissza valamikor, az még nem este, bőven lesz ideje kipihenni a fáradtságát.
A Nap a háta mögött lassan emelkedett, teleszórta fénnyel az utat előtte, kirajzolta hosszan kerékpáros árnyékát az aszfalton; hiába taposta a pedált, elébe kerülni nem tudott, eltart délig, mire az árnyékát megelőzheti. Addigra jó esetben Vela Lukáig is elérhet, hacsak a látnivalók le nem fékezik az iramát. Meg a meleg, persze, a Nap nem fukarkodott, rázúdította a forróságát már ebben a korai napszakban, mi lesz itt később, gondolta.
Élvezte a kerékpár könnyű futását, az út egy-egy szakaszán friss aszfaltszőnyeg sötétlett, ezek felett szinte suhant boldog elégedettséggel az idegen taposáshoz igazodó kölcsön-gép. Néhol ezeknek vége szakadt, és régebbi, töredezett felületű részek következtek, itt sem volt azonban elviselhetetlenül rázós az út, és a kis kényelmetlenségért kárpótolta bőven a természetközelség élménye.
Az út most partközelbe került, lelátott jobboldalt a homokos partra. A Balaton-partra emlékeztette ez a partrész, település nem volt a közelben, csak néhányan napfürdőztek a víz mellett, beljebb úszkáltak is elszórtan; ez a gyér forgalom már kevésbé idézte a magyar
tenger képzetét, inkább csak a homokos terep, amihez pedig a zsúfoltság lényegi tartozékként tapadt az emlékezetében. Ez maradt meg benne az utolsó közös családi nyaralásukból is, hogy percekig eltartott, amíg a két gyerekét a sokaságban azonosítani tudta; a szokatlanul sekély vízszint miatt a parttól annyira messze kellett menniük, hogy onnan már csak elmosódott képeket láthatott, leginkább a sapkájuk színe adott némi támpontot a kereséshez.
Lassított.
Vonzotta a part, olyan érzése támadt, hogy itt ismerősökre találhat. Arra gondolt, honvágya lehet, bár amit érzett, az inkább fizikai vágyakozás volt egy kis megmártózásra, ahhoz pedig nem kell feltétlenül a Balaton, az otthoni langyos víznél ígéretesebbnek látta a hűvöslő tengervíz kristályos fodrozódását.
Letért az útról, és a süppedő homokban a partig kerekezett. Nem szállt le a nyeregből, csak a lábát támasztotta le, és rákönyökölt a kormányra.
(Folytatjuk)
Hozzászólások