Eljutott hozzám egy könyv (a kiadók szerint „csak” egy füzet), egy egyszerű, de ugyanakkor igényes kiadvány. Egy olyan alkotások gyűjteménye, amit a „célalany” már nem olvashat el. Pedig de jót derült volna rajta.
– Hagyjatok már engem. Ennyi hülyeséget írni rólam. Nahát, a fele sem igaz. Egyébként sem érdemlem meg ezeket a méltató szavakat! Hiába, no, úgy látszik, az ember a barátaiban sem bízhat meg. Mindenikük elárul. Kiteregetik kicsiny, rejtett titkaimat.
Aztán jóízűen nevetett volna velünk együtt, mint egy gyerekes csínytevésen.
Nézem az alkotók sorát. Barátok, ismerősök, kollégák emlékeznek vissza az élete különböző szakaszaira. Talán így keletkezik egy élet igazi lenyomata, akár egy prehisztorikus fosszilis növényé a palában vagy szénben? Léleklenyomat? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy a 38 szerző összerostált emlékeit (amibe belefért Edit egyik kis írása is) egy zsoltár zárja, mintegy keretbe foglalva azokat.
A szerkesztők: Kocsis József és Lenkey István szakmai igényességét dicséri az emlékfüzet, ami a Mohácsi HegyiBeszédesek Baráti Társaságának 17. kiadványa. „Készült Rónaky Edit születésének 75., halálának 3. évében”
A „tartalommutató”utáni, utolsó oldal üresen maradt. Talán véletlenül, épp a 72. oldal? Vagy netalántán erre még mindnyájan hozzáírhatjuk felmerülő emlékeinket, amik kimaradtak? És így lesz teljes a mű? Vagy az is lehet, hogy az utolsó oldal a halál számára van fenntartva.
Hozzászólások