Gazsa Rezső túlkoros volt köztünk, jó kötésű, sportos alkatú siheder, komolyabb viselkedésű és férfiasabb nálunk, azt gondolhattuk, hogy naponta borotválkozik, csak azért épp olyan sima az álla, mint a miénk, holott borostásnak kellene lennie rég. Arcát mintha a bőre alatt tömörödő szőrgyökerek színezték volna sötétre, a szeme feketén csillogott, homloka fölé feketén redőztek hajának emeletes vízhullámai.
– Vasárnap mérkőzésem lesz – mondta egyszer Gazsa Rezső.
Fölélénkültünk. Tőle tudtuk, hogy bokszolni jár, meg is mutatta a kesztyűjét, fölpróbálhattuk, bemutatott néhány ütésfajtát, alapállást, cseles elhajlásokat, lábmunkát. Épp csak érintette a testünket kesztyűjével, vigyázott nagyon, ne fájjon, villámgyors mozdulatait az utolsó pillanatban lefékezte, csak a szelét éreztük borzongva.
– Hol?
– A Balokányban.
Jó volt Gazsával barátkozni, sosem fölényeskedett, védelmet jelentett inkább számunkra az erőszakos és verekedős idegen gyerekekkel szemben, akik jónak látták eloldalogni, még mielőtt kialakulhattak volna éles helyzetek. Ezért voltaképpen sosem volt szükségünk a védelmére, és neki sem volt alkalma, hogy az erejét megmutassa, jó volt arra gondolni mégis, hogy a közelében biztonságban vagyunk.
Annak külön örültünk, hogy a Balokányban lesz a bokszmeccs, nem kell messzire mennünk. Akkoriban minden időnket a fürdő klórszagú vizében töltöttük, vagy a medence melletti betonplaccon, hogy átmelegedjen néha a testünk, kisimulhasson a vízben öregasszonyosra ráncolódott bőrünk, kékeslila szájszéleinkbe visszaszivároghasson a vér, és összekoccanó fogsorunk egy kis időre legalább nyugalmi állapotba kerülhessen. Ez volt a Balokány: a lelátó betonlépcsőin megsokszorozódó hőség, a kiszolgáló épületek és a dobhártyáink közé beszoruló strandzsivaj hullámzása, a medence fölé benyúló trambulin kelepelése egy-egy bravúros szaltó után, a gyerekkor klórszagú örökkévalósága. Nowotarskí meg-megismétlődő ugrássorozata a Balokány ingyenes ráadása volt, várt és kiszámítható látványosság, ilyenkor abbamaradt a fürdőzés. A medence szélén csimpaszkodott az uszoda közönsége, és akik eddig a fák alatt hűsöltek, azok is közelebb húzódtak, és nem törődtek az égető napmeleggel. A villamos is lassított, ilyenkor az üvegablakokhoz szorított arcokra kiült az ámulat és a gyönyörűség, a tekintetek a kerítés fölé emelkedő rugalmas deszkára tapadtak, az örökmozgó Tabányi-futamok pedig abbamaradtak és megálltak a medence fölött, elakadt a tű a bakelit lemezen, a gépkezelő fölágaskodott, hogy a keskeny ablakból ráláthasson a trambulinra, kezét ráejtette a lejátszókarra.
Ezen a délutánon mi hátat fordítottunk a medencének – Nowotarsky egy ugrást kihagyott, nézett utánunk hitetlenkedve –, és a drótkerítés mögötti, szomszédos Balokány liget alkalmi látványossága körül összeverődött tömegbe vegyültünk. Deszkából ácsolt szabadtéri színpadnak látszott a ring, csak a rugalmasan kifeszített hármas kötélkerítés árulta el rendeltetését. Mire odaértünk, már csak hátul volt hely, a sportolók fölvezetését nem láthattuk, nem láttuk Gazsa Rezső érkezését sem, csak akkor pillantottuk meg, amikor a szorító sarkában megállva rugózott néhányat; két kezével a kötélbe kapaszkodott, háttal állt nekünk, csak akkor fordult felénk, amikor bemondták: papírsúly, a piros sarokban Gazsa Rezső. A mérkőzés váratlanul rövidre sikeredett: talán egyetlen nagy pofon csattant el, a pofontól Gazsa a levegőbe emelkedett, a kötélen fennakadt, hintázott kicsit, aztán kifelé esett, nyekkent egyet a padka szélén, és eltűnt a ringet tartó fenyőfa állványzat oszlopai között a fűben.
Nyár volt, kánikula, egy szertefoszló legenda törmelékei tették sűrűvé és súlyossá a fullasztó levegőt. Nem vártuk meg, hogy is nézhetnénk a szemébe (röhögés nélkül), szótlanul indultunk haza, talán, hogy ne kényszerüljön magyarázkodásra, és magunkban nem nevettük ki, gyászoltuk inkább némaságunkkal. Az utolsó nyárvégi napok egyike volt ez a nap, akkor még nem gondoltunk rá, hogy az utolsó igazi gyerekkori nyarunk ért akkor véget a Balokány liget portól nehezedő lombú fái közt.
Még egyszer visszatértem ide, középiskolásan már, gyerekkoromtól elidegenedett szívvel, anyám második házasságának elején, összeszoktató, vegyes családi sétaútra a tó körül ívelő és a fák közé be-befutó kavicsos sétányon. A tóba köveket dobáltunk, biciklis fagylaltoskocsikat kerülgettünk, a vattacukor árusok felől felhőkben érkező karamell illat vegyült össze a vaníliafagylalt illatával, alkalomhoz illően édeskés fuvalmak lengtek körülöttünk. A partvonal egyik alkalmas hajlatában kiszolgált csónak himbálódzott álmosan, testét kicsiny hullámok csiklandozták minden oldalról. Etető csónak volt ez, nem szórakozásra való, nagyobb ünnepeken, augusztus huszadika volt ilyen, bérelhető mégis egy-egy körsétára.
– Megyünk egy kört?
Ezt anyánk új férje kérdezte, az ovációhiányos, várakozó csendben gyorsan kiszámoltam, hogy eggyel többen vagyunk, mint ahányan beférünk az ülésekbe, anyám azonban gyorsabb fejszámoló volt, és álnokul önfeláldozó hangon kijelentette, hogy akkor ő marad.
– És ki fog evezni? – kérdezte aggodalmaskodva.
– Azt bízzátok ide!
A nagy csónakos, anyánk újdonsült párja az elülső padra ült, szemben a jármű orrával, mi többiek hátulra kerültünk. A partról irigy és kíváncsi pillantások követték mozdulatainkat. A csónak nehezen mozdult, lassan mégis célba vette a tó közepét a hegyesebbik végével, akár indulhatunk is, feszengtem, ám folytatódott a fordulat, most oldalfele került az eleje, sebaj, gondoltam, part menti körút lesz, de nem indultunk semerre, hanem még tovább fordultunk, a part felé néztünk újra, mintha kikötni akarnánk, pedig el sem indultunk még; tovább kell fordulni, hogy a csónak beálljon végre valami elfogadható irányba, de nem állt be, pörgött szerencsétlenül, mint a meglőtt madár, körbe-körbe, vakon, iránytalanul. Láttam, a parton végighullámzik a káröröm, anyám arca kivöröslött a tömegből, éreztem, az én arcom is lángol, bárcsak elsüllyednénk, bármi történjék, csak ne kelljen kiszállni ezek közé a vigyorgó pofák közé. Aztán történt valami, elindultunk orral előre a nyílt vizek felé. A nagy csónakos saját módszert dolgozott ki a helyváltoztatásra: nem húzta a vízbe merített lapátot, hanem tolta a peremgyűrű támasztékán, elfele magától, mintha szabadulni szeretne az evezőktől. Taps fogadta a bravúrt, amikor kikötöttünk, mert végül is partot értünk valahogy, nem sikerült elsüllyednünk, és nekem sem, a parton már, szégyenemben.
Anyám második férje még negyvennégy évet élt ezután, huszonkettőt anyámmal együtt, özvegyen ráadásként még éppen annyit, s a közel fél évszázad alatt nem támadt kedve csónakázni. Az a gyanúm, hogy előtte sem ült csónakban. Miért pont akkor és ott? Megmagyarázhatatlan. Nemrég hallottam, Gazsa sem él már, egyszer még láttam futólag, kései felnőtt korban, valamelyik pécsi járdaszegélyen várta, hogy elhúzzak előtte kocsival, rádudáltam, intettem neki, görnyedten állt ott a maradéka, nagy fekete szeme idegenül fénylett ki szürkére fakult arcából, csak a homloka fölé ágaskodó kemény vízhullámok idézték gyerekkorom hetyke, még a mérkőzés előtti Gazsa Rezsőjét. Nowotarsky magas kort ért meg, túlélte a Balokányt, a közelben virágboltot nyitott s öregségében is női pillantások cirógatása kényeztette.
Nincs meg már a Balokány sem, nem hiányzunk hát sehonnan, és ha megvolna, kapujában nem állhatna meg zörömbölve a sárga villamos, a síneket felszedték rég, csak gondolni tudok arra, mi lenne, ha egyszer mégiscsak érezném nehéz dübörgését, hallanám rézhangú csengetését, hallanám a villanymotor mélyülő zúgását, aztán megállna zökkenve: könnyed ugrással átvetném magam a rozsdásodó kerítésen, elkötném a csónakot, tennék egy kört azzal a visszájára fordított evezési technikával, már csak azért is, hogy anyámat felvidítsam a mutatvánnyal, elfáradva pokrócot terítenék az egykori ring négyszögébe, és elheverednék rajta, mint akit kiütöttek, aztán lelógatnám a lábam a trambulin széléről a medence fölé, amelyben víz helyett beszáradt harmonikafutamokhoz tapadó idő zubogna klórszagúan. Kint villamos indulna a város felé, lassítva csengetne picit, én visszaintenék, és néznék utána, amíg még látszik valamennyire.
Hozzászólások