L. Csépányi Katalin | Gyermán Júlia kötete: Belső útvesztő

Kultúra, művészet

Gyermán Júlia kötete: Belső útvesztő

A könyvbemutatóra gyülekező közönség

Gyermán Júliának, a Pannon Filharmonikusok hegedűművészének újonnan megjelent, a Belső  útvesztő címet viselő verseskötetét 2013. április 20-án mutatták be a pécsi Kodály Központban. A népes hallgatóságnak Magyar Miklós, az irodalomtudományok doktora beszélt Gyermán Júlia verseiről, amelyek közül többet meg is szólaltatott Juhász Károly színművész.

A könyvbemutató a Villányi Vonósnégyes (tagjai: Deák Márta – hegedű, Gyermán Júlia – hegedű, Murin Jaroszlav – mélyhegedű, Janzsó Ildikó – gordonka) játékával kezdődött, ez adta meg az alaphangot a több mint kétórás rendezvényhez.

Magyar Miklós, a Budapesti Corvinus Egyetem professor emeritusa a következőképpen méltatta a kötet tartalmát:

A versek olvasása manapság mintha elfelejtődött volna, pedig ma is érvényesek József Attila szavai a versírásról: „Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye.”

Gyermán Júlia és Magyar Miklós

Gyermán Juli nem engedi, hogy meggörbüljön a világ gyémánttengelye! Ennek bizonyítéka most megjelent első verseskötete, a Belső útvesztő, a Könyvműhely Kiadó gondozásában. A borító és a belső grafikák Holló Dávid alkotásai.

Gyermán Juli muzsikus. Gyermán Juli költő. Zenéje költészet, költészete zene. Talán ez a kettős kötődés az, ami költészetét egyedivé, megismételhetetlenné és utánozhatatlanná teszi.

Ha még nem győzött meg bennünket József Attila hitvallása a költészet erejéről, hadd álljon itt egy kissé játékos, de annál igazabb Shakespeare-idézet, ami Gyermán Juli két énjének, a zenének és a költészetnek léleküdítő egységéről is szól:

„Muzsika, vers üdítse lelkedet, matematikát, metafizikát
Csak annyit, hogy gyomrodnak meg ne ártson.
Nincs hasznod abból, melyben nem gyönyörködsz…”

 

 

Az első vers, amit Gyermán Julitól elolvastam a Vigasztalódj! Anyának volt. Édesapja korai halálakor érzett mély fájdalmát írja ki magából, ugyanakkor kézen fogja édesanyját, hogy egy olyan útra vezesse, ami enyhítheti annak gyászát. Egy 16 éves gyereklány vigasztalja édesanyját alig felfogható bölcsességgel és szeretettel. Nem költői szárnybontogatásnak vagyunk itt tanúi, hanem egy érett költő hibátlan szárnyalásának. A hátsó borítóra ebből a versből tett a költő egy idézetet, ami egyfajta tükörképe André Malraux egyik hőse vágyának. Ott az ember „nyomot kíván hagyni a földön maga után”, bele akarja vésni jelét az életbe, Gyermán Julinál az élet vési bele jelét az emberbe. Idézem: A gének vége nincs vándorútján / pad csupán az ember, de / belevési jelét a kipihent élet, / mielőtt tovább indulna.

 

 

 

Juhász Károly színművész, Gyermán Júlia hegedűművész és Magyar Miklós, az irodalomtudományok doktora

Vigasztalódj! Anyának
A sors katakombái szűkek, nyirkosak neked.

Menekülsz, de elárulnak ösztöneid,
és a sötétből kimetsz csillogó élnivágyásod.
Állandóságot keress!
Ezeréves fákkal válts gyűrűt.
Borostyánba kövesedett bogár páncéljával
vértezd fel lelked a fájdalom ellen!
Hallgasd, hogy vibrál az örök ugyanaz
hangszál a madár mindig más torkában.
Csodáld a szelet, hisz soha nem unja
monoton énekét, évmilliók óta egy dallamot fütyül.
Higgy az emberben,
higgy úgy, mint Ábrahám kése alatt Izsák!
Vedd észre a napot, mely nem szédül el soha,
és nézd a hold udvarát, havonta kiteljesedik.
A gének vége-nincs vándorútján
pad csupán az ember, de
belevési jelét a kipihent élet,
mielőtt továbbindulna.
Ha hinni lehet Arisztotelésznek, a költészetben a „legfontosabb a metaforák használata, mert csak ezt nem lehet másoktól eltanulni, ez a tehetség jele.”

Metaforákkal mindennapi nyelvünkben lépten-nyomon találkozunk. Úgy vagyunk vele, mint Molière Úrhatnám polgárában Jourdain úr a prózával. Az alábbi párbeszéd hangzik el közöttük:

Filozófiatanár: … az emberi kifejezésmódnak mindössze két faját ismerjük: a prózát és a verset.

Jourdain úr: Csak a prózát és a verset?!

Filozófiatanár: Úgy van, uram. Mindaz, ami nem próza: vers. Mindaz, ami nem vers: próza.

Jourdain úr: Hát amikor csak úgy beszél az ember, az micsoda?

Filozófiatanár: Próza.

Jourdain úr: Hogyhogy? Mikor azt mondom: „Nicole, hé! Ide a papucsom, meg a hálósipkám!” – ez próza?

Filozófiatanár: Úgy van, uram.

Jourdain úr: Teringettét! Negyven esztendeje beszélek prózában, de azt se tudtam, mi az!

 

A metaforában valamely ismert konkrétum rejtett értelme tükröződik. Vegyünk néhány köznapi metaforát új terv kifőzése; keserű gondolatok; sületlenségeket beszél; lenyeli a szidást; megbénul az élet; csak hálni jár belé a lélek; néhány kopasz fa áll a kertben.

Cicero azt mondja, hogy „a metafora öltözethez hasonlít, amelyet szükségből találtak ki, de gálára és ékességre is való.” Az öltözet a köznapi metafora, az ékesség a költői. Ez utóbbi a költészetben, így Gyermán Juli verseiben is olyan értelem, amely első testet kap. Ezek a metaforák már nemcsak értelmezései, hanem szaporításai a világnak. Egy másik, hozzánk térben és időben közelebb eső megfogalmazás szerint „A költői kép – energiasűrítés.” és a gondolat kitűnő költőnké, Nagy Lászlóé.

Gyermán Juli Ősz című versében:

„Szürke ködöt lehel az ősz, / mohón szívja a fák zöld vérét.”

Az emberi érrendszerhez hasonlatosan a fában keringő nedvek lassú eltűnése a költői kép. „Energiasűrítés.” A fák zöld vére egy váratlan, eredeti fogalommal „szaporítja a világot”. Ebben van Gyermán Juli képeinek ereje, újdonsága, varázsa. Ezeket a képeket hol széles ecsetvonásokkal, mint Van Gogh, hol aprólékos részletekkel, mint Claude Monet festi képzeletünk vásznára.

A Villányi Vonósnégyes: Deák Márta, Gyermán Júlia, Murin Jaroszlav, Janzsó Ildikó

Csak néhány „gyermánjulis” képet idézzünk:

Fonott gyümölcskosárban / fonnyad a barack, töpörödik.

Befontam hajamba a simogató napfényt

 

Héjába barnult banán alszik a konyhaasztalon / álmában Afrikában jár.

Függönnyel táncol a szél

A kuktában fütyül a húsleves / kánonba kezd a teafőzővel

Világ végén, Isten ujján / lógázom a lábamat

 

 

Gyermán Juli a szimbolista költőkhöz hasonlatos hangulatot tud teremteni a metafora egyik fajtájával, a szinesztézia mesteri alkalmazásával. A szinesztézia művészi hatása abban van, hogy a különböző, de egyszerre ható érzékszervi benyomásokat (tapintás, hő, ízlelés, szaglás, hallás, látás) hasonlóságukban, egyidejűségükben ragadja meg és állítja elénk a költő, amit Beaudelaire Kapcsolatok című versében így fejez ki: „egymásba csendül a szín és a hang s az illat.”

Gyermán Juli Ősz című versében írja:

Lábam alatt ropog a sok szín, illat, elfáradt bogárka, / emlék, és felfokozott remény…

Vagy az Egy kis lila boldogságban:

Egy kis pacni lila boldogság
ecsetről cseppent a kezemre,
földről hullt az ég felé, szédelgett
elveszett színeit kereste.

 

 

A szokatlan költői kép itt a groteszkkel kacérkodik. Gondoljunk csak arra, amit Örkény István mondott a groteszkről s ami egész írói világképét jellemzi: „A groteszk egy valószínűtlenség valószínűsítése. Előáll egy képtelen föltevéssel, s azt a reális világ törvényszerűségeihez hasonló szigorúságú törvényeknek rendeli alá. … A leejtett tárgy nem leesik, hanem föl.”

Mint ahogy Gyermán Julinál a lila boldogság nem az égből hullik a föld felé, hanem a földről az ég felé.

A kötetet a költő négy részre tagolta. Az első rész címe: ÖRÖKTŐL FOGVA

A kezdő és záró vers Istennel való kapcsolata feltárásával fogja egységbe az élet és a halálról vallott látomásait.

Öröktől fogva
Teremtő pillantásával
Isten rád néz, rajtad a sor!
Simítja hátad finom ívét,
gerinced vonalát rajzolja,
azt akarja, hogy létezz
megismételhetetlenül!
Hangszínt kever, egyszerit
mennybéli szeráf énekből.
Tenyered rejtekéből
öt-öt ágacskát fakaszt,
ujjaid nyomán a rajzolat
milliók közül is elárul.
Aranyló pöttyökkel
szórja tele szemeid,
egyenként a hajszálakat
simítja vagy bodorítja.
Rugalmassá teszi csontjaid,
hogy felnőj, növekedj,
lábaidba erőt önt,
veszedelemben ne inogj!
Karjaid két fonott kalácsát
ölelésre tanítja,
arcodra lázrózsákat pingál,
szerelmed így nem rejtheted!
Minden porcika tudja a dolgát,
sejtjeid mélyébe zárva
lüktet a teljesség.

Miserere

 

 

Isten sirat minket!
Terméketlenségünket
bokáig könnyben állva
száradtan gyászoljuk.
Cövekelünk némán
víz nélküli felhőként
prédájául a szélnek.
Összepiszkoltak bűneink,
szennyfoltos ruháinkon
nem segít a szappan.
Megöltük gyerekségünk!
Halott méhünkkel
véres talpainkkal
hamis nyomokat hagyunk.
Kifacsarva, elhajítva
fura eleven mementókként
régvolt szépség oltárán
nyújtózunk elrútulva.
Imátlan üres szájjal
csodát se várva már
beborít a felismerés!
Mit tettünk? Hogy tehettük?
Ujjal mutogatnak ránk:
nézd az önző bolondot,
meszelt sírjában
testében bízott egyedül!

És akkor végre meghalljuk
kimetszett magzataink
értünk mondott imáit.
Velük könyörgünk magunkért.
Irgalmazz Uram, irgalmazz!
Ennek a résznek egyik legszebb darabja a már említett Vigasztalódj! Anyának, de nagymamájának is maradandó emléket állít a Tejeskávéba mártott kalács című költeményében. Ahogyan Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című regényében az elhíresült teába mártott sütemény, Gyermán Julinál a tejeskávéba mártott kalács révén idéződik fel a nagymama emléke, s vele együtt a múlt egy szelete.

Tejeskávéba mártott kalács

 

 

Tejeskávéba mártott kalács
ez volt a kedvenc reggelid,
apró szertartás a rohanásban.
A sparhelten pirított kifli
és a langyosodó kakaó illata
most is emlékeimben kergetőzik,
olyan elevenen, valóságosan,
hogy számban összefut a nyál!

Hajnalban indultál a piacra,
hogy megvedd az első
csokorba kötött cseresznyét
meglepetésként, mire felébredek.

És a nevetésed!
Itt gurgulázik bennem
veled kacagok újból!
Kötényed piros virágai
táncoltak, ahogy jöttél-mentél,
kedves hangodat
magukba szívták a falak!

Az ablak, ahol könyököltél
vasárnap délutánonként,
rég üresen bámul.
De ha oda felnézek,
látlak téged, kezed intését.
Érintését puha ujjaidnak
szinte érzem az arcomon,
és belepirulok hiányodba!

Láttalak halva!
Bizonyosan tudtam,
könnyű tested
elengedte haza lelkedet,
és hullámos szép hajad
nem őszülhet tovább!

Sirattam mindent
amit veled elvesztettem,
magamat sirattam!
Isten elirigyelt tőlem,
hiányzott neki még egy angyal!
minden szárnysuhogásban,
madárfelhőben ott repülsz,
a cseresznye íze örökre tiéd!

Fésüld ki a hajam,
mert már nagyon kócos.
Ne félj, már engedem,
már engedném…

A születés és a halál Gyermán Juli költészetének vissza-vissza térő témája. Lásd a következő két versét.

Kútba tekintő

 

 

Tolongtál Te arctalanul tömegben,
hittél-e már valamiben töretlen?
Égő szívvel vacogtál-e valaha,
madár helyett daloltad-e trallala?

Szerettél-e annyira, hogy elengedd,
halt meg gyermek ártatlanul tebenned?
Várakoztál évhosszakat hiába,
készakarva léptél üvegszilánkba?

Kiálltál-e árván hagyott terekre,
esküdtél-e őszintén az Istenre?
Jártál néma sivatagban, pusztában,
szomjaztál már tiszta vízzel a szádban?

Kivert kutya, nyüszítettél hontalan,
tévelyegtél rengetegben holdtalan?
Fojtottad meg hangszáladdal éneked,
szaggattad-e húrját, sírt-e hangszered?

Tébláboltál gazos sírok ösvényén,
töprengtél az elmúlás szent törvényén?
Játszottál-e életre és halálra,
hallgattál a lélek csendes szavára?

Térdepeltél gyóntatószék zsámolyán,
gubbasztottál félig korhadt almafán?
Vigasztaltál, töröltél le könnyeket,
bocsátottál már meg súlyos vétkeket?

Szerelemből születtél a világra
minden tiéd, ajtó ablak kitárva.
Szabad vagy és eldönteni jogod van:
élet vagy halál sarjadjon nyomodban.

Belém bújtál

 

 

Belém bújtál. Csont-gubód lettem,
növesztettelek hónapokig.
Kisujjnyi mennyországom voltál,
csak dobogtam-lüktettem veled,
pumpáltam beléd az életet,
hogy megformálhasd Isten álmát,
apró testté gyurmázhasd magad.

Szememből csentél el színeket,
lelkemből pihés takarót szőttél.
Torkomból hangot, éneket,
a szőkés tincseket hajamból
kérted, mindet adtam boldogan!
Tápláló véreddé vált a vérem,
kilélegeztem sóhajaid.
Álmaink összekeveredtek,
te tartottál kicsi karjaidban,
és én bújtam-tapadtam hozzád!

Rugdostál! Szűkös lett a burok,
kiterjesztett szárnnyal feszengtél
oltalmazó hús-vér héjadban.
Rettegtem, hogy árván hagysz,
kifosztva, tátongó magányban
szakadt köldökzsinórral nyakamon.
Nem törődtél félelmeimmel,
ősi ösztönből levetkőztél,
hogy újra szülessünk, külön-külön,
lányból anya, magzatból gyermek.

A második rész: a KÜLÖNÖS TŰZ ÉGET címet viseli.

Ebben a részben a költő kinyújtja kezét és lelkét a boldogság felé, amire olyannyira vágyik, de ami többnyire az el nem érhető szférájában marad.

Íme ebből a részből néhány szép vers:

 

Különös tűz éget

 

 

Különös tűz éget belül
játszva hamvadok el benne
a szerelemben rég nem hiszek
nincs aki boldoggá tenne.

Mondd, tévedek, nincs igazam
létezik hűs csókba zárva
de ne kérjem tőled soha,
hogy rácsókold ízét számra.

Érints, meg, hogy lélegzem-e
tágult pupillákkal nézlek
ütőérben alvad a vér
szeress új életre, kérlek!

Ismerd fel az énekemet
a tömegből válassz engem
Csipkerózsa mély álomból
segíts újra felébrednem!

Hallgasd meg a történetem
adjál kedves becenevet
hét sárkánnyal őriztessél
tegyél úgy, mint aki szeret!

Szerelem

 

 

Húsomból kibújva, bőrömet levetve

A kötet borítója

varrás mentén felhasított lélekkel,
fától ellopott gyűrűvel
ujjadra csavarodva erősen
összemosódva mozdulatlan
öntudatlan feloldódva
mákszemként fogaid közé szorulva
bűvöletben, varázslatban,
örvényben, vulkán belsejében,
örökharcban örökmegbocsátva
őrizve rejtelmeid, mint őrzik
betemetett völgyek
volt mélységük titkát
folyton kívánkozva
szeplőként is, csak hordozz
csillapíthatatlan vonzódással
beléd bújni, beléd harapni
minden porcikád birtokolni
akár megalázottan is ugyan úgy
élni, halni teérted.
Ennyire szerettelek!

Nem kell büntetés

 

 

Nem kell büntetés,
megbüntettem már magam!
Engedjetek szabadon
kalitkámba visszatérni!

Minden lélegzet
égeti a tüdőmet.
Isten nem fest ma csillagot,
lepotyogtam az égről,
üressé présel a szégyen!

Szemedben kerestem magam,
de még vissza sem tükrözött!
Titok örvényed mélyén
gyűrűbe csavarodva fekszem
iszapba fúrt fejjel,
úgy se találsz rám!

Holt állapot ez!
Nyálkás, undok ébredés.
Kifordítanám,
felmelengetném magam
a megbocsájtó nappal.

Tegnap elveszítettél!
Kicsúsztam a zsebedből,
lábujjamtól torkomig
lüktet a szívem,
nem akarom, hogy keress!

Feketebársony égen

 

 

Feketebársony égen
gyémánt szemek gyúlnak,
pergő könnyeiket
fűzfára aggatják,
az ágak földig hajolnak,
csüng rajtuk a szomorúság.

Én is ráakasztom díszem
eggyel több, észre sem veszi,
kicsorbult büszkeségem
hintázik, fel és alá repít,
elszédült szitakötő
rezgeti fátyolszárnyait.

Virágba borul a vízfelszín,
tavirózsák marcipánján
tikkadt kérész pár piheg,
gyönyörük teljes, halni készek,
egymásba ájulnak zihálva,
fodrosak és csipkések.

Bebújok a karcsú fa
leomló lombzuhataga közé,
nem szólok, és ő se kérdez,
hajcsatommal durván, mélyen
kérgébe vésem nevemet,
sírjon ő is, hogyha érez!

Ha nem is sejted

 

 

Mire felocsúdtam már legyőztél!
Egész birodalmak hódoltak be neked
neved hallatán térdre ereszkedett
büszke szívem tépett hadserege.

Érdemtelen királynőként fogadtalak
trónfosztásomhoz mégsem volt erőd
inkább felruháztál saját szépségeddel
újra festetted fakult arcképemet.

Csorbult koronám hamis gyöngyeit
ragyogó ékkövekre cserélted
önkéntes száműzetésükből hívtad
csábítottad vissza hűtlen örömeim.

Cserébe tőlem nem vártál semmit
hagytál betakarózni mosolyoddal
fegyvereim rejtett kamrákban zártad
se ölni se halni nem tudtam már.

Otthonod lettem, megtalált országod
uralkodtál bennem mindenek felett,
és most is teérted jó az ébredés,
még ha nem is sejted mit jelentesz!

A kötet hátsó borítója

A harmadik rész az ELVARÁZSOLÓDOTT REGGELRE A VILÁG. Ebben található a kötet címadó verse, a Belső útvesztő.

Belső útvesztő

 

 

Belső útvesztő
csupa tört szilánk
vágy lobban benne
félős, apró láng.

Titokvilágom
bújócskahelyem
Jelszó kell hozzá
becéző selyem.

Érintés nyitja
gyöngy szavak lánca
gyengéden nyílik,
fényt vonz magába.

Beléphetsz hozzám
boríts virágba
érlelj gyümölccsé
vegyél a szádba!

Örömben fürdess
könnyben törölj meg
fond körém karod
hajam fésüljed!

Nyisd ki szobáim
tévedj el bennem
de végül kérlek,
keress meg engem!

Gyújts fehér gyertyát
hadd égjen csonkig
tépd szét a függönyt
hadd lássál csontig!

Ne borzadj, vigyázz
üvegen lépdelsz
véreddel itass
szívemen térdelsz.

Gyökerezz mélyre
kötődj, kapaszkodj,
ölellek, öllek
mégis ragaszkodj!

Dús labirintus
elhagyott várak
dobog még szívem
legbelül várlak!

Van egy ősi japán versforma, a haiku, ami a tömörítés művészete, hisz tizenhét szótagba foglal egy verstémát. Ugyanígy a tömörítés művészete az, ahogyan a Cseresznyevirág hullás ideje című költeményben Gyermán Juli két sorba sűríti bele egy szerelem és egy szakítás történetét:

„Valaha én voltam sok közül az az Egy / most csupán egy lettem a sok közül”.

A kötet egyik legszebb verse a Délelőtt. Egy csendélet, amiben a metaforák füzérét mintha egy kamera követné. A fonott gyümölcskosárról a konyhaasztalon alvó banánra, majd a szélben táncoló függönyre, innen a zsírpöttyös szakácskönyvre, a falon lógó csendéletre, a fütyülő kuktára, végül a háziasszonyra siklik a tekintet.

 

Balogh Ádám zongoraművész is közreműködött a könyvbemutatón

Délelőtt

Fonott gyümölcskosárban
fonnyad a barack, töpörödik.
Meg se hallja a körötte
bódulva repkedő muslicák
szerelmi vallomásait.
Héjába barnult banán
alszik a konyhaasztalon
álmában Afrikában jár.
Függönnyel táncol a szél
belekapaszkodik, öleli
redői selymébe temeti
felhevült, kipirult arcát.
Gyűrűbe foglalva ragyog
ékeskedik a délelőtt.
Zsírpöttyös szakácskönyvem
összeragadt lapjairól
szökik a sóska meg a spenót
sose tudhatom már meg
mi a titkuk, fortélyuk
zöld lábnyomok mindenfelé.
A szög is menne a falból
unja tartani a képet
a csendélet méltósággal zuhan.
Mosolyognom kell!
A kuktában fütyül a húsleves
kánonba kezd a teafőzővel
csatlakozom hozzájuk
dudorászunk elégedetten.
Pogácsát sütök, virsliset.
Úgy tűnik minden gömbölyű!

Ennek a résznek utolsó verse méltán zárja a harmadik részt. A vers címe Szárítókötélen.

 

Szárítókötélen

 

 

Szárítókötélen lengedeznek
nagymosás után a bárányfelhők,
mint madártej tetején a habok
hófehérek és óriási nagyok!

Melléjük terítem én is magam,
felcsíptetem szép tiszta szavaim
hátha kicsöpög belőlem a múlt
tócsába gyűlik minden, mi kifakult.

A szél meg fölnyaldossa bánatom
haragom mellényzsebébe gyűri,
ujja köré csavarja szívemet
vad reszketésem láttán kinevet.

Hirtelen mégis megszán, megsajnál
cirógatni kezd, körbehízeleg
elérzékenyül egy régi dallamon
kisírja magát csüngő vállamon.

Hagyom, hogy dédelgessen,
tenyerébe belesimul arcom
tündérország kertjébe képzelem
elvarázsolt, zegzugos életem.

Maradok. Döntöttem, itt maradok!
Tündérföld puha szárnyai alatt,
foszlós kalács illatával szállok,
festett égen habtejszínné válok!
Az utolsó rész a MESEZSÁK, a költő gyerekverseit tartalmazza. Ezeket a verseket keresztlánya, az akkor ötéves Nagy Zsófi rajzai ihlették.

Valaha minden szövegnek dallama volt, és a szövegritmus a dallamritmushoz igazodott. A rögzíthetetlen dallam az idők folyamán lekopott a versről, kihalt belőle, mint csiga a csigaházból. Gyermekverseink efféle csigaházak, melyeknek ritmusa még őrzi az egykori dallam lenyomatát.

Gyermán Juli gyerekversei Weöres Sándor megzenésített remekműveihez hasonlatosak. Nem véletlen, hogy a költőnő mottóként egy Weöres Sándor idézetet tűzött kötete élére.

„Alattad a föld, feletted az ég, benned a létra”

Gyermán Juli gyerekversei sziporkázó szófüzérek, amelyek nemcsak a gyerekek, de a felnőttek fantáziáját is megmozgatják. Antoine de Saint-Exupéry a Kisherceget, ami igazi gyerekmese, egy felnőttnek ajánlja ezekkel a szavakkal: „… annak a gyereknek ajánlom könyvemet, aki valaha ez a fölnőtt volt. Mert előbb minden fölnőtt gyerek volt. (De csak kevesen emlékeznek rá.)”

Ugyanígy ajánlhatjuk Gyermán Juli gyerekverseit azoknak a szülőknek is, akik ezeket a verseket felolvassák kis gyermekeiknek esti meseként. Ilyenkor újra átélhetik azt a varázst, amit a gyermek Szabó Lőrinc érezhetett, amikor egy órásbolt cégtábláját ÓRIÁSNAK olvasta, és napokig leste, mikor lép ki az ajtón az óriás.
„egy bolt felett cégtáblát láttam és
rajta, hogy: „ÓRIÁS és ékszerész”,
arany betűket… Megnéztem megint:
Ó-R-I-Á-S?… Az!… Istenem!… Eszerint,
gyúltam ki, itt egy Óriás lakik,
s hirdeti, hogy mivel foglalkozik!”
Gyermán Juli Mesezsákja nem kisebb csodákat rejteget játékos rímeivel, úgynevezett rímjátékaival.

 

 

 

Pugyik a réten

 

 

Pugyik a réten
totyog az éjben
csillagos fényben
sárgán és kéken.
Csőrében fűszál
fáradtan kószál
felnéz az égre,
s elalszik végre.
Pugyik a réten
álmodik éppen
mag-ízű álmot
fűt, fát, virágot.
Eljő a hajnal
réz sípú angyal
költöget dallal
harmat itallal.
Itt van a reggel
a Pugyik felkel
totyog a fényben
tefeléd éppen !

Csiga csapat

 

 

Csiga csapat ül a réten
estebédjét eszi éppen,
utána meg tanácskoznak,
gyorsaságról vitatkoznak.
Ég palástja csillagot hint
egyre hűvösebb van itt kint,
csiga csapat imát mormol,
rájuk a hold álmot horgol.

Füstös zsák

 

 

Kéményből lóg füstös zsák,
mi van benne? Hal vagy rák?
Követ rejt vagy virágot,
csokit, cukros gömbfánkot?
Kutyát, macskát, egeret?
Ázott, csapzott verebet?
Hideget vagy meleget?
Égig érő hegyeket?
Azt suttogják a vén fák,
hogy csak füstöt rejt a zsák!
De én tudom biztosan,
egész világ benne van!

 

 

 

Gömbi Manó

 

 

Gömbi manó háza kerek
ránézni is alig merek
attól félek, ha bemegyek
elszédülök, el is esek.
Kerek szék és kerek asztal
kerek plüssmaci vígasztal
kerek pohár, kerek tányér
kerek óra megállt, ráér.
Kerek szekrény, kerek könnyek
kerek mosoly, kerek könnyek
kerek váza, kerek virág
ez egy remek kerek világ!
Gömbi manó nagyon boldog
csuda jók a kerek dolgok!
Kerek égen kerek a hold,
ha elfárad, kereket old!

 

A Hatfejű Totánia

 

 

A Hatfejű Totánia
földönfutó, senki fia!
Koronáját visszavették,
sárkányföldről elkergették!
Nem tudott Ő uralkodni,
gyerekeket riogatni!
Egyik feje verset mondott,
a második sapkát hordott,
a harmadik úgy hegedült,
aki csak él, táncra perdült!
A negyedik mindig nevet,
sosem láttam még ily fejet,
ötödik meg remek táncos,
hatodiknak orra ráncos!
Mesemanó megsajnálta,
mesesajttal megkínálta,
ott is maradt a mesében,
meséskönyvnek közepében!

*

 

Gyermán Júlia a Pécsi Szimfonikus Zenekar egykori koncertmestereinek, Gyermán Istvánnak és Gyermánné Vass Ágnesnek gyermekeként, a szülei nyomdokaiba lépve 2012-ben hegedűművészként csatlakozott a Pannon Filharmonikusok társulatához. Mint sokan mások, Gyermán Júlia is kamaszkorában kezdett el verseket írni. A költészet csodálatos világába édesapja vezette be. Júlia számára serdülőként komoly dilemmát okozott, hogy a zene vagy a költészet az út, amelyen járnia kell, végül a hegedű győzött, de a vers iránti szerelme olthatatlannak bizonyult, és pár éve ismét a versírás bűvöletébe került. Férje, Vedres Csaba zeneszerző. Négy gyermekükkel Szentendrén élnek.

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Gyermán Júlia kötete: Belső útvesztő”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés