Kocsis József | "Hiányzol, Apa…" (26.)

Szépirodalom - próza

„Hiányzol, Apa…” (26.)

(NEM BÚCSÚZOTT, ELKÖSZÖNT CSAK) A Hold már az estére készülődött: halvány, lassan fényesedő arca elé áttetsző drapériát vont a felhőfoszlányok selyméből; olyan ódivatú benyomást keltett, mint egy kozmikus, képzeletbeli idős hölgy rokon, akihez a tenger küldözgeti mormoló, makacs hullámveréseit. A partot beszegő szikladarabok verssorokká tördelték a képet – Hold: fátyla felhő, éj szárnya szellő, hang száll esengő, csend árnya megnő –; belső hallása ehhez lassú ritmusban fodrozódó, szomorkás, gitár-hangon megszólaló dallamot társított. Ez betöltötte egészen. A természet része volt ő maga is, a tükrözés mintha a természet belső folytatódása volna, úgy érezte.

Arra gondolt, lefekvés előtt még gitárkísérettel elénekli a megtalálta dallamot, hogy a feledéstől megmentse, aztán mégsem vette elő a hangszerét. Majd holnap, gondolta, nem volt már kedve hozzá, talán holnap, ha addig el nem felejti.

Elalvás előtt Júlia járt az eszében. Szeretett volna gyorsan elaludni, mint gyerekkorában, amikor azt remélte, így hamarabb lesz reggel.

Az elmúlt napra gondolt, fáradt volt nagyon, sok volt neki ez az út, edzés nélkül, de nem bánta meg. A lombok alá kúszó földutat látta maga előtt, a sötétzöld háttérből hosszú gyertyaként kiemelkedő ökörfarkkórót a sárgán szikrázó lángocskákkal, körülötte kékes-lila harangvirágok imbolyogtak, és mintha összekoccantak volna az áttetsző kis kelyhek, hallotta üveghangon csendülő csilingelésüket; erre riadt föl félálmából, pedig jobban szerette volna, ha tovább álmodhatná ezt az álmát, reggelig egészen; megnyugodva hallotta újra a csengettyűszót, egészen olyan a csilingelése, mintha valóságos volna, gondolta, ettől visszaébredt megint, és fölébredve is hallotta a hangot, és mintha fényt is látott volna megvillanni a sátorban.

Felült.

Igen, valóságos hang és valóságos fény ez, nem álmodta. A mobilja. Világított még néhány pillanatig, aztán fokozatosan elhalványult a készülék zöldes, foszforeszkáló fénye, beleolvadt a sötétségbe.

Hívást jelzett volna? Kereste valaki?

Bekapcsolta, hogy ellenőrizhesse a kijelzőn. „Üzenete van” – olvasta a gombnyomásra kifényesedő felületen. Üzenete? Neki? Ugyan ki keresné? Csak tévedés lehet.

Rákattintott: „hiányzol apa”

Ennyi volt. Vessző nélkül, ebből a hibából tudta, hogy csak a kisebbik írhatta, megkaparintotta valahogy az anyja készülékét, és belepötyögte ezt a két szót, és útjára engedte, hátha célba ér. A nagyobbik már tudná, hogy a megszólítást vessző választja el a szövegtől, és amilyen precízkedő, nem adott volna kis a kezéből hibás üzenetet, restellné az apja előtt, hogy még ezt sem tudja, mit gondol róla.

Visszafeküdt.

Elaludni már nem, tudott hajnalig. Az a koraesti néhány soros vers járt az eszében, amit már majdnem elfelejtett: „Hold fátyla felhő, éj szárnya szellő, hang száll: esengő, csend árnya megnő.” Csak így, dallam nélkül, az akkor megtalált dallam sehogy sem illett ehhez a mostani szöveghez. Pedig mintha ugyanaz a szöveg volna. De ebben sem volt biztos.

A reggelt nem volt türelme kivárni. Már a parton volt rég, amikor a hajnal hálójában még sötét árnyak ficánkoltak, ahogy szétterült a felszínen, és a partvonal szegélykövein megcsörrenő fodrok világosságában csak lassan halmozódtak a reggel fényei.

Mozdulatlanul áll. Ha látta volna valaki, azt gondolhatta volna: gyönyörködik. A vizet nézte, a halk hullámokat hallgatta és a sirályok erősödő lármáját.

Nem búcsúzott, ahhoz kevés volt a tekintetében a szomorúság, elköszönt csak, és komolyság csillant a szemében. Végül is megvolt minden, amire számíthatott: kipipálhatja a tengert, megvolt, kiterítve sósan és remegőn, felcifrázva arany és ezüst ékszerekkel itt fekszik előtte, és a búcsúzás ünnepélyessége vibrál halk csobbanásain; szép, de már nem kelt vágyakozást. Kipipálhatja a hullámok fehér köveken villanó mosolyát, a sirályok csapongó röptét, a kabócák megfejthetetlen üzeneteit az izzó levegőben. Megvolt minden. Nem érzett szomorúságot, inkább a megbékélés csendes öröme töltötte el, olyan érintéssel, mintha a tenger párája ölelné körül gyöngéden, nyugtatón, finom érzéseket keltve.

Töltekezett: a poggyászát készítette. Megtanulta már, a tenger vizét nem viheti magával, mint akkor, gyerekként ezt megkísérelte. Olyan ez, mintha a sirályok röptét akarná becsomagolni. Hazavihetetlen minden, csak az nem, ami legbelül megmarad a dolgokból. Hazavihetetlen a helyben járó idő halk csobogásába belefeledkező nézelődés Júliával a kis sziget csónakkikötőjében, de kitörölhetetlenül benne marad, ameddig csak emlékezni tud.

És belőle marad-e itt valami?

A lábnyomai talán, amelyek mások számára észrevehetetlenül itt maradnak örökre, akkor is, ha fölé újabb lábnyomok préselődnek. Alattuk megmarad az övé is, akár vissza is találhat még, és folytathatja a megkezdett sétát, beleállva a legutolsó lábnyomába.

Dalosfüzetéből kitépett egy lapot és emlékezetből írta rá a Weöres-vers részletet:

„Valaha itt jártam,
haza nem találtam,
mozdulatlan sugarak közt
örökre megálltam.”

Leírva kicsit komorabbak voltak a színek, mint amilyeneket az emlékezete őrzött a vers hangulatából. Mintha a saját sírfeliratomat választottam volna ki, gondolta. Hozzáírt – enyhítésül – egy sort Júliának: „A zsámolyt köszönöm. Tudom, hol áll: ott találom, ha visszajövök?” És aláírta a nevét.

Követ keresett, a cölöp mellé tette a papírt, összehajtogatás nélkül, a betűkkel az égbolt felé, amely ijesztő magassággal feszült a kis kikötő fölé. Tudta, reggel, amikor a gyümölcsárus lány megtalálja, ő már a komphajón lesz. Megvárni nem tudja, akkor csak holnap indulhatna, és nem akart késni egy egész napot. Írhatott volna levelet is, de zörögnének a sorok az ürességtől; személytelen maradna, magyarázkodó hangsúlyokkal teli, válogathatna az ilyenkor szokásos közhelyek közül. A bárka elindult már, Júlia messziről keresi majd a tekintetével, és nem fogja érteni, hol lehet, mi történhetett. Aztán elolvassa az üzenetét.

Nem tudta tovább gondolni.

Összefogta a holmiját, vállára vette a gitárt, és elindult a kikötő felé.

Gondolattalanul lépdelt az üres utcákon, a fejét is épp ilyen üresnek érezte; csak az érzékeivel kapcsolódott a világhoz: beszívta mélyen a leander fák illatát, a korai hűvös levegőben összesűrűsödött az a szűk sikátorok alján; hallgatta a reggeli fényeket köszöntő madarak énekét, s a házfalak színes foltjai beleolvadtak ebbe az illatokból, hangokból, fényekből összeálló kora reggeli képbe.

Valami lehuppant mellette a földre. Inkább a zuhanás ívére figyelt föl, a becsapódás zaját puha talpacskák fogták föl.

– Bodri úr! Ön rám hozza a frászt! – köszöntötte némi nehezteléssel a hangjában az erkélyről macsakmód az üdvözlésére siető négylábú barátját, aki merőben új mutatvánnyal rukkolt elő: eszeveszett buzgalommal forgolódott körülötte, a fejét nekifeszítette a lábszárának, öklelte és túrta, előbb az egyik lábát radírozta körbe, aztán a másik lábszár következett, majd nagyobb köröket írt le, közrefogva mindkét lábát. Később nyolcasokkal próbálkozott, közben az irányt is gyakran váltogatta az óra járása szerint és megfordítva; olykor fölpúposította a hátát, ilyenkor a farka kiegyenesedett, mintha merevgörcsöt kapott volna.

– Ez már csaknem szerelem, drága Bodri úr, ami – tekintettel arra, hogy azonos nemhez tartozunk – dupla csavar volna. Tekintsük viselkedését a barátság túlcsorduló megnyilvánulásának. Miért is ne alakulhatna mély és tiszta vonzalom ember és macska között?

A macska lecsillapodott közben, leült szemben vele, és áhítattal függesztette rá a tekintetét, amelyben teljes egyetértés fejeződött ki.

– Hiányozni fogsz, Bodri. Tudom, neked sem lesz könnyű, holnap biztosan keresni fogsz, és szomorú leszel. Aztán egy ideig még vársz, később meg már csak valami szomorúságféle marad benned, az okára már nem is emlékezel. Mind így vagyunk ezzel, hidd el, a konkrét dolgok kirostálódnak idővel, de a lenyomatuk ott sajog bennünk sokáig.

A macskapofát a két tenyerébe fogta, csókot nyomott a homlokára.

Elhatározta, nem néz vissza, mégis megfordult:

– Várj meg, kisöreg. Majd jövök.

Amikor ezt mondta, így hitte valóban. Hihetőnek tűnt abban a pillanatban, nem mondta volna máskülönben.

(Folytatjuk)

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “„Hiányzol, Apa…” (26.)”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés