Kocsis József | Próza apróban 2. (Epizódok a természet világából)

Szépirodalom - próza

Próza apróban 2. (Epizódok a természet világából)

A NYÍRFA REHABILITÁLÁSA

Szeretem a nyírfákat, amerre csak jártam, telepítettem mindenütt belőlük néhányat a közelembe, hogy otthonosabb legyen körülöttem a világ. Parkokban tűlevelűek és vérszilvafák növény-együttesében tud igazán elvarázsolni, de kisebb csoportjai önmagukban is szemet gyönyörködtetőek. Ugyancsak meglepődtem, hogy amikor orfűi iskolatáborunkba két szép, már koronás példányt sikerült szereznem, egyik munkatársam ezt a megjegyzést tette: „Biztos, hogy jó választás volt? Tájidegen fa a nyír. Az orosz pusztákon van igazán otthon, és engem ez a fa az oroszokra emlékeztet. Idegenkedem tőle. Számomra ellenszenves asszociációkat kelt.” A két fa nem tudott gyökeret verni a többi között: épp hogy csak éldegéltek lombhullatásig, új hajtásokat nem hoztak, és a következő tavaszon nem hajtott ki egyik sem.

Az meg sem fordult a fejemben, hogy bárkinek is köze lehet a fák titokzatos halálához, az azonban tény, hogy a Zsákutca végállomás című regényem egyik alakja (Bulcsu), nem született volna meg az orfűi epizód nélkül. Bulcsu oroszellenes történelmi dühe egy szimbolikus táji díszletelemre koncentrálódik, és miután a városatyák nem szavazzák meg a nyírfa nemkívánatos növénnyé nyilvánítását, egyéni akciózásba kezd: a kéreg körbevágásával pusztítani kezdi a kisváros nyírfáit, kérgüket trófeaként naponta a Mariska-bár söntéspultjának falára szögezi. Mert közönségre szükség van, csendestársakra, akikkel együtt teszi, amit tesz, amikor egyéni akciózással helyettük is cselekszik. El velük a kisvárosból! Ruszkik, haza…

Akkor nem tudtam válaszolni a „tájidegen” vádra, csak esztétikai érveket tudtam szembeállítani a különös észrevétellel. Elkésve néztem utána: dehogy is tájidegen növény a nyírfa hazánkban! Magyarország területén is igen elterjedt és kedvelt volt, már a magyarok bejövetele előtt is. Aztán a honfoglaló magyarok is szívesen fogyasztották a nyírfa nedvét, évente megcsapolták a nyírfákat, hogy az értékes nyírnedvhez jussanak. Később a nyírfa csapolásával még pezsgőt, nyírbort és nyírsört is készítettek a nedvből. A nyírfanedv különböző elnevezései: virics (Székelyföld, palócok), nyírlé (Lápos völgye), nyírvíz (Nyírség, Börzsöny), boza (palócok), csiger (Bakony). Szótáraink nyirics néven is említik.

A nyírvizet Nyíregyháza, Debrecen piacain még a múlt században hordószámra árulták.

Másra is jó a nyírfa, persze: balalajka készítésére például, ahogy a hangulatos orosz népdalból gyerekkorunk óta tudjuk:
Áll egy ifjú nyírfa a réten,
Virágfürtös nyírfa a réten.
Dúli dúli a réten,
Dúli dúli a réten.

Nyírfa ága hej, kifaragva,
Abból lesz a jó balalajka.
Dúli, dúl, balalajka,
Dúli, dúl, balalajka.
Hát nem gyönyörű?

BODOBÁCS


Gyerekkorunkban suszterbogárnak mondtuk, csak később azonosítottam a bodobáccsal. Ma már teljes nevén ismerem: Verőköltő Bodobács, mondta előkelően a bemutatkozáskor, és meghajtotta a fejét.

Bodobács

Felülnézeti képe stilizált emberarc, fölnagyítva változtatás nélkül megfelelne busóálarcnak. Itt futkosnak a betonon, élvezik a nyármeleg tavaszt a mályvacserjék tövében, ez az egyik kedvenc növényük, ennél szívesebben csak a hársak környékén gyülekeznek csapatostul. Nem csípnek, nincs kellemetlen szaguk, nem idegenkedtem hát tőlük sosem, érdeklődéssel figyeltem értelmetlen, magányos rohangászásaikat, csapatos ejtőzéseiket a tikkasztó melegben, páros szerelvényeik különös tolatását. Bodobács vontat bodobácsot, hurcolássza vég nélkül, sokáig nem értettem, ezt miért csinálják, és még ma is van titkuk előttem, amikor már ártatlanságom elveszítésén megrázkódtatás nélkül túljutottam rég: az, hogy miként megy végbe ez az összekapcsolódás. Áll a két bodobács háttal egymásnak. Melyik a kezdeményező: a fú vagy a lány bodobács kezd-e el hátrálni? Vagy egyszerre indul mindkettő, hogy félúton találkozzanak? Hátramenetben hogy nem kerülik el egymást? Vagy sok-sok célt tévesztett próbálkozás után, próba-szerencse módszerrel megy végbe a találkozás? Van esetleg valami speciális szervük, afféle visszapillantó tükör a célzás pontosságának növelésére? Egymástól tanulják meg a találatok bevitelének legjobb módozatait? Karinthy nyomán ezt így képzelem el: Célozni tanulnak a bodobácsok. A kiképző bodobács hátramenetbe kapcsol, bemutatót tart: mellé! „Így célzol te!” – mutat rá az egyik tanonc bodobácsra. Újra indul a hátramenet, gyorsítás: mellé megint. „ Így célzol te!” – mutat egy másik tanoncra kapásból. Végre kilencedszerre sikerül az összekapcsolódás: „És így célzok én!” – mondja diadallal, és elindul lassan titokzatos útjára a páros szerelvény. A többiek elismerően néznek utánuk.

Így van-e? Nézem a bodobácsokat, itt futkosnak előttem a betonlapon. Fürgébben a magányos bodobácsok, elnehezült mozgással a tolató párosok. Egy sincs közülük, amelyik a nyílt színen kitárulkozva éppen hátrafele indulna. Szemérmes bogár ez a Verőköltő Bodobács.

ORGONAVIRÁGZÁS

A mi gyerekkori kertünkben két dupla virágú orgonabokor is volt, az egyik lila, a másik fehér, minket azonban nemcsak a virág érdekelt, rájöttünk, hogy csúzli ágasnak igencsak alkalmas növény az orgona. Elágazásai kettős szárúak, és nagyjából hatvan fokos szögben nyílnak szét az ágak. Az elágazás alatti szárrész mindig vastagabb valamivel a másik kettőnél, tenyérbe simuló, megamarkolásra alkalmas. Gumit eleinte kerékpárbelsőkből vágtunk hozzá, később méterben lehetett kapni. A lövedék elhelyezésére erős vásznat vagy bőrt használtunk, a kimustrált cipők nyelve jól megfelelt a célnak, nem hasadt, és kellően puha volt az anyaga a célzás pontosságához. A lövedék megválasztásán is sok múlott: a lapos kavicsok „félrevittek”, nem lehetett jól célozni velük. Egyszer szétszerelt puskatölténnyel próbálkoztam, a Mecsek-oldalban rengeteg töltényt találtunk a háború után, egyiknek a hegyét egy fecskére lőttem ki, szinte célzás nélkül, találomra: a diófa egyik szélső ághegyére rebbent, jó célpontnak kínálkozott, a csúzlim betöltve, kapóra jött éppen, gondolkodás nélkül lőttem. A fecske azonnal leesett, a levegőben verdesett a szárnyaival, a földön már nem mozdult. A testmelegét éreztem a tenyeremben, a tekintete még élt, aztán kihunyt a fénye, a feje lehanyatlott. Szerettem volna visszacsinálni az egészet, de éreznem kellett: tehetetlen vagyok. Utólag már csak bánkódni lehet. És szégyenkezni. Megmagyarázhatatlan, miféle előzmények sora vezethet el ilyen végkifejlethez. Aminthogy az is: a mostani kezdetek miféle végkifejleteknek lehetnek előzményei.
Kedves virágom az orgona. Kertjeimben mindig a közelembe húzódik. Amikor virágzik, a fecskék már itthon vannak, és olykor a gyerekkoromra emlékeztetően el-elvillámlanak a tömött virágbugák fölött.

KOTKODÁCS

Nagy Lajos Képtelen természetrajzában olvasom: „A nőstény hangya igen szerény állat, mert azt a nagy tojást csöndesen, minden kotkodácsolás nélkül tojja, nem úgy, mint a nagyszájú tyúk, aki az aránylag kis tyúktojás miatt akkora lármát csap…”
Gyerekkorom legszebb nyarait Nagyatádon töltöttem, rokonoknál, és itt, a baromfiudvarban csodálkoztam rá először erre az indokolatlanul aránytalan lelkendezésre. Ez a korai tapasztalat bővült aztán olvasmányélményeimmel is gazdagított élettapasztalattá felnőtt éveim során: kicsit tojni, hosszan és hangosan kotkodácsolni hozzá, ez az önérvényesítés hatékony módja. Ezt ismerhették fel a politikusok is, és fejlesztették tovább: másoktól einstandolt tojásokkal  tömték ki fészküket, és veszett kotkodácsolásba fogtak, hogy elhitessék: az ő produktumuk az. Ennél még nagyobb ötlet: a nem létező tojás helyett bármekkora tojást oda lehet hazudni abba a tojásrakó fészekbe, csak még nagyobb hangzavar kell hozzá, hogy a valóság illúzióját kelthessék a jóhiszemű hallgatóságban. „Nektek tojtam!” – hangzik a lármás kotkodácsolás a baromfiudvarból, és sokan, úgy látják: valóságosan ott a fészekben a neszesemmi… Egy országot betölt az öntömjénező lelkendezés, kotkodács, még az EU magaslatáról is hallani, kotkodács, úgy tűnhet ettől, mintha családok sorsa múlna ezen a kis tojáson, egy ország boldog jövője a tét, örvendezzünk hát együtt, van ez a tojás, papír is van róla, az újságok is megírták…
Félreértés ne essék: szeretem én a tyúktojást, nélkülözhetetlen a szerepe a népélelmezésben. A hangyatojás sosem tudja azt kiváltani. Csak ez a hangoskodás ne volna. Mennyivel rokonszenvesebb a nőstény hangya a maga szerénységével, még ha hasznát nem is élvezzük: hogy azt a testéhez képest igen nagy tojást csöndesen, minden kotkodácsolás nélkül tojja.

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Próza apróban 2. (Epizódok a természet világából)”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés