Kocsis József | "Hiányzol, Apa…" (24.)

Szépirodalom - próza

„Hiányzol, Apa…” (24.)

(SZÉTPORLADÓ TÁVLATOK SZORÍTÁSÁBAN)

A műútig tolta a kerékpárt, ott pattant csak a nyeregbe; sokáig számolatlanul gördültek a kerekek alá a puhán suhanó, aszfaltszürke kilométerek. Élvezte ezt a meghitt közelséget, az út menti fák lassú futását, ahogy elébe szaladtak könnyű, játékos iramodással, és utána fordultak integető ágaikkal, amikor elhaladt mellettük. Tekintetével a messzeséget fürkészte, kereste a műúttal érintkező, keréknyomokkal kirajzolódó földutak nyomvonalait, amelyek váratlanul lefordulva az aszfaltútról íves vonalvezetéssel kanyarodtak a lombok alá, és eltűntek a takarásukban, mintha kivezettek volna a világból. Vagy éppen hogy elvezettek oda? Autóban ülve ezt sosem tudhatta meg, csak villanásnyira tűnt elő a szélvédőn keresztül, mire megnézhette volna, nyoma veszett, és így járt a következőkkel is rendre. Csak a kíváncsiság fokozódott benne, és a vágyakozás, hogy a dolgoknak egyszer utána járhasson. Egyszer megáll majd egy ilyen leágazásnál, tervezgette, félreállítja a gépkocsiját, és elindul gyalogosan, hogy megtapasztalja a titokzatos utak kalandos izgalmát. Nemcsak a cselekvés magában való örömét remélte, azt is, persze: az érzékek bódulatát: a színek és formák, illatok, hangok kavargó áradását a zöldben, a nadrágszárába kapaszkodó bogáncs és koldustetű ragaszkodását, a léptei alatt szétfröccsenő szöcskék másodperc-villanásait az időtlenség lenyomatát őrző térségeken, ahol egymást keresik a valamikori lábnyomok – nemcsak a gyaloglás érzéki örömeit: a megérkezés felfedező izgalmát remélte az út végén, a beteljesülést. A megbizonyosodást, hogy vár rá valami boldogságféle az egyik ilyen út végén, öröm legalább. Ha van végük is valahol az ilyen utaknak, és nem csalóka látszat csupán az a távlat, amely felé kecses ívelésükkel az irányt kirajzolják.

Az első útjába eső mellékutat már messziről észrevette, volt ideje eldönteni, nyomvonalát követve letérjen-e a műútról. Az út nagyobbik része a háta mögött volt eddigre, két órája hajtotta a pedálokat, fáradtságot nem érzett, a tengerparti pihenő felfrissítette. Éhes volt inkább, és arra gondolt, a fák között, az árokparton, egy tisztáson talán, megterít magának, elfogyasztja a három szendvics közül az elsőt, amelyet Júlia csomagolt a táskájába. Engedett hát a csábításnak, annál is inkább, mert nem tekintette kitérőnek ezt az utat: a szigetet akarta megismerni, erre pedig a két nagyobb települést összekötő közútnál több lehetőséget kínált a róla balkéz felé levezető földút lombok alá surranó íve, fölkínálva a további távlatok ígéretét. A fák takarásából kilépve fényben ázó tisztást vágott ketté az út, távolabb fák egybefüggő foltja látszott.

Az erdőszélen alkalmas helyet keresett, hátát nekivetette egy vastagabb fatörzsnek. A kék kockás vászonszalvétát az ölébe terítette, a papírszalvétából – az is kék kockás, csodálatos vagy, Júlia! – félig kibontotta a kenyérszeletek közé készített báránysültet, a másik felével kézbe fogta a szendvicset. Előbb egy paradicsomot harapott ketté, nem bajlódott most a bicskával, élvezte a savanykás, üdítő ízt, és csak amikor már a szomját oltotta vele, akkor harapott a szendvicsbe, és mohón befalta az egészet. Utána gondolt csak hálával Júliára, akinek kék pillantását régóta magán érezte: egy katáng emelte rá az útszegélyről csillagszemeit. Akárha otthon volna, dobbant meg a szíve, és épp úgy csodálkozott most, mint ahogy régen, az első gyerekkori külföldi útján, amikor fölfedezte idegenben a pipacsok kis csoportját. A tenger kéklett a háttérben, és a pipacsok ott lobogtak egy szikla mellett, döbbenve látta a magyar virágot – magyarnak gondolta, mint a madarak között a fecskét – most meg, lám, ez a kék szemű másik kedvence is elkísérte. Megtelt a szíve otthoni érzésekkel, mintha volna otthona, és nemcsak lakása abban a nagyon távoli világban, pipacsok és katángok között valahol, a hazájában, amit eddig csak elmosódó képekben tudott felidézni magában.

Lerázta a morzsát a vászonszalvétáról, visszacsomagolta a maradék szendvicseket a válltáskájába, és elindult tovább az erdei úton. Ez jóval nehezebb terepnek bizonyult. Vékony szárú fák között tekerte a pedált, itt már nem ment a kerékpár pusztán lendületből, minden méterért meg kellett küzdenie, pedig nem emelkedett az út, csak a talaj lett lazább, megsüppedt benne a kerék, visszafogta erősen; mintha homokban vezetne az út tovább, gondolta, pedig a part a háta mögött volt most, távolodott tőle, a sziget belseje felé tartott, mégiscsak homok ez, látta, csak kicsit sárgásabb árnyalatú. Keskenyebb is lett valahogy az út, nehezen fért el a fák között, a vállai neki-nekiütődtek a törzseknek, nehezen tudta az egyensúlyozáshoz szükséges tempót tartani, kénytelen volt leszállni; a kerékpárt tolva folytatta az utat. Körbenézett. A háta mögött látta a visszafele kiszélesedő utat, onnan jött, ez megnyugtatta, visszafelé akadálytalannak látszik változatlanul, előre azonban egyre reménytelenebbnek tűnt a továbbhaladás. A fák mintha elébe álltak volna, ágaikkal visszafogták, nehezen jutott előbbre; a kerékpár mellett már nem fért el, vissza kellett hagynia, félt, hogy a kormány előbb-utóbb beszorul az ág-bogak közé, hogyan jut akkor vissza. Még néhány lépést tesz, gondolta, annyit csak, hogy a fának támasztott kerékpárt szemmel tarthassa vissza-visszatekintgetve; nem jutott azonban messze, nyugtalansága fokozódott, megállt. Visszafordul, határozta el. Oldalt, az összesűrűsödő fák mögött mintha egy ház körvonalai rajzolódnának ki, jól látta az ablakok homályát, a tető roggyant vonalvezetését; előtte a hiányos léckerítés omladozó maradványát. A kerítés mögött fák sűrű ágszövedéke akadályozta a rálátást; fák mindenfelé, még az ablakon is mintha egy faág hajolna ki, hiába kereste az ághoz tartozó törzset, az valahol a falak mögött lehetett csak. Odébb egy másik házat vélt fölfedezni, és mellette talán még egy; szemben velük a másik oldalon ugyancsak házak, egykori otthonok, egy egész utca, kétoldalt házak sora, ő maga egy valamikori út közepén állhat, csak a fáktól ez nem látszik jól. Mintha egy halott falu végében állna, fölverte mindenfelé a kisarjadt erdő, elgyomosodott egészen a gyors növésű csemetefáktól; néhány vastagabb szálú is akadt közöttük, a legöregebbek lombkoronája pedig mintha gyümölcsfák ágvezetésére utalna.

A térség egyre nehezebben volt járható, hiába próbálkozott, pedig mintha összezsugorodott volna a tér; a távolságok elenyésztek benne. Két fa között alig volt térköz, lépésnyi semmiképp, araszolni lehetett volna köztük, s leginkább oldalirányban; ott meg a kerítésmaradványok álltak megroskadva, semmire sem alkalmas állapotában a létezésnek, átlépni felettük kockázatosnak látszott, kimeredezett belőlük itt-ott egy-egy magasabbra nyúló, kihegyezetten tört, éles végű léc vagy fenyegető faág; megkerülni meg nem volt lehetséges: ágfonadékból, hasadozott széldeszkákból, belógó párnafákra szögezett lécekből összeeszkábált szakaszok váltogatták egymást; egyiket a másikba öltve szegték velük gondos kezek a homokba süppedt porták utcasorát az egykori előkertek peremén. Beljebb látszottak a falak, omladozó, málló vakolatfoltok furcsa rajzaival, melyek mintha jelentést hordozó ábrákként, akadozó-dagadozó rajzbeszéddel elmondani akarnák a történetet a repedezve szétporladó távlatokról, homokba süppedt, romba dőlt életekről, az elmúlásról. Különösnek találta, hogy az útikönyvek nem tettek említést erről a kihalt településről.

A ritkás térközű lécek közt fáradt szél járt ki-be szuszogva, megzörrentve az elszáradt füvet, gizgazokat; nyikorogva mozdult – úgy rémlett – egy tárva hagyott ablak, messzebb mintha két száraz faág csiszolódna egymáson, jajduló hangok szűrődtek át a lombokon.

Innen csak visszafordulni volt lehetséges – erősödvén benne a szorongás –, erre egyre nagyobb késztetést érzett; visszafordulni, amíg még lehetséges, és nincsen eltorlaszolva a visszaút is, és ő itt felejtődik, elvegyülvén egy volt világ maradékával, amely a később érkezők elől mindinkább rejtve marad már, a környezet elbujdostató halmai és rejtő zugai közé belesüppedve, elenyészve végképp.

Mégsem csak elborzadva, ámulva nézte a rég halott települést, fölfedezte annak személyhez szóló üzenetét: a kerítések mögött, az előkertekben sárga ökörfark kóró lengedezett mindenfelé, olyan benyomást keltve, mintha nem vadvirágok volnának, hanem a kertekben kényeskedő virágok közül valók, mályvát utánzó dísznövények, a mályvafélék távoli rokonai. Nem tudta a magyarázatát: mindig vágyakozva nézegette ezeket a mutatós útszéli virágokat, és elhatározta, ha lesz még saját kertje valamikor valahol, kiássa közülük a legszebb példányokat, és megtelepíti ott maga körül őket. Volt ott kert, ahol a lakása volt, eszébe sem jutott azonban, hogy oda ökörfark kórót telepítsen („gizgazokat a kertbe? micsoda őrült ötlet!”), tudta, botrány kerekedett volna belőle, annyit meg nem ért volna az egész, ehelyett kiterjesztette védnökségét az útjába eső példányokra állampolgári tulajdonrésze jogán.

Koradélután volt még csak, annak is fiatal; a sűrű növényzet árnyékában elcsendesedtek mind a színek, csak az ökörfark kórók gyertyáin lobogtak sárga fények.

A visszaút nem remélt mértékben bizonyult könnyűnek, átjárhatóvá lettek a fák újra előtte, csakhamar meglelte az egyik törzsnek támasztott kerékpárt is.

Rádőlt egészen a kormányra, ahogy azt versenykerékpározóknál megfigyelte, hogy minél kisebb legyen a légellenállás. Megszállottként taposta a pedált, nem nézett föl, leszegte a fejét, belefúrta a levegőbe, és meg sem állt, a kikötőben csak és már tudta, hiába.

Elkésett. Láthatta még a bárkát, látta elveszni a horizont mögött, és arra gondolt: ott lehetne most ő is azon a bárkán, ha csak kicsivel is előbb indul vissza. Ha előbb határoz.

Úgy érezte, végképp lemaradt valamiről, nemcsak a bárkáról.

Mindenről.

(Folytatjuk)

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “„Hiányzol, Apa…” (24.)”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés