Kocsis József | Egy s más…

Szépirodalom - próza

Egy s más…

Lepapáztak


Ó, nem először, már igazán megszokhattam volna, bő két évtizedem volt rá. Eleinte, ötven közelében, még nem kaptam föl (a már akkor hófehér) fejemet a megszólításra, gyanún felül állónak gondoltam magam, az ifjúság még friss emlékeivel dagonyázván az észrevétlenül mélyülő középkorúságban.
Tegnap, jó hetvenesként sem a közelgő enyészet üzenetét éreztem ki a „papa” megszólításból, amely a nagy bevásárló csarnok végtelen légterében kóvályogva vett engem célba, hanem a mai neveletlen átlag-magyar bunkóságát. „Papa, leesett a pénz” – mondta a bunkó kedvesen, és a lábam elé mutatott. Ebből a mozdulatából értettem meg, hogy hozzám beszél, csodálkozva néztem magam elé („süket is a vénség”, gondolhatta), hiszen nem is volt a kezemben pénz, hogy lehet ez. Mint kiderült, Irén vetette át télikabátját a bevásárló kocsi peremén, a zsebéből pottyant a lábam elé néhány fémpénz.(Most itt nevet mellettem sugárzó kárörömmel: „Vedd fel, papa!” – mondja kedvesen…)
Nénikém jut az eszembe, Mária néni, az idős hölgy, anyám testvére, aki kilencven fölött már megedződve szinte vadászott az ehhez hasonló, pallérozatlan honfitársakra. „Mama?” – fordult eltúlzott kedvességgel a megszólalóhoz. – Nem ismertelek meg, kisunokám. Azt mondod, nem vagy az unokám? Akkor én neked hogy lehetek mama? Miért mondod, hogy mama? Miért nem azt, hogy hölgyem? Ahogy az művelt emberek körében szokás?” Nem követem ebben, más a természetem, meg hát lássuk be: mire ment az önkéntes népnevelő munkával? Semmire. Dolga-végezetlenül hagyott itt minket kilencvenhat évesen…
Hankiss Elemér jut még az eszembe, aki az ÉS-ben tartotta fontosnak glosszába önteni feldúltságát, amikor a minisztériumból kapott levélben ezt a megszólítást kellett olvasnia: „Kedves Hankiss Úr!” Hankiss úr lehet a sarki fűszeres, dohogta, neki a Professzor Úr címzés dukál –, vagy csak egyszerűen: Kedves Hankiss Elemér, de hogy Hankiss Úr, ki hallott ilyet? Nem is gondolta, hogy rosszabbul is járhatott volna, ha teszem azt a minisztérium előszobájában várakozik bebocsátást remélve, és a kitáruló ajtó öbléből egy kedves hang így szól hozzá: – Kire vár, papa?
Még megeshet. Hosszú az út Európáig. Addig még minden megtörténhet velünk.

Változó világunk


Ami rég volt, az nemcsak időben elérhetetlen, térben sincs már nyoma sehol, és ha van is valami más a helyén, az még a soha nem látott világoknál is idegenebb tud lenni. Számomra ilyen hely a pécsi Széchenyi tér. Ott megvan ma is, ami fél évszázadnál régebbi időkben is ugyanott megvolt: a tér közepén a Szentháromság szobor, ennek magasított, széles talapzatán jókat lehetett rohangászni körbe-körbe; északi részén a zöld kupolás Belvárosi templom a hozzá fölvezető széles lépcsősorokkal. Hiába keressük azonban a teret körbe kerítő, borostyánnal borított alacsony terméskőfalat, a zöld pázsitból élénk színekkel kiragyogó virágágyásokat, a tér már akkoriban is hepehupás, kikopott homokkő burkolatát, amelyre nagy csapatokban szálltak az etetésekre hangos szárnysuhogással érkező galambok a teret körülálló magas épületek párkányairól. És hiányoznak a padok, amelyeken öregasszonyok ültek a téren, sütkéreztek és eleséget szórtak a galambok elé, hogy gyönyörködhessenek rebbenő röptükben, óvakodó, tipegőn aprózó lépteik ütemében, békétlen torzsalkodásaikban.
Ha ülnek ma is öregasszonyok a sivár műkőborítású tér kényelmetlen, támla nélküli kőpadjain, nem ugyanők már: a valamikori galambkergető lánykák ültek a helyükbe, magukkal hozva unokáikat, hogy további emberöltők múltán is meglegyenek majd a tér galambetető öregasszonyai, akik majd akkor ugyanezekkel a nosztalgikus érzésekkel gondolnak vissza gyerekkoruk meghitt környezetére, erre a mostani térre, amely olyan idegen tud lenni számomra. Az egymást követő nemzedékek a maguk képére formálják a világot. Ez a dolguk. Érezzék jól magukat benne.

Receptgyűjtemények régen és ma

Kis túlzással: ma már könyvtárnyira tehető az éves szakácskönyv-termés, egy könyvtári polcot minden túlzás nélkül megtölthetnénk a friss gasztronómiai kiadványokkal. Mindenki szakácskönyvet ír: népszerű tévébemondó, sikeres színész, vitriolos publicisztikáiról elhíresült humorista, s olykor szakácskönyvet ír egy-egy hivatásos szakács is. A szakácskönyv-irodalom újabb vonulatára jellemző, hogy több akar lenni egyszerű receptgyűjteménynél, az ételleírásokat illusztrációk gazdagítják, kultúrtörténeti színesek körítik, és átszövi a szöveg egészét a személyesség varázsa.

Nincs új a nap alatt: kezembe került a napokban egy családi receptgyűjtemény a múlt század harmincas éveiből. A pepita borítójú, lekerekített sarkú füzet Reisz Teréz fiatal háziasszony süteményreceptjeit tartalmazza, belső borítólapjain virágmintás rajzok láthatók és egy szárnyas angyal, a receptek közt pedig irodalmi betétek, korjelző slágerrészletek leiratai érintik meg a kései olvasót, a személyesség varázsát pedig a családtörténeti bejegyzések sugározzák a megsárgult, vonalas irkalapokról. Egy-egy irodalmi betét két nyelven olvasható, magyarul és németül, némelyik egy nyelven ugyan, de árulkodó fonetikus írásmóddal: „A szívvel játszani jajj nem szapat. Az első csókját én el nem feletem, id állok árvány, halálos pedeken, mert szeretem.”

Három receptet közreadok a füzetből:

1.Marsal stangli: 14 dkg vaj, 21 dkg liszt, 6 dkg cukor, ½ csomag sütőpor, 1 tojás sárgája; négy tojás habja, 14 dkg mogyoró és 21 dkg porcukor összekeverve, ezt kell a tésztára önteni, és így megsütni.

2.Karcsicsók: 20 dkg vaj, 20 dkg liszt, 20 dkg vaníliás cukor, 20 dkg őrölt mandula. Ezt kell összegyúrni, kisodorni és pogácsaszaggatóval formálni, erős tűzön megsütni. Ehhez töltelék: 10 dkg vaj habosra keverve, bele ugyanannyi porcukor kell és egy szelet megolvasztott csokoládé szelet, ezzel ragasztjuk össze párosával a karikákat.

3.Vaníliás kifli: 14 dkg vaj, 14 dkg liszt, 6 dkg cukor, 6 dkg mandula. Ezeket összekeverjük két keményre főtt (!) tojás sárgájával, kinyújtjuk és kifliket formázva kis tűzön megsütjük szép világosra, és vaníliás cukorba forgatjuk.

Mindhárom finomságot jó szívvel ajánlom, közel harminc évvel ezelőtt többször is volt szerencsém megkóstolni azokat Rézi néni asztalánál a mecseknádasdi búcsúban, és a mi asztalunk mellett azóta is gyakran idézik fel ezek a sütemények a receptfüzet szerzőjének emlékét.

Kibir ángyó dittyánja


Az emlékezetem őrizte meg ezt a címet, leginkább talán a különössége okán. Amikor hallottam, nem gondoltam utána, hogy ugyan miféle név lehet az, hogy „Kibir”, meg hogy milyen rokonsági foknak felel meg: „ángyónak” lenni, azt meg végképp a tudatlanság sötét fátyla borította előlem, hogy mi lehet a duttyán.
Legelőbb ennek jártam utána.
Duttyán: Lacikonyha, ponyvatetős, nyitott oldalú sátor alföldi vásárokon. Legkorábban (a XVII. sz.-tól) török vándorkereskedő sátrát, bódéját jelentette, majd deszkabódét, zárt fülkét. Tájnyelvekben élő szó.
Ebből arra következtetek, hogy a Kibir alighanem török személynév, női név, lévén hogy az ángy a családba vagy a közeli rokonságba tartozó vér szerinti férfirokon felesége. Pl. ángy az apai nagybácsi felesége, a férfitestvér felesége. Ha a rokonsági kapcsolatok kiterjedtek, és azt erősen tartják, akkor a vér szerinti, apaági fel- és lemenő összes férfirokonok feleségeit általában ángynak szólítják. Pl. apai férfitestvérének felesége lehet öregángy, ángyinéni, nagyángy, vagy a fiatalabb férfitestvér felesége lehet: kisángyi, ángyika stb. (Az ángy szónak népnyelvi változatai: ángyó, ángyós, ángyóka, ángya, gyángyi, gyángyika.)
Emlékezetem őrzi annak az író-olvasó találkozónak minden mozzanatát, ahol én Örsi Ferenctől hallottam ezt a címet: Kibir ángyó duttyánja. Télbe hajló késő-ősz volt, a fűtetlen kultúrházban hárman ültünk nagykabátban, Örsi Ferenc író, az intézmény igazgatója (és közönségszervezője), és jómagam a közönség képviseletében. Némi várakozás után az író találta fel magát: „Nem gondolom, hogy többen leszünk, és hogy valamit is olvastak tőlem, talán egyik elbeszélésemet olvasnám fel.” Nem tiltakoztunk. A történetre nem emlékszem. Csak arra, hogy reménytelenül hosszú volt, és hogy valamiféle harcok kellős közepébe kerültünk, csatazaj töltötte be a termet, lovak horkantak, fojtogató lőporfüst szállt mindenfelé. Inkább az írót figyeltem, sajnáltam, hogy itt kell állnia előttünk, itt áll, és árulja a portékáját, reménytelenül, kötelességtudóan. Közben minduntalan elveszítettem a fonalat, nem tudtam, ki hová vágtat és miért, csak a lódobogás nyomán találtam vissza a csatatérre, ahol tovább sűrűsödött a lőporfüst, kardok villantak, és lovak horkanása hallatszott. Sokkal később a Tenkes kapitánya jelenetei idézték fel bennem ennek a korai elbeszélésnek a foszlányait. De hol volt még a Tenkes kapitánya! Nyolcévnyi távolságra tőlünk… És még távolabbi jövőben a többi: Princ, a katona, Patyolat akció, Zrínyi.
Örsi Ferenccel nem találkoztam ezután. Azt is csak híradásokból és késve tudtam meg, hogy (csaknem húsz éve már) meghalt. A mai húszévesek mit sem tudnak róla. Már nem. Az akkoriak mit sem tudtunk róla. Még nem. Közben eltelt egy írói sikerekkel teljes életpálya. Akik emlékeznek rá, azok számára a Tenkes kapitánya őrizte meg az író nevét. Alighanem egyedül vagyok, akinek arra a névre, hogy Örsi Ferenc, az a cím jut az eszembe, hogy „Kibir ángyó duttyánja”. Az elbeszélésnek nem jutottam a nyomára azóta sem. Pedig szívesen elolvasnám. Lehet, hogy nem is jól emlékszem a címre?

Gondolák között

A cím kellemes képzeteket kelt, a velencei lagúnákon közlekedő kecses járművek képét idézi fel a képzelet, szerencsésebbekben az emlékezet, közöttük ringatózik a szemlélődő, maga is gondolán a gondolák között.

Vagy a nagyáruházak árutartó állványai között bandukol szemlélődve, mintha városnéző sétán volna, s gyönyörködik a szeme elé táruló látványban.

Magam még nem ültem velencei gondolában, nem tudom hát megítélni, mi lehet a névátvitel alapja, talán a laposan elterülő, hosszú és karcsú testforma, vagy a szónak az eredeti „kis csónak” jelentése, ezen még sosem gondolkodtam a megrakott gondolák között sétálgatva. És nem gondolkodtam máson sem praktikus útjaim során, ehelyett igyekeztem minél hamarabb elvégezni a bevásárlást, hogy mielőbb magam mögött tudhassam a bevásárlóközpont hatalmas terét megosztó gondola-labirintust. Nem szeretek áruházakba járni, és hiába a gondola szóhoz tapadó kellemes képzetek sora, az áruházi séták közömbösek számomra, nem tartalmaznak ígéretes mozzanatokat, kellemes meglepetéseket, örömteli felfedezéseket. Egy kivételével, és ez az, amiről szólni akarok, amiért szóba hoztam a gondolákat.

Különös találkozások színterévé lettek számomra egy időben a TESCO nagyáruház egymást keresztező gondolasorai. Amikor először összefutottam itt Vass Laci barátommal (és ezt szó szerint kell érteni: a gondolák takarásából egyszerre bukkantunk ki, és csaknem karambolozott a két kerekes bevásárlókocsi), egyszerre mondtuk: „Micsoda véletlen!” Aztán még vagy háromszor találkoztunk itt, más-más gondolakereszteződésben ugyan, de a TESCO terében. A második alkalommal azt mondtuk: „Ilyen nincs!” Aztán mégiscsak volt. Közel negyven egykori osztálytársam közül senkivel nem hozott össze a véletlen éppen egy nagyáruház bevásárló terében, senkivel nem nyílt alkalmam hosszas beszélgetésbe kezdeni a kerekes bevásárló kocsi mögött ácsorogva, s vele többször is. Vass Laci nemcsak osztálytársam volt a tanítóképzőben, hanem padszomszédom is a két utolsó évben, sok közös emlék kapcsolt össze minket, sok visszafojtott nevetés, volt miről beszélgetnünk. „Szélhajtó küsz!” – hordta körbe biológia tanárnőnk a kinyitott Brehm-et, s mindjárt utána: „Küszvágó csér!”. Mire hozzánk ért, már nem láttam a képeket a furcsa nevektől könnyesre nevetett szemmel. Ő biológus lett, s később pap-tanár, ferences rendi szerzetes. Legbelül haláláig megőrizte mindenre nyitott, jókedvű diák-önmagát.

Évek múltak el, s nem tudok azóta sem a TESCO gondola-során úgy végigsétálni, hogy Vass Laci barátomra ne gondolnék. Az jár az eszemben ilyenkor, hogy valamelyik kereszteződésben akár elő is bukkanhatna, és hogy talán ő is erre gondolna éppen, ha itt járna, és óvakodva tolná maga előtt a kerekes bevásárló kocsiját, össze ne koccanjunk vigyázatlanságunkban.

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Egy hozzászólás van ehhez: “Egy s más…”


  1. Azt a vaníliás kiflit megsütöm Teréz néni leírása alapján. Hogy beleaprította a két kemény tojás sárgáját a gyúrandó tésztába, szerintem a kifli színe miatt tette. De ha elírta is, az sem baj. Mindenesetre csak jó lehet.
    Mint itt a többi olvasni való, kedves epizódok. Arra az Örsi Ferenc novellára most már én is kíváncsi vagyok…

    Hozzászóló: kisslaki lászló | 2013. július 10., 17:12

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés