Kocsis József | Albumidőben

Szépirodalom - próza

Albumidőben

1. KATONATÁRSAK

Albumból szabadult, ötven éves fotót találok az interneten, öcsém tette föl, anyánk második férje, Hartmayer Konrád látható a képen, íróasztal mögött ül, telefonál. Sokat köszönhet neki, olvasom a képaláírásban.
Rónai Béla nyelvész professzor könyve után nyúlok a könyvespolcomon. Mint cseppben a tenger című dedikált visszaemlékezés kötetében bukkantam váratlanul (micsoda véletlen!) Hartmayer Konrád nevére. A könyv a nyugatra űzött szerencsétlen magyar katonák kálváriájáról szól. Katonatársait öreg koráig név szerint őrzi emlékezetében a kiváló emlékező képességgel megáldott ifjú katona, s a könyv egy epizódjában megemlíti Hartmayer Konrád nevét is.

Egy német tengerészgyalogos őrmester a magyar katonák egy csoportját (köztük Rónai Bélát és Hartmayer Konrádot) az oroszokhoz való átállás előkészületével vádolta meg.
„Beérve a faluba – olvasom Rónai Béla könyvében – a német őrmester egy ház fala mögé terelt bennünket… Megdöbbenve láttuk, hogy a német levette a válláról a karabélyát, és betöltött egy tárat. Mindannyian ugyanarra gondoltunk, annyira egyértelmű volt a mozdulat. Egy bajai fiatalember – Ternai József –, azt hiszem, asztalos volt, elkezdett hangosan jajveszékelni: – Tanító úr – ez Hartmayer Konrádnak, a sombereki tanítónak szólt –, maga tud vele beszélni, mondja meg, hogy semmit sem tettünk… Jaj, Istenem, nem látom többé a gyerekeimet! – Válságos pillanatok voltak. Hartmayer Konrád meglepő határozottsággal szólalt meg, szemrehányó és leckéztető volt egyszerre: – Nem szégyelli magát? Fegyvertelen embereket megölni? Gondolt arra, hogy aljas tettéért felelősséggel tartozik? Olyan emberekkel szemben, akiknek miattatok már eddig is annyit kellett szenvedniük? Van neked családod? Van neked édesanyád? Feledhetetlen ez a néhány másodperc, amikor a halál közvetlen közelében éreztem magam. Végtelen szomorúság szállott rám.”
És életben maradtak.
Számomra ez a könyv, a könyvnek a bemutatott jelenete, sajátos többletet hordoz: egy olyan ember helytállásával ismertet meg, aki a legszorosabban tartozott később anyámhoz, és akiről én ezt a magatartást feltételezni sem tudtam volna. Háborúban meghalt apám helyét foglalta el a családban, és ez elég volt ahhoz, hogy az ifjú ember, aki voltam, anyám második férjeként ellenérzéssel fogadja az új családtagot. A könyv sorai újraértelmezik bennem anyám ragaszkodását második férjéhez.
Fejet hajtok Hartmayer Konrád emléke előtt.

2. AZ EGYSZERVOLT KAPU, KILINCCSEL…

Ez is kép, a régmúltba vezet vissza, és gyerekkorunk legrövidebb csali meséje jut az eszembe róla: „Egyszer volt egy kapu, rajta volt egy kilincs – tovább nincs…”
Ez az akvarell-tanulmány ( Ilona nővérem munkája) mégsem lehet ennek a mesének az illusztrációja, mert éppen az ellenkezőjéről szól: hogy van tovább.
– Ráismersz erre a kapura? És a kilincsre? – kérdezi váratlanul. Telefonon beszélgetünk, a képet interneten küldte el, unokai segédlettel, erre a képre kérdez most rá.
– Ismerős, de sok ilyenforma kaput láttam, nem ugrik be…
– Pécsen, szemben velünk, a Garzóék kapuja akar lenni, én legalábbis így emlékszem rá. Hogy épp ilyen volt.
– Most, hogy mondod…
– És rájöttem, hogy miért volt olyan fontos, hogy ezt a kaput és a kilincset megfessem.
– Talán nem is a kapu volt fontos, hanem azok, akikhez elvezetett, csak le kellett nyomni a kilincsét…
– Közös gyerekkorunkat festettem bele ebbe a képbe. Azt éreztem, hogy azon a kilincsen ott maradt minden kapunyitásunk lenyomata, ott maradtak azok az érintések, amelyekkel ezek a lenyomatok egymásra préselődtek. Ott van láthatatlanul mindegyikünk keze nyoma, akiket annak az elfelejthetetlen időnek a szálai egymáshoz kapcsolnak. És nemcsak az emlékezetben van ez így, hanem valóságosan is, a valóságos kilincsen örökre ott maradtak a valóságos kéznyomaink, a korabeli tárgyak megőrzik a mi akkori jelenlétünk nyomát. A kilincs bizonyosan őrzi valamennyiünkét, hiszen azt ki nem kerülhettük, érintéseink nyomán rárakódott arra a minket egymáshoz elvezető, a minket összekapcsoló egész gyerekkorunk… Persze, tudom, hogy ez itt a papíron nem ugyanaz a kilincs, csak a képe, és az sem egészen pontos, hanem olyan csak, ahogyan én őrzöm az emlékezetemben, de én erre a kilincsre gondolatban ráfestettem a mi érintéseinket is, őrzi hát szétválaszthatatlanul kezeink összekapcsolódását.
– Ez már nem festészet, ez már költészet. Mit gondolsz: véletlen az, hogy éppen a napokban akadt a kezembe Dobai Lili alábbi verse?
„…az érintés ott
maradt,
megmarad
most már
mindigre…”
(Élet és Irodalom 2011.július 22.)
Hogy is mondta nekem, ateistának, az én atyai barátom, a mélyen vallásos Rónai Béla nyelvészprofesszor? „Véletlen nincs, csak Isten inkognitóban…”

3. ALBUMIDŐ
A naptár szerint már a metszőollómat kellene csattogtatnom a hegyi kertben, de a tél ezekben a napokban vissszatámad hevesen, és ez a semmire sem jó idő legfeljebb albumlapozgatásra való, hogy együtt lehessek azokkal, akikkel már csak a családi albumok végtelenített jelenideje tud egybekapcsolni. Egy üres albumlap üres ablakából anyám integet, és én visszaintek neki; lehetne persze kép is az üres helyen, és ülhetnénk a képen anyámmal, pontosabban: széken ülnénk, amit egy hasonlatból vennék kölcsön, mely szerint az idő nem létezik olyképp, mint mondjuk egy szék, amiről látjuk, hogy „jé, ez itt egy szék”; ülnénk a képen a széken ebben a furcsa albumidőben, ő száz éves volna éppen, hogy köszöntsem őt, azért volnék nála, az arca csupa ránc, árkai közt sokáig keresgélhetné útját, hogy megfakadjon a mosolygás. Én még nyolcvan sem volnék, épp hogy csak hetvenkilenc múltam, mondanám kisebbítve a koromat. Annyinak is látszol, ezt a fiam mondaná az ötvenhét évesek hetykeségével, mert ő állna a fényképezőgép mögött, ezért nem látszana képen. A baj az, hogy annyinak is érzem magam, és ez úgy hallatszana ott, mint egy vicces mondás: megfigyeltem, hogy akkor és ott minden frappánsabban hangzik, mint máskor és máshol, a humornak helyi értéke van, a fiam ezért jót nevetne, rázkódna a nevetéstől, és a kattintás pillanatában elmozdulna a keze, ezért talán, hogy a kép helye üresen áll az albumban. Nagy kár, mondanám, pedig igen jól néznél ki rajta, anyám, így száz évesen, akár egy évet is letagadhatnál, és ezen még jobban nevetnénk, mintha ezt az elkoptatott tréfás kiszólást akkor és ott hallanánk először…Furcsa látvány volnánk ott hárman a foghíjas album fölött, néznénk az ürességet, és nevetnénk a semmin, mintha nem volna jobb dolgunk, mintha ez természetes volna így egymás közt, halottan már mind a hárman. Meglehet, nem is volna ez a nevetés valóságosan hangzó, hanem csak mintha egymás emlékezetében volna megtalálható, onnan csengene vissza, de ez mindegy volna, hiszen úgy sem hallhatná senki élő, beleragadva az időbe, amely mint tudjuk, nem is létezik olyképp, mint egy szék, amiről látjuk, hogy „jé, ez itt egy szék”.

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Egy hozzászólás van ehhez: “Albumidőben”


  1. Igazad van Kedves Jóska! Ilona nővéred munkája nem csak akvarell tanulmány. Több annál: poézis. Kár, hogy nem csatoltad az íráshoz a képet.
    *
    Hartmayer Konrád úr igaz ember lehetett.

    Hozzászóló: kisslaki lászló | 2013. április 2., 08:22

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés