(A TENGERT NÉZTE, ÉS A BALATONT LÁTTA MAGA ELŐTT) Letért az útról, és a süppedő homokban a partig kerekezett. Nem szállt le a nyeregből, csak a lábát támasztotta le, és rákönyökölt a kormányra.
A tengert nézte, és a Balatont látta maga előtt. Még most is meghökkentette múltkori balatoni kirándulásának váratlansága, visszagondolva is valószerűtlennek látta a kialakult helyzetet. Nem is értette igazán, amit a felesége mondott egyik este, minden átmenet nélkül, és anélkül, hogy ennek bármiféle előzménye lett volna: „Lemegyünk két napra a Balatonra. Fenyvesre. Reggel korán indulunk.” Ezt mondta a felesége, és kétségtelenül őhozzá intézte a szavait, más nem volt a közelükben. Nem szólt rá semmit, csak csodálkozott, mi köze neki ehhez, nem szokta közölni, mikor hová szándékozik menni, erre ő nem is tartott igényt, most pedig, egy hete legalább, a hangját sem hallotta. Reggel még inkább meglepődött, amikor arra ébredt, hogy a nagyobbik fia rángatja a takaróját: „Apa, kelj fel, már indulnunk kellene…” Amire ő álmosan csak annyit mondott: „Mire indultok, magamra kapok valamit, hogy integetni tudjak.” Inkább csak saját maga számára próbálta értelmezni, mi lehet az ő szerepe az indulásukban. „De hát te is jössz! Nem mondta anya?” Erre nem számított. Igaz, így mondta, „megyünk Fenyvesre”, de ez a „mi” a feleségét és a gyerekeket szokta jelenteni. Régóta nem tartozott bele ő már ebbe a körbe. Még azt is furcsállotta, hogy egyáltalán bejelenti neki az elutazásukat. Ha mennek, mennek. Ha viszi a gyerekeket, viszi. Az ő dolga. Még hogy ő is menne velük? Erre nem gondolhatott. Nem is gondolt. A reggelinél nem tette szóvá a késést, csak szótlanságával fejezte ki rosszallását az asszony. Mintha neki tudnia kellett volna, hogy ő is megy velük. Mintha az olyan természetes volna. Az ilyen váratlan dolgokkal tudta őt legjobban kimozdítani a béketűréséből. A kiszámíthatatlanságával. Bosszankodott emiatt, de inkább hallgatott. Két nap, összezárva valahol – akkor legalább ne kelljen gyűlölködnie. Azon nem sokat töprengett, mihez kell ő ott biodíszletnek, sejtette, a szokásos kisstílűsége mozgatja most is. Hogy legyen a gyerekeknek miről mesélniük, ha szeptemberben nekik szögezik a kérdést az iskolában, ki hol nyaralt, merre jártak a nyáron. „Apával, anyával voltunk a Balatonon.” Ez jól hangzik, rendezett családi hátteret sejtet (erre mindig adott a felesége, hogy mit szólnak hozzá a szomszédok), és hogy ne kelljen zavartan hallgatniuk a többiek dicsekvő élménybeszámolóit. Nem nagy ügy, a Balaton csak, nem tengerpart, de valahol voltak mégiscsak. És a szülőkkel együtt, ahogy az a jobb családokban természetes. A vízbe nem ment be velük. „Majd vigyázok a holmikra” – mondta. Azt nem akarta mondani, hogy fél a megfázástól. Még csak az kellene, összeszedni valami nyavalyát, amikor azt sem tudja, szabad-e lázcsillapítót szednie, vagy antibiotikumot, nem mondta a kezelőorvosa. Semmit sem mondott, se az étkezésről, hogy mit nem ajánlatos, és mit tanácsos ennie, van-e, amitől tartózkodnia kellene, ami árthat, se az életmódról: pihennie kell-e inkább, vagy a több mozgás volna-e hasznosabb – semmit. Csak hogy mikor kell legközelebb jönnie felülvizsgálatra. Ez az időpont is több a semminél, megnyugtatta: két hónapos garancialevél… Addig, úgy látszik, elélhet, gondolta. Annyi esélyt kapott. Két hónap: papírja van róla, az már komoly távlat. Diófát, igaz, nem érdemes ültetnie, de a salátának elegendő idő, azt még palántázhat, ha akar. Nem akart. A kertet is bánta már, hogy elvállalta, de akkor jó erőben érezte magát, azt gondolta, lesz ereje hozzá, közelebb kerülhet a megoldáshoz. Akkor még hitt benne: van megoldás az életére. Ám hogy élete lesz-e hozzá, erre csak később gondolt. Mostanában egyre gyakrabban.
Erre gondolt most is, a kerékpár nyergében ülve, amíg a fürdőzőket nézte. Bal lábára támaszkodott, a vázat megdöntötte, jobb lábát a fölkunkorodó pedálon pihentette. Éppen úgy, figyelt föl erre, ahogyan a felesége barátját látta támaszkodni néhány hete a fenyvesi part homokján. Csak ő most nem tartotta tenyerét a szeme fölé, ellenzőt formálva a fény ellen, ahogy akkor az a férfi tette, aki láthatóan a strandoló tömegben keresett valaki ismerőst, és hogy kit, nem volt kétséges számára. Látta már többször, az ablakon át, mikor munka után kocsival hazahozta az asszonyt. „A munkatársam” – mondta a felesége, később aztán már ennyit sem szólt. Természetessé vált a dolog. Ezért kellett hát ő is a balatoni víkendhez: hogy legyen, aki este a fiúkra vigyáz, ne féljenek magukban, amíg az anyjuk „kiszellőzteti kicsit a fejét”. Amikor ezt Júliának elmesélte közönyös hangon, a lány részvevően kérdezte: „És nem fájt?” Csodálkozott a kérdésen, nem is gondolt arra, hogy fájni kellett volna, semmit sem érzett már ez iránt az idegen nő iránt, úgy nézett rá már régóta, mint egy mutatós formájú dobozra, amely csupa ismerős és érdektelen kacattal van tele. Csak az fájt volna – nem tudta elképzelni sehogy sem, belesajdult a lelke –, hogy a gyerekeihez valamikor is bármi köze lehessen ennek az idegennek. Ezért irtózott a halál gondolatától. Nem az elmúlástól félt, az nem nyugtalanította, hiszen úgyis azzal végződik minden élet; jó lett volna, ha kicsit később jön, de hát… Csak a bizonyosság, hogy utána mi következik. Élnie kell, a gyerekeinek őrá van szükségük, nem egy idegenre. Erről nem beszélt Júliának sosem, valami visszatartotta ettől, ami önmaga előtt is rejtve maradt, nem gondolta végig, inkább érezte, erről nem kell szólnia.
Bámészkodott még kicsit, sok látnivaló nem volt a parton, néhány napimádó pörkölődött a homokban, a partközelben egy gumicsónak ringatózott, messzebb úszósapkás fejek körül fodrozódott a víz, aztán csak a végtelen vízfelület a kék árnyalataival, ahol az égbolttal összezárult, meghatározhatatlan színben olvadt össze benne a mélység és a magasság végtelensége.
(Folytatjuk)
Hozzászólások