Pedagógus napon
Ezen a mai pedagógus napon, távol már gyereklármától, iskolától, szakmától, valami különös és megmagyarázhatatlan gondolati kanyarral Kalász Márton jár az eszemben. Nem tudtam, ki ő, még kevésbé, hogy ki lesz hamarosan, amikor halk kopogás után belépett hozzánk, és Hartmayer Konrád tanító úrhoz lépve (aki anyám második férje volt) nagy tisztelettel átnyújtott neki egy könyvet. Ez 1955-ben történt, emlékezetem élénken őrzi a képet a huszonegy éves fiatalemberről, arcvonásairól, szavairól, a kezében tartott ragasztott papírkötésű, őzbarna színű könyvről. Hajnali szekerek, ez volt a címe az első kötetes költő könyvének, címlapján ökrösszekeret hajtó kalapos parasztemberrel. Beszélgetésükből megtudtam, az egykori sombereki tanítvány rótta le háláját tanítójának, aki elindította a magyar nyelv ismeretének és szeretetének útján. „Ez a fiú tíz éves koráig nem értett és nem beszélt magyarul” – mondta Hartmayer Konrád, amikor már magunkban voltunk – „szorgalmának hihetetlen eredménye ez a magyar nyelvű verseskötet.” Szorgalom, ez kellett hozzá, meg sok más is, olyan környezet, amely felébresztette és ébren tartotta becsvágyát.
Ágh István is erről szólt egy Kalász Mártont méltató írásában: „… ez a veretes magyar nyelven szóló költő tízéves koráig nem értett, nem beszélt magyarul. A német, a szerb, s a gyér magyar lakosságú dél-baranyai Somberek utcai gyereknyelve is német volt. S a több évszázados bezártságot és elzártságot egy hatalmas robbanásnak, összeomlásnak, szétszórattatásnak kellett bevégeznie, hogy Kalász Márton a kitelepített svábok nyomába telepített bukovinai székelyektől tanuljon meg magyarul. A nyelvi élmény és az olvasás szenvedélye fölébresztette az írói tehetséget, melynek kiváló gondozói akadtak tanárai között,”
Azt nem tudom, hány tanárának dedikálta első kötetét Kalász Márton, csak annak voltam szemtanúja, amikor a vékonyka, hetvenkét oldalas könyvecskét Hartmayer Konrádnak hálálkodva, nagy tisztelettel átnyújtotta. Már akkor, tizenkilenc éves kezdő tanítóként arra gondoltam, ennél nagyobb tisztesség nem érhet pedagógust.
Ma sem gondolom másként.
A pálya vonzásában
Iskolában voltam álmomban. Az gyakran előfordult már, hogy munkatársak között voltam, továbbképzésen vettem részt, előadásra készültem, nyugdíjas korú álmaimban is voltam hát iskolában, de most először: gyerekek vettek körül. Óraközi szünet volt, a folyosón gyülekeztek körülöttem a gyerekek, „lógtak” rajtam, beszélgetésünknek a csengő vetett véget. Kedvetlenül indultak órára, egyikük visszaszólt, azt kérdezte, itt leszek-e kicsöngetésig. Visszajövök, mondtam. Sajnos, felébredtem közben, csalódást kellett okoznom. Nagyon sajnálom, gyerekek. Ha valaki olvasná ezt a bejegyzést, mondja el a többieknek is…
A piros törülköző
Az már nagyon-nagyon régen volt, amikor én gyerekként voltam iskolában. Szívesen emlékezem ezekre az olykor kudarcos történésekre is, szívesen emlékezem tanítóimra, közöttük megkülönböztetett tisztelettel és szeretettel Vladimir Andreára, akitől olvasni és írni tanultam.
A fonomimika sajátos olvasástanítási módszer, amely a hangokat taglejtéshez köti, és összevonásukat kézmozdulatok segítségével könnyíti meg. Így tanultam volna olvasni magam is, ha már iskolába kerülésem előtt rá nem jövök a betűk összeolvasásának trükkjére. Így sem úsztam meg azonban a testnevelési órák mozgalmasságával felérő olvasásórák fáradalmait, a módszer nem tudta elviselni a „kilengéseket”, együtt kellett haladnom a többiekkel. Kitörési kísérletem nem járt sikerrel, pórul jártam vele. Ez már a tanév vége felé lehetett, szótagoló olvasásunkat már csak akkor szakították meg a mozgásos elemekkel kísért periódusok, amikor nehezebb feladattal kellett megbirkóznunk: hosszabb szavak, mássalhangzó torlódások nyelvtörő gyakorlatai során. Ekkorra én már folyamatosan olvastam ismeretlen szövegeket, s egyszer kedvem szottyant tudásom bemutatására. A tisztaság és az egészség összefüggéséről szólt az olvasmány, és én jó előre begyakoroltam a szöveg folyamatos olvasását, hogy szégyenben ne maradjak. És alighanem ez volt a baj: a produkció izgalmában az emlékezet diktálta szöveget „olvastam”: ahelyett a szövegrész helyett, hogy „…utána törülközővel pirosra dörzsöljük a bőrünket”, azt olvastam, hogy „…piros törülközővel dörzsöljük a bőrünket.” Meg kellett ismételnem, de akkor is így olvastam: „…piros törülközővel dörzsöljük a bőrünket.”, és sehogy nem értettem, miért harsant fel a kárörvendő nevetés körülöttem. Csak harmadik nekirugaszkodásra jöttem rá: nagyot hibáztam. És arra is ráébredtem: korántsem csak olvasástechnikai hibát vétettem. És arcom olyan színre váltott, mintha a bőrét törülközővel dörzsöltem volna pirosra.
(Majd azt írtam: mintha piros törülközővel dörzsöltem volna arcbőrömet. De megtanultam a leckét…)
A méltó ember
Váci Mihály „Gyalog a porban” című írásából lép elénk Lojek András szegényember, ezekkel a szavakkal: „Csak a tanító van itt hozzánk illő aggódással. Csak az ő szívében fogan a sorsunkat értő jóság. Érti dolgaink törvényét, életünkben szívig benne gázol. Elhaltak itt apáink sorában, járták velük a sors mélyét, nyűtte őket a sár, a gond. Magasságos fénnyel nőtt bennük a lélek, átgyúlt moccanásukban is a parasztba a kijelölt lélek. A kézfogások községet szerveztek, a köszönés volt itt a bíztató jelszó.”
A pedagógus és társadalmi környezete kapcsolatának lényegéről szebb szavakkal azóta sem szóltak. Most meg majd már nem is lesz miről beszélni: ennek a „társadalmi beágyazottságnak” az utolsó szálai szakadnak széjjel napjainkban. A „közünk van egymáshoz” érzését máig éltető önkormányzati fenntartás, az iskolák vezetőinek lakóhelyi-közösségi kiválasztása, a „helyi értékekre” figyelő iskolai programok garanciáinak: az intézményi autonómiának és a pedagógusi tanszabadságnak növekvő hiánya – óhatatlanul széttépi a korábbi kötődéseket. A „fentről” kinevezett „állami ember” mellett közömbösen, kézfogás és köszönés nélkül el lehet menni. Aki nem általunk van, miért volna miértünk? Miért látnánk benne a méltó embert, akihez bármikor fordulhatunk eligazításért? Mi oka volna arra a helyi közösségnek, hogy megbecsülésük jeleként nevüket sorjában följegyezze az öreg iskolaszekrény belső, gyalult deszkájára?
Lojek András a többiek nevében kijelölte ezt a helyet az érkező új tanítónak: „A tanító úr következik. Van még utánuk egy hely, itt lenn, az ajtó alján. Írja oda be a tanító úr is a nevét. Talán tessék… Úgy ni, letérdelni. Úgy talán még oda tudja írni a nevét utánuk. Méltó hely az ottan.”
Hozzászólások