Békés megyéből, Gyuláról mentünk, kardiológus és reumatológus szakorvos javaslatára, magas vérnyomás, keringési zavar, kezdődő csontritkulás problémával Mátraderecskére, ahol gyógyulásunkat remélve a Mofetta szolgáltatásait szeretnénk igénybe venni.
3. nap
Forgolódás, derékfájás, kicsit több alvás (egyedül a szobában!). 7 órakor A. hozza a másfél liter friss házi tehéntejet, amit megszoktunk, otthon sem iszunk boltit. (A tejhordást is kedves háziasszonyunk segítségével tudtuk megvalósítani.) Most már teljes komfortérzésünk van. A tejből teszünk el egy-egy bögrével altatni, a többit felforralva fogjuk elfogyasztani. Bőségesen bereggelizünk, aztán kis hátizsák fel, és indulás a mofiba (mindenki így becézi a mofettát!)
A lihegő felfelé a templom irányába
Húsz perc után (a hegyvidéki embernek ennek fele kell!) felérkezünk, a szokásos metódus következik: kezelőlapok aláírása, pecsételés, vérnyomásmérés, ivászat (csak víz!), várakozás csoportcserére, és így tovább. Miután végzünk mindennel, elkongatják a delet. Elindulunk a lejtőn lefelé, de mikorra megjárjuk az emelkedőt is, már a gyomrunk is korog. Konstatáljuk, egyrészt, hogy az emésztésünk nagyon rendben van, másrészt, hogy át kell a napirendet szervezni, hamarabb kell kelnünk, így korábban fogunk a mofiban végezni, az ebédet sem 1 óra után fogjuk átvenni. Tehát a lépéseinket meggyorsítjuk. Vajon ma mit főztek?
Kedvünkre valót. (Egyébként mindig az volt! ). Nem „valamit visz a víz”, hanem tartalmas, házias pirított lebbencsleves. A második fogás is bőséges, és finom. Szárazbabfőzelék, jókora hússal. Vacsorázunk is belőle, úgyhogy errefelé az éjszaka a széljárás is nagy lesz, nemcsak az eső esik. Mert esik ám, szorgalmasan, amit őszintén, kezdünk már unni.
Délután a postára megyünk, J.-nek elintézni való dolga akad, amin a postáskisasszony nagyon készségesen igyekszik segíteni. Elmagyarázza, hogyan lehet küldeményt „postán maradó”-nak kérni, és milyen módozatai vannak. Veszünk egy-egy szép képeslapot Mátraderecskéről, fel is adjuk máris a családunknak.
Kis kút, kerekes kút...
Séta után kicsit pihenünk, olvasgatunk, élvezzük a kert szépségeit, és a jó levegőt, amit harapni lehet (az otthoni, az alföldi levegő száraz). Vacsora után, mikor Derecskén a madár sem jár az utcán, 8 órakor elindulunk egy kis „hegymászásra” (csak nekünk, alföldieknek hegymászás!), mert enélkül nem lenne meg a napi kilométer-adag. Látunk több „zöld ház” táblával jelölt családi házat (amit állítólag a komposztálást elvégzők kapnak), működő (utcán is!) kerekeskutat, köcsögfát, érdekes alakú padlástéri ablakokat (az Alföldön ilyet nem látunk), tornácos házakat, az udvarokban halastavakat tavirózsával, feltűnően sok vörös futórózsát, és valamiféle kék virágot bokorban, minek nevét nem is sejtjük.
Rengeteg az eladó ház. Azt mondják, sokan csak üdülni jönnek, családjukkal, rokonaikkal saját házukba, vagy kiadják üdülőknek.
Természetesen kicsit esik az eső, mint még eddig minden nap, de sebaj, esőkabáttal, esernyővel vagyunk felszerelkezve, az első alapos megázás óta. Már igen beesteledik, mire hazaérünk, és megállapítjuk, hogy egyetlen egy fiatalemberrel találkoztunk sétánk során, aki valószínűleg helyi lakos lehetett, mert a másik oldalról átköszönt, nekünk, idegeneknek.
J. nézi a tv-t , én írogatok, kicsit hiányolom a technikát (egy pár tollat biztos „elfogyasztok”), jó lenne zenét hallgatni, kicsit internetezni. Van a házban mindenféle kütyü, de „annyi az elfoglaltságunk”, hogy nem érünk rá kipróbálni őket. Különben is, már éjfél felé jár az idő, aludni kell!
Holnap talán felkeressük a könyvtárat, nem azért mintha szállásunkon nem lenne elég könyv, mert bőven van miben válogatni.
4. nap
Este, fél 11 van. A mai nap is borúsan kezdődött, de végül nem áztunk meg. Remek! Talán ezután jó idő lesz?
A mofetta bejárata
Voltunk a Mofettában, és 1 óra hosszat kemény tornán (az idősebbeknek biztos nehéz!). Értornának is hívják, de az egész testre kiterjedő, ízületeket megmozgató, fejünk tetejétől a talpunkig tartó, remekül összeállított „helyreállító” gyakorlatok sora. A gyógytornásznő egy sok gyakorlattal rendelkező, kiváló szakember. Két ember helyett is dolgozik, mert a masszírozást, fizikoterápiás kezeléseket is ő végzi. Ennél jobban időt és energiát nem lehet beosztani. Minden páciensnek segít torna közben, mosolyt varázsol az arcunkra, még ha kicsit fáj is a mozdulat. Azt tapasztaljuk, ahogy telik az idő, mind többen, és többen veszik igénybe a csoportos vagy egyéni gyógytornát.
Mofi után hazasétálunk, útközben betegtársainkkal találkozunk, eszmecsere, ki honnan jött, hol szállt meg, meddig marad, milyen javulást vett észre? Aki már a két hét vége felé tart, készül az utazásra, de mindenki sajnálja, hogy nem maradhat tovább Derecskén.
Ebéd és szieszta után, irány a Víkend. A helyiek így hívják az (nekünk óriási magasban lévő) erdős, ligetes üdülő területet.
Közben látjuk a régi vasútállomást, a téglagyárat, a strandot, ahonnan a fürdőzők elhozzák a medence alján kicsapódó sót, ami gyógyhatású. A víz 38 Celsius fokos, sajnos még nem nyitották meg, pedig szívesen kipróbáltuk volna.
A Víkendben kaptunk is, egy állandóan ott lakótól egy kis adag sót. Elmondta, hogy langyos vízbe tegyünk egy pici sót, és vegyünk lábfürdőt, majd érezni fogjuk, hogy a fáradt, fájós láb hogy megkönnyebbül hatására.
Több emberrel találkoztunk, beszélgettünk róla, hogyan lettek itt üdülőtulajdonosok, vagy mátraderecskei lakosok?
Sokféle történet, de egy közös bennük, hogy itt üdültek ebben a kis faluban, vagy már ide jártak gyógyulni a mofiba. Úgy megszerették a tájat, a falut, a levegőt, a nyugalmat, az évszakok gyönyörűséges változását (például az Orgona utcában tavasszal a töméntelen mennyiségű orgonavirág ontja illatát, télen pedig a hó mesebelivé varázsolja a fákat, bokrokat), hogy vissza-vissza tértek, végül itt vettek házat.
Vendégház a csodálatos jázminnal és a jellegzetes padlásablakkal
A falu lakói itt teljesen másként viseltetnek egymással, mint az Alföldön. Az itt élő ember kiegyensúlyozottabbnak, boldogabbnak látszik. Ami közös viszont, hogy az ország mindkét részét szorgalmas emberek lakják. Itt csend és nyugalom honol, nemcsak a hegyvonulatokban, hanem a derecskei emberek szívében is. El vagyok varázsolva! Ritkán adódik az ember életében hasonló érzés.
Közben utunk ápolt házak, veteményeskertek mellett halad el. A Postát is útba ejtjük, ismét veszünk képeslapokat, és örömmel fedezzük fel rajtuk a Kékestetőt, Galyatetőt. Az egyik szép felvételen a „házunkat” is megtaláljuk, amit x-szel meg is jelölünk, hogy az otthoniak is láthassák hol üdültünk 2 hétig.
Ó! Majdnem elfelejtettem! Sokat járkáltunk, le s fel, míg J. rokonának üdülőházát megtaláltuk. Ezután mit fogunk keresni?? A felfedezést segítették a tavasztól télig a Víkendben lakókkal való beszélgetések.
Ma is olyan sok élményben volt részünk, hogy csak győzzük azokat feldolgozni.
(Folytatjuk)
(A szerző felvételei)
Hozzászólások