Kocsis József | Tépéscsináló (Dédunokámnak mesélek)

Szépirodalom - próza

Tépéscsináló (Dédunokámnak mesélek)

András dédunokám novemberben járt nálunk először. Látogatóban volt már, de akkor még nem járt, látogatott inkább csak mindenfelé, ismerkedett a tereppel. Most járt először, és ez akkor sem túlzás, ha ezt a bútorokra támaszkodva tette, igaz, már szinte csak érintette a tenyerével az asztalt, székeket, a heverő szélét, a fotelok karfáját. Bejárta az egész lakást: ha az esedékes kapaszkodó karnyújtásnál távolabbra esett, négykézláb folytatta az útját.

Ha valamire később majd ezekből az időkből visszaemlékezne, az aligha ez az eseménytelen felfedező út lesz majd, hanem egy asztal melletti elfoglaltság: a tépéscsinálás. Mi legalábbis erre a teljesítményére emlékezünk nagy büszkeséggel ebből a korszakából, később bizonyára más és bonyolultabb műveletekkel fog elkápráztatni minket. Tizenegy hónaposan lelkesen és meghökkentő precizitással egy papírszalvétát tépett apró darabokra. A bal kezébe szorította a puha és színes papírdarabot, a tépésre a jobb kezét használta: nem szaggatta, nem hirtelenkedte el a mozdulatot, lassan tépte, figyelte közben az anyag repedését, a végére érvén aztán a mélybe pottyantotta. Nem követte a tekintetével, a kezében maradt rész kötötte le a figyelmét, megfogta jobbjával a maradék felső peremét, és az előzővel megegyező mozdulatsorral csinált egy újabb tépést rajta. És így tovább, apránként módszeresen miszlikbe aprította a papírszalvétát. Az utolsó darabot már csak a mutató és hüvelykujja közé tudta összecsippenteni, összeszorítva nem is látszott ki belőle semmi, kis rést kellett nyitnia az ujjak között, hogy másik kezének mutató és hüvelyk ujjai közé csíphesse a szélét. Sikerült ez is. Az utolsó kis darabkákat egyszerre hullatta alá. Én a rossz szememmel már csak a mozdulatát láttam. Egy éves kor alatt az ember nem tudja megőrizni az emlékezetében a legérdekesebb eseményeket sem. Az apukája mesél majd neki az ő kicsi-koráról. Most én egy másik kisfiúról mesélek neki, akit én láthattam ilyen kicsi gyerekként: az ő édesapjáról. Leírom addig is, szavam ne feledjem.

APA SEM TUDOTT MINDIG BESZÉLNI

Te még az elején tartasz, szókincsedet összeszámolni elég az egy kezem, de figyelsz nagyon, és gyakorolgatsz türelemmel, hamarosan elővehetem hát a másik kezem is, aztán meg már számolatlanul, csapatostul röpködnek körülötted a szavak. Legelőször azt tanultad meg mondani, hogy „nem”, aligha véletlenül, meg azoknak a nevét, akik számodra a legkedvesebbek: anya, apaapa, mama. Amikor a te apukád ilyen pici volt, nagyon sokszor meglátogattam, azt is gondolhatta, a szűkebb családhoz tartozom valamiképpen, sokszor hallhatta a megszólításomat a te pécsi mamádtól, apukád édesanyjától, ezért nem volt abban semmi meglepő, hogy apukád első szava ez volt: „papa”. Az én nagy büszkeségemre, persze, mígnem egyszer a mama (az én lányom) ezzel fogadott: „Tudod, mire mondja Andráska (a te apukád) azt, hogy „papa”? A labdára. Azt, hogy labda, nem tudja kiejteni, ehelyett mondja a hasonló hangzású, de könnyebben mondhatóm szót, hogy „papa”. Le voltam forrázva. Próbát tettünk, Andráskának gurítottuk a labdát, ő kitörő örömmel mondta: „papa, papa”. Nagyapai büszkeségem romjain aztán, némi töprengés után, rátaláltam az igazságra. Azt a nagy piros pöttyös labdát tőlem kapta az én unokám, ezért valahányszor kezébe vette, a labda felidézte benne az ajándékozáskor érzett öröm kellemes érzését, és azt hozzám kapcsolta, ezért mondta, hogy „papa”, ha meglátta a labdát. Azt gondolod, hogy én ezt csak kitaláltam, mert így szerettem volna? Akkor mondok még egyet. Amikor Andráskát (a te apukádat) meglátogattam, gyakran jókora üveg „saját gyártású” narancsszörpöt vittem neki ajándékba, ami Piroska narancsszörpből, főtt sárgarépa sűrítményből, valódi narancslé hozzáadásával készült, finomabb volt hát minden bolti készítménynél. „Papahozta” – ez lett a márkaneve ennek a finomságnak, ha ezt kérte, nem azzal a szóval ügyetlenkedett, hogy narancs, hanem így kérte: „papahozta”. A finom italhoz az én nevemet kapcsolta, ahogy korábban a tőlem kapott labda látványához is. A gyereknyelv kialakulása megfejthetetlen rejtély. A te első szavad, a „nem”, tilalmat fejez ki. Hogy valamit nem szabad csinálnod. Mondod is, hogy „nem”, ha tilalmas történések felé sodornak a napi események. Ilyenkor megállsz egy pillanatra, azt mondod: „nem”, aztán vagy megteszed mégis, vagy nem. Sokan arra gondolhatnak: nem érted még a szó jelentését. Én azt gondolom: érted pontosan, csak olykor vállalod az önálló döntés felelősségét. Igaz?

CSUDÁLKOZZ A FONOGRÁFON…

Karinthy írta azokról a felnőttekről, akik álmélkodva idéznek egy-egy gyermeki bölcsességet: „Csudálkozol a kisgyermek szavain? Csudálkozz a fonográfon…” És valóban így van: a felnőtt környezetből fölcsipegetett hétköznapi bölcsességeket ismételget a gyerek, ráérezve a siker ízére. Amikor hatvan éves lettem, a te apukád, a nyolc évesek szétáradó bölcsességével az arcán mondta nekem: „Ez már nem kevés. Most már ajándék minden nap…” Azóta tizenhatszor háromszázhatvanöt napnyi ajándékot zsebeltem be a sorstól, nem kevés, mondhatom. Ennyire már aligha számíthatok, és ez így természetes, mostantól ajándék minden óra, bármennyire közhelyszerűen hangzik is.

Egy mondatával mégis meglepett a te apukád, és azzal éppen, hogy eredeti megfigyelés rejtőzött az mögött a mondat mögött, pedig akkor még nagyon kicsi volt, gyakorlatlan a beszéd tudományában. Elmélyülten játszott az építőkockáival, két éves lehetett, mert még az első lakásukban éltek, hármasban, a Lánc utcai garzonban, amelyet az örökkévalóság levegője töltött be, nem gondolta volna senki, hogy egy évnél alig több idő kell csak ahhoz, hogy minden megváltozzék körülöttük.

– A Mamánál hol a bácsi? – kérdezte váratlanul.

Én talán olvasgattam mellette, nem válaszoltam, nem értettem, mire gondol, rákérdeztem, hogy jutott ez az eszébe, látott talán valaki idegen látogatót, amikor ott voltak legutóbb, az körül járnak a gondolatai. Nem válaszolt a puhatolódzó kérdésekre, azt hiszem, nem is hallotta, más volt már a fontos, rakosgatta az építőkockákat kitartó türelemmel.

Hetek múlva jöttem rá, mit kérdezett, váratlanul: rég elfelejtettem már, csak valahol a háttérben motoszkálhatott bennem a megválaszolatlan kérdés mögöttese. Bevillant hirtelen. Megfigyelhette, hogy minden megismert otthon lakói között ott van a néni és a bácsi, más-más nénik és bácsik, de mindig ketten együtt, szoros kapcsolatban. Egyetlen kivételt láthatott csak ez alól a szabályosság alól: a Mama otthonát, amelyben egyedül élt a Mama, csak akkor nem, ha ők voltak nála látogatóban. Ez nem érthető. Itt valami titoknak kell lennie. Valami rendellenességnek, amely magyarázatra szorul.

Nem kapott akkor tőlem magyarázatot a nekem szögezett váratlan kérdésre.

Később meg már nem volt rá szüksége, megfejthette ő azt a problémát magától is, bár ez aligha volt az örömére.

Amikor alig egy év múlva új, nagyobb lakásba költöztek, már az ő otthonukból is elveszett a bácsi. Elmaradt tőlük, és ha ő nem lett volna, egymagában élt volna az ő anyukája is abban a nagyobb lakásban, mint a Mama a magáéban.

„Ilyen az élet…” – gondolhatta akkor a felnőttektől ellesett közhelyes bölcsességgel.

TÁRSASJÁTÉK VAGY SPORTESZKÖZ?

Ha csak egy picit nagyobb volnál, a kérdésből rájönnél, hogy a sakkról van szó. Apukád négy évesen rávágta volna, ha őt kérdezem: társasjáték. Pedig nem sokon múlott, hogy sporteszközzé váljék számára. A szabályokat pillanatok alatt megtanulta, és jól alkalmazta a „hadvezetésben”. Mert annak tekintette az első pillanattól: két sereg küzdelmének, amely az ellenséges király elfogásával ér véget. Remek hadvezér volt: tudta, hogy ha a tisztek az elején elfoglalják a jó helyeket a táblán, ellenőrzés alatt tartják a központi térséget, később pedig az ütésváltásokból előnyt tud szerezni a hadvezér, akkor a végén a király elfogása már gyerekjáték lesz. Sokat sakkoztunk egymás ellen, és hogy legyen közös sikerélményünk is, néha összefogtunk a tőlem kapott sakkozógépe ellen, és közösen latolgattuk a gép várható lépéseit ellenünk, és döntöttünk a legjobbnak látszó változat mellett, ha mi következtünk.

Tegyük próbára a képességeit, gondoltam, és megbeszéltük: tanuljon olyanoktól, akik nálam sokkal többet tudnak a sakkról. Indult Pécsett éppen egy sakktanfolyam kisiskolásoknak, ismert pécsi nagymester vezetésével, jókor érkeztünk, volt még egy hely a harminc fős csoportban. Az első foglalkozás tehetségmérő kieséses villámversennyel kezdődött. A hat-tíz éves korcsoportban hét évesen a harmadik helyen végzett. Velem madarat lehetett volna fogatni, a kis hét éves dobogósnak azonban nem volt ínyére a „bronz”, elvakította az arany csillogása: vagy mindent, vagy semmit… Kudarcként élte át a sikert, ettől elkedvetlenedett. Ekkoriban a „vasárnaplósra” váltott apukájától megismerhette a kerékpározás örömeit, és mert ő nagyon szerette a te apukádat, a hétvégeken egyre több időt töltöttek együtt a szabadban. A sakkra már nem jutott idő, véget ért egy álom (az enyém, persze, hogy remek sakkozóvá lehet néhány év alatt), a sakkiskolából kimaradt az én unokám. Neki volt igaza, érvelése meggyőzött:  „Én nem egy dologra szeretnék sok időt fordítani, hanem azt szeretném, hogy mindenre legyen időm, amihez kedvem van.” Ez így helyes. Az embernek mindenben ki kell próbálnia magát gyerekként, hogy jó építészmérnök, vagy kiváló számítástechnikai szakember lehessen felnőtt korára. Aki boldogan tartja bele arcát a friss erdei levegőbe, ha versenykerékpárját tekeri tiszta erőből szabadidejében, és fölényes mosollyal nézi ellenfele vergődését a sakktábla másik oldalán, ha ehhez van kedve. Ha én vagyok ez az ellenfél (mostanában ritkán ülünk le sakkozni), örömmel nyugtázom: nem volt hiábavaló a sok edzés, az én edzőpartnerem nemcsak magasságban nőtt fölém, sakktudása is imponáló. Hát ha még tanult volna! – gondolom, ilyenkor.

Mert azért sajnálom titokban.

Pedig nincs igazam.

ÁLLATOK, FÉLELMEK, IJEDELMEK
Kell-e félni az állatoktól? A képekről látom, ez eszedbe sem jutott, amikor a tizenöt hónaposok alaposságával tanulmányoztad a tőled karnyújtásnyira (igaz, üvegfal mögött) ideges farkcsapásokkal le-föl sétálgató tigrist, vagy amikor az első utadba kerülő igazi ló betörésére vállalkoztál merészen, szőrén megülve, holott előtte csak hintalovon gyakorolhattad a lovaglást, meg a közeli játszótér rugóra szerelt lóimitációin.
Állatszeretetedet apukádtól örökölhetted, aki pici korától macskákkal osztotta meg szobáját, félelem nélkül tűrte olykor kiszámíthatatlan vadságukat, és hallgatta máskor nyugtató dorombolásukat. Hogy bátorságodat is tőle örökölted-e, abban már nem vagyok ennyire biztos. Két emlékezetes esemény legalábbis alkalmas arra, hogy kétségeket ébresszen bennem e tekintetben. Az egyik bátorságpróba az egy éves korát követő húsvétkor esett meg: nagy meglepetést készítettem elő, kulccsal felhúzható ugrálós húsvéti nyuszival leptem meg apukádat (aki akkor épp oly pici volt, mint te most). A meglepetés a vártnál nagyobbra sikerült: az én unokám menekülőre fogta a dolgot, azt is mondhatnám, felkötötte a nyúlcipőt, és hanyatt-homlok iszkolt a heverő takarásába, onnan tekintgetett aggodalmaskodva az eszeveszetten ugráló nyuszira. Ezt a játékát sosem tudta megkedvelni. A másik próbatétel elé a nyúlnál is félelmetesebb állat állította: egy madár. Az sem igazi volt, időnként órarugó segítségével adott életjelet magáról: egy kakukkos óra kis ajtaja mögött elbújva várta a következő óraütést, hogy a váratlanul felpattanó kis ajtó nyílásán meglepetésszerű rohammal kibukkanva hangos kakukkolással adja hírül az idő múlását. Fiaméknál voltunk (a mama testvére volt, fiatalon meghalt, ő tudna mesélni róla), ott ültünk gyanútlanul, szemközt a csendes kakukkos órával, amikor halk beszélgetésünkbe belerobbant az addig sunyin meglapuló madár. Leírhatatlan volt a hatás: az én unokámból hang sem tudott hirtelen előtörni, egy darabig kerekre nyitott szájjal hangtalanul zokogott, és csak később csapott át ez csillapíthatatlan sírásba.
Csalódtál most apukádban? Vakmerőnek és rettenthetetlennek gondoltad őt? Hogy már kicsi korában olyan volt, amilyennek ma ismered? Az ember felnőtt korára legyőzi kisgyerekkori ijedelmeit. A kisgyerek ijedelmei mögött nem gyávaság van, hanem a világ ismeretlenségére és kiszámíthatatlanságára való ráébredés váratlansága. Hogy egy játék csak úgy magától hirtelen ugrálni kezdjen? Mintha élő volna? Ki látott ilyent? Mi ehhez képest egy fölénk tornyosuló tátott pofájú tigris? Amely mégiscsak élő? Hát nem?…

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

3 hozzászólás van ehhez: “Tépéscsináló (Dédunokámnak mesélek)”


  1. és csendes tetszéssel megmosolyogni a kedves epizódokat a felfedezések koráról. Én sajnos nem írhatok soha ilyet; nincsen dédunokám. Még lányom sincs. Vagy fiam.

    Hozzászóló: kisslaki lászló | 2013. június 28., 16:56
  2. Rokonlelkem! Andráska és Stella-Alma felfedezés vágya a tépéscsinálás erőmutatás ideje…

    Hozzászóló: Csákvári Ervinné | 2013. július 29., 04:47
  3. A dédunokának a világ leghíresebb meséjét is el kellene mesélni:

    http://darwinkaprazata.blogspot.hu/2013/11/az-evolucio-onfejleszto-meseje.html

    Hozzászóló: Bitter Botond | 2013. december 27., 09:59

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés