L. Csépányi Katalin | Kocsis József – a lépteinket vigyázó

Asztaltársaság

Kocsis József – a lépteinket vigyázó

Dr. Kocsis József

1937-2013

Mély megrendüléssel tudatjuk, hogy dr. Kocsis József ny. iskolaigazgató, Szentlőrinc Város Díszpolgára július 26-án súlyos betegségben elhunyt.

Dr. Kocsis József a pécsi Tanítóképző elvégzése után tanítóként dolgozott Kacsótán és Szentlőrincen. A pályakezdő éveket követően – 1960-ban – igazgató lett. Az 1997-ig tartó igazgatói pályaívét megszakítva főiskolai docensként oktatott. Átvette Gáspár László iskolakísérletét, a szentlőrinci pedagógiai műhely irányítását. Könyveiben ezer szállal kötődik Szentlőrinchez, több száz publikációja és 9 szépirodalmi kötete jelent meg. Megfontolt, kiegyensúlyozott egyénisége, szerteágazó pedagógiai felkészültsége iránymutató.

Halálával a pedagógustársadalmat és Szentlőrinc Város Önkormányzatát nagy veszteség érte. Temetése 2013. augusztus 6-án, kedden 16 órakor lesz a szentlőrinci temetőben.

Emlékét kegyelettel megőrizzük.

Szentlőrinc Város Önkormányzata

______________________

Nincs egy éve, hogy 2012 augusztusában Szentlőrinc díszpolgára lett az egykori iskolaigazgató, Kocsis József. Most pedig már emlékezünk rá – hiszen július 26-án búcsút vett e földi világtól. Mégsem hagyott minket magunkra: itt marad velünk. A szerettein kívül két fontos dolog volt az életében: a tanítás és az írás. És ezek által sokak ismerték meg – így szeretetre méltó személyiségének hatása kitörölhetetlenül megmarad. Amikor a baranyai kisváros díszpolgára lett, a Hetedhéthatárban írt erről.

Kocsis József:

A megérkezés öröme

Kocsis József a díszpolgári gyűrűvel és a díszoklevéllel 2012 augusztusában

Hazaindulunk valahonnan.

Megérkezünk, és azt mondjuk egymásnak: itthon vagyunk.

Mi most Szentlőrincen érezzük azt, hogy hazaértünk. Korábban sokszor zavarba hoztak a kérdéssel: – „Hová valósi is vagy tulajdonképpen?”

Tényleg: hová?

Születésem szerint kaposvári volnék, Kaposvár az én szülővárosom, otthonaim között az útnak indító otthonom.

Pécshez kötnek a gyerekkor meghatározó élményei, itt végeztem iskoláimat, Pécs volt az én fölnevelő otthonom.

Munkahelyeim új és új otthonokat jelöltek ki számomra, így lettem olaszi, pécsváradi, pécsi is egy rövidke időre, aztán meg szentlőrinci.

Szentlőrincnek kitüntetett helye van az én felnőtt kori otthonaim között: ide kötnek a pályakezdő évek, és ide tértem vissza pályám befejező két évtizedében, egészen a nyugdíjba vonulásomig, és azután is: másfél éve barangolok már itt a megnyugvás ösvényein.

Most, hogy ez a hirtelen-nőtt kamasz-település is kinyilvánította: elfogad idevalósinak, eggyel több okom van arra, hogy azt hihessem: itt vagyok én otthon a világban.

Szentlőrinci vagyok hát voltaképpen, s meglehet: végérvényesen.

Átjár a megérkezés öröme.

*

A 250. szám ünnepségén: Irénke, Kocsis Jóska, Lenkey Pista és Szigeti Szabó János

A Hetedhéthatár szerzői-baráti társaságában is kiemelkedő szerepe volt – ünnepnek számított, amikor szeretett társával, Irénkével együtt megjelent a pécsi Iparos Kisvendéglőben. Kitörő örömmel fogadtuk őket mindig. Vannak olyan szerzőtársaink, akik személyesen nem ismerték, csak e-mail-es levélváltásokból – de ezek az üzenetek felértek egy-egy találkozással, hiszen Kocsis Jóska a szavak professzora volt: mindent ki tudott fejezni a betűk-szavak-mondatok összerakásával, mert igazi író volt. 2005 novemberében jelent meg a 200. Hetedhéthatár. Ebben arról elmélkedik, hogy mi köti őt ehhez az újsághoz. Ezt követően még 50 nyomtatott lapszám jelent meg, aztán 2010 nyarától „csak” az interneten olvasható a Hetedhéthatár. Természetesen az új, az internetes változatban is velünk maradt.

Kocsis József:

Az elvarázsolt csapat – A 200. lapszám elé

Rónaky Edit születésnapján, az Iparos Kisvendéglőben - Edit kezében Kocsis Jóska testvérének, Kocsis Tibornak a képes köszöntője

Mint a mesében.

Nemrég még Hetedhéthatáron túl, ma már innen. Megérkeztem, és ez jó érzés, akkor is, ha az utazás maga mindig többet jelentett számomra a megérkezés pillanat-öröménél. Mindig a valahonnan valahová elvezető utakat kerestem, számomra az útkeresők izgalma volt az igazán boldogító örömérzés. Mára már a sutba került a hétmérföldes csizmám, s szemlélődőként megelégszem azzal, hogy az élményeket magamhoz engedem, és hagyom, hogy megérintsenek. Ehhez a Hetedhéthatárnál alkalmasabb közeget elképzelni sem tudnék. Aki nagyon messzire elér, túljut hetedhét határon is, mondjuk róla. Vagy éppen elérkezik a Hetedhéthatárhoz, hogy messzire juthasson, gondolom én. Beláthatatlan távolságokra térben és időben. Vagy még tovább: a másik emberhez.

Ismerős világba csöppentem, szerkesztőségből szerkesztőségbe, az EMBERNEVELÉS pedagógiai műhelyéből a HETEDHÉTHATÁR közérdekű magazin alkotó műhelyébe. Ismerőssé teszi ezt a mostanit számomra a körülményeknek a korábbival való egybevágósága: itt is, ott is elengedhetetlen feltétel az önzetlen munkatársak folytonos erőfeszítése azért, hogy a működés tartós hiányállapotában újrateremtődjék időről időre törekvéseik megvalósításának valamiféle garanciája. Ránkcsodálkoztak sokan akkoriban: miként lehet hosszú éveken át önerőből életben tartani egy

Kocsis József szentlőrinci otthonában

nevelésügyi folyóiratot ma Magyarországon? Magunk sem értettük ezt egészen, azt a részét legalábbis, ami ebből másokon, segítőinken múlott. Meglehet, mások meg azt nem, ami kevés mirajtunk állt. Csak azt vettük észre, valahogy mindig összejött a dolog. A valóság szorításából ki-kicsusszanva sikerült időről időre rátalálnunk arra a keskeny mezsgyére, amely a megtapasztalt világ és a lehetőségeinken túli valóság között húzódik, és megvetettük ott a lábunkat, mint amikor reménytelen helyzetekben a mesék hőse arra készül, hogy átbucskázzon a feje fölött végső megoldásként.

Nemcsak ismerős világba, barátok közé érkeztem. Barátaim vártak a magazin köré szerveződött asztaltársaságban: Rónaky Edit és Kisbalázs György (Bogádi Kis György), szerkesztő társaim az EMBERNEVELÉS egykori szerkesztőségéből és még korábbi társaim az embernevelés közös nagy műhelyéből. Ők vezettek el a többiekhez, a „héthatárosokhoz”. Személyük látatlanban hitelesítette számomra ezt a közösséget: ahová tartozónak vallják magukat, ahol ők otthon vannak, ott én is megtalálhatom a helyem. Kisbalázs Györgytől a megszólalás bátorságát tanultam el nagyon fiatalon (első írásom az ő Játék a demokráciával című cikkéhez csatlakozott 1968-ban); amit ő tud, egyebet azóta sem sikerült ellesnem tőle, csodálom csak jellegzetes mondatszerkezeteinek építkezési rendjét, szépségét, gondolatgazdagságát. Szükségem van ma is bátorítására, megszólalásainak mértéket adó mintájára, barátságára. Rónaky Edit derűs világlátásával, humorával, nyelvi igényességével bűvöl el. Művészeti gimnáziumi igazgatóként – tőle tudom – egyik tanítványa lerajzolta az osztály arcképcsarnokát, középen az igazgatónő karikatúrájával. „Első pillanatban megdöbbentem. Ilyennek látnak?” – mesélte. Később kiderült (ballagási ajándékként egész kiállításra elegendőt kapott belőlük), sorozatban készültek róla hasonlóan kegyetlen ábrázolások. Az oroszlánkörmeiket rajta próbálgató képzőművész növendékek addig gyanútlan karikatúra-modellje kiállta a kíméletlen körmök női hiúságon és igazgatói tekintélyen sebeket ejtő „szakítópróbáját”… Humorérzéke segítette, és ez azóta is sajátja, szerencsére, sok-sok derűs színfolt jelzi ezt a lap formálódó arculatán.

Lenkey István, Bogádi Kis György és Kocsis József - a testvér, Kocsis Tibor jásdi otthonában

Kettőjükről szóltam név szerint, de magam körül érzem a neves munkatársak sokaságát, a régvoltakat is, akiknek már csak az emléke van közöttünk (büszke vagyok arra, hogy Hegedüs Sándor kitüntető barátságát személyes emlékként őrizhetem), a mostaniakat, a „derékhadat”, akik folytonos jelenlétükkel a lap karakterének alakításában vállalnak oroszlánrészt, és a hozzájuk csatlakozó és mind jelentősebb szerepet betöltő fiatal barátaimat. És persze – dehogy is feledkezem meg róla – őt is, aki a pécsi Iparos Kisvendéglő „különtermében” kéthetenként üdítővel, kávéval, sültkrumplival (újabban zsíroskenyérrel) fogadja az asztaltársaságot, hogy lendületbe hozza újra és újra az elvarázsolt csapatot kedves szókkal, derűs sugárzással, igényességével.

L. Csépányi Katalin maga is elvarázsolt asszony. Tekintetét makacsul hetedhét határokon túli horizontokra függeszti, és előre tekintve egyenes derékkal hordozza a ránehezedő hihetetlen terheket; alakja ettől felnövekszik, ám heroikus erőfeszítésekre semmi sem utal tartásában: könnyedén lépdel, és bizonyos vagyok benne, elég egy szemhunyásnyi idő, ha látja, hogy nem látjuk, átbucskázik a feje fölött, és ami már-már lehetetlennek látszott, lehetségessé lesz egyszerre. Aki az átbucskázást szimpla bukfencként értelmezi (hengerbuckázásnak, ahogy némely vidéken mondják), netán elegáns ívű hátraszaltóként, az megragad a folyamat jelenség szintű elemeinél: a fölugrásnál, az átfordulásnál s a könnyed talajfogásnál. Az átbucskázás lényegi eleme a varázslat pillanata. Nem tudni, ez mikor következik be, talán már elrugaszkodáskor, az is lehet, hogy amikor felpörög a mozgássor s végbemegy az átfordulás a test egész hosszában, de az sem lehetetlen, hogy a földetérés a kritikus mozzanat: amikor az átbucskázó beleáll a földbe moccanatlan. Megfoghatatlan, ahogy térnek és időnek fittyet hányva megvalósul a varázs, és ami lehetetlennek tűnt, lehetséges lesz megint. Mi nagyon hiszünk ebben, vele tartunk, hiszünk a jó diadalában.

Mint a mesében.

*

Solymos Iván, Szigetvári János, dr. Mándoki László, Drelicska Attila, Káplár László, Hegedüs Sándor (Samuka), Czupy György, Juhani Nagy János, Kurucz Gyula, Kóta Dénes, Jéki László, Rónai Béla, Szentiványi Árpád, Bogádi Kis György, Rónaky Edit, Videcz Ferenc, Kadosa Beatrix – az 1999-től eltávozott barátaink-szerzőtársaink sorának végére most odakerül Kocsis József neve. Együtt vigyázzák lépteinket…

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Kocsis József – a lépteinket vigyázó”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés