„Naplóíráshoz idő, hangulat és jó adag fatalizmus kell. Habár ma is vallom, hogy sokkal kedélyesebb a napló anyagát végigélni, mint papirosra vetni, mégis megpróbálkozom vele.”
(Csiba Lajos, 1941)
Császár Pista kemény nap után kopogtatott be nagyapjáék ajtaján. A konyhában nagyanyját találta:
– Csókolom mamikám! Farkaséhes vagyok, nagyon nehéz és hosszú napunk volt. Még a „balázsolást” is gyakorolnunk kellett Mari nénivel, de annak örülök végül is, mert januárban Dorogra megyünk bemutatni – mondta a hatodikos fiú és táskáját a támlás heverőre helyezte.
– A balázsjárást tanuljátok, hát az nagyon szép lehet. Tudod, gyerekkoromban, mi a Zoboralján nem tankönyvekből tanultuk ezt a szép népi hagyományt és csak a színpadon mutattuk be, hanem Balázs-napkor jártuk a falut, bekopogtunk a rokonokhoz, ismerősökhöz és mondtuk a szép verseket, énekeket, Balázs-napi köszöntőket. Bizony nagyon sok gyümölcsöt, tojást kaptunk, néhol szalonnát, kolbászt, kalácsot adtak és pénz is került a kosárkáinkba – mondta a nagymama és kántálni, énekelni kezdte az egyik versikét.
Pista elbűvölten bámulta nagyanyját és szinte alig tudott megszólalni az örömtől:
– Nagyi, te ismered ezeket a szokásokat? Én szamár, még azt sem tudtam, hogy van-e fogalmad a balázsolásról? Teljesen elfelejtettem, hogy mi végül is a Zoboraljáról származunk, akár oda is tartozunk.
– Hát, fiam, Mari néni is átjött hozzám konzultálni és alaposan kivallatott a gyerekkoromról, sőt el is kellett énekelnem mindent, ami még megmaradt bennem. Mindent feljátszott magnetofonra, ami itt a konyhában elhangzott…
– Most már értem, azért volt nekem olyan ismerős a hang, mert Mari néni lejátszott nekünk bizonyos részeket. Mondtam is a lányoknak, hogy akárcsak a nagymamám hangját hallanám… De a lányok nevettek rajtam, mintha a levegőbe beszéltem volna – mondta a fiú, miközben már helyet is foglalt az asztalnál és kanalazta a párolgó bablevest, amelyben puhára főtt disznócsülkök úszkáltak.
– Jó étvágyat aranyom és váljék egészségedre! – mondta a nagymama, és örömmel nézte a falatozó unokáját, akit éppen azért is szeretett nagyon, mert az ételben nem volt válogatós fajta.
– Köszönöm nagyikám, nagyon jó bablevest főztél, ilyet már nagyon régen ettem… Nagyapa a szobájában van? – kérdezte a fiú.
– Igen, és vár… Valami érdekes dolgot akar mutatni neked, ma kapta a postával.
Pista a bablevest kikanalazta a tányérból az utolsó cseppig és a finom túróscsusza fogyasztásához látott, amelynek tetején pirított szalonnadarabkák díszelegtek, leöntve tejföllel. Kint csillogott a januári hó a gyöngülő délutáni napfényben, a ház tornácán a madáretetők körül cinkék és verebek röpködtek, a verebek várván a madáretetőkből lehullott morzsákat. Igazi tél volt, karácsony utáni hangulat.
Pista még mielőtt befejezhette volna a falatozást, nagyapja jelent meg a konyha ajtajában.
– Mi újság, fiú, látom, ma nem ebédeltél az iskolában?
– Ebédeltünk, nagyapa, de az már olyan régen volt, hogy a hasikám elfelejtette.
– Jól van, gyerek, fejezd be nyugodtan az evést, és majd gyere be hozzám – mondta a nagyapa és megsimogatta unokája fejét…
Pista a falatozást citromos teával fejezte be, nagyokat húzott a vadászmotívumokkal díszített teáscsészéből, majd őszinte hálával köszönte meg a késő délutáni ebédet, és elindult nagyapja szobája felé.
Császár nagyapa nyitott ablak előtt ült, de aztán gyorsan bezárta az ablakot, miután unokája jelentkezett.
– Egy picit kiszellőztettem. Gyere, foglalj helyet. Nagyon érdekes dolgot fogok mutatni neked – mondta, és az asztalon fekvő irathalomra mutatott.
Pista gyorsan olvasni kezdte a sorokat: „Naplóíráshoz idő, hangulat és jó adag fatalizmus kell…”
– Mi az, hogy fatalizmus? – kérdezte Pista.
– Nézd, a fatalizmus azt jelenti, hogy valami elkerülhetetlen, megmásíthatatlan, előre elrendelt végzetben hisz az ember. Ám esetünkben nagy a gyanúm, hogy inkább kemény elszántságra gondolt Csiba Lajos, a napló írója. Vadásznaplóról van szó, amit szerzője 1941-ben kezdett írni. Csak a világégés szakította meg a tejfalusi vadászt és ornitológust a naplóírásban.
– Ki volt Csiba Lajos, és honnan került hozzád a naplója?
– Csiba Lajosról eddig én is keveset tudtam, csupán Bandi bátyád, az ógyallai ornitológus elbeszéléseiből hallottam róla, hogy a Somorja melletti Tejfalun született századunk elején. Pótolhatatlan megfigyeléseket végzett nagy szenvedéllyel a Csallóközben, majd később a Felső-Szigetközben Magyarországra települése után. Harminc év alatt úgy 98 madárfajt és 1400 tojást gyűjtött össze, természetesen a gyűjteménye gyarapodott és a végleges adat 141 madárfajt és 2600 tojást tartalmaz. E madárfajok közül 104 a Szigetköz őshonos lakója.
Csiba Lajos naplójának fénymásolatát a somorjai Honismereti Ház, azaz a tájmúzeum igazgatójától, Lajos bácsitól kaptam kölcsönbe. Úgyhogy nálunk marad pár napig, olvasgathatjuk… Amit e pár óra alatt – amióta a csomag megérkezett – megtudhattam, megállapítottam, hogy a napló írója nemcsak jó vadász és ornitológus volt, hanem jó megfigyelő és emberismerő is. Olvasd csak a borsai (1941. 11. 9.) fácánvadászatról szóló bejegyzést!
Pista hangosan olvasni kezdte: „A két anyaországi vitéz barátunkról különben a vadászat alatt kissé különös véleménye alakult ki az embernek. Az egyik 25 tölténnyel jelent meg. Persze a töltény kevésnek bizonyult. És ekkor nem restellte sorba járni eddig nem látott vadásztársait, hogy segítsék ki zavarából. A másik kilőtte töltényeit, azután sétált a körben üres puskával. Furcsa! Valahogy más az elképzelésem az úri vadászatról!” – Pista az idézett sorok után nagyapjára nézett.
– Ha valami nem világos előtted, nyugodtan kérdezz! Elmagyarázom neked az „anyaország” kérdését és fogalmát is, de folytasd tovább, az egy hónappal későbbi, felistáli nyúlvadászatról szóló bejegyzést!
Pista ismét olvasni kezdte az aláhúzott sorokat: „Egy erdőtanácsos úr véleményét akarom papírra vetni. Nevét nem tudom, lényegében rá nézve jobb is.
Mint méltóságoshoz illik, elég hangoskodóan viselkedett az összejövetelnél, és igyekezett mindenkit meggyőzni az ő nagy vadász voltáról. A vadászat első felében nem is történt semmi feljegyzésre méltó cselekmény. Az egyik kör bezáródása alkalmával egy nyúl vette irányába útját, és barátunk nem vevé tekintetbe, hogy a nyúlon kívül emberek is vannak a közelében, odalőtt, s egy lövésre sikerült nyulat és egy szerencsétlen hajtót is lőnie.
Barátunk egyszerre csendes lett, vacsorára be sem jött, eltűnt, mint a kámfor.”
– Van itt még más is. Ismét borsai bejegyzés 1943-ból, ezúttal nyúlvadászatról van szó, mint kiderül „stráfvadászatról” szól a történet, amelyen Nádler Herbert (1883–1951), a híres vadász jól lőtte a nyulat. Róla mondták, hogy aki vele együtt indul cserkelésre és lesre, mármint az írásai olvasása közben, az másképpen látja a világot, ha letér a kövesútról. Élővé válik a természet, mintegy varázsütésre megelevenedik az erdő, amely nem csupán építő- és bútoralapanyag termő helye, hanem számtalan, egymásra utalt és egymással békésen élő lény otthona… Ám olvasd a naplót!
Pista idézni kezdett ismét: „Legnagyobb mérgem, midőn egy napra két vadászat jön össze! Pont ez történt ma is. Mint ahogy a túloldalon lévő meghívó is bizonyítja, Sárkány Gyuláék is ma tartják somorjai területükön a körvadászatokat. Minthogy azonban én már előzőleg beiratkoztam Jamniczkyékhoz, így sajnos, a somorjai vadászatról lemondtam…
De térjünk vissza a borsai vadászatra. Először is a címet kell korrigálnom: Borsa-Királyfiai Körvadászat.
Rengeteg a puskás, a vadőrökkel 24. Sok rég nem látott ismerős. Így, többek között a három Zavcsek fiú, az öreg Neuvirth Béla bácsi.
Schvikker Jani is befutott pont az utolsó pillanatban, „kaccenjammerosan” és másnaposan a tegnapi csákányi vadászat után, mely nála ma hajnali négy órakor végződött.
Még egy jelentős jelenlévő hírességről kell megemlékeznem: Nádler Herbertről, a budapesti állatkert igazgatójáról, a „Cserkészeten és lesen Nagymagyarországon” című vadászati munka írójáról. Jellegzetes szakállal körített arc, a többiektől félrehúzódik. E tulajdonság, ha akarom szerénység, ha akarom a felsőbbrendűség érzetéből folyik. Mindenesetre társaságban a többiekre nézve minden extravagantéria kellemetlen. Én nem voltam a közelében, de szomszédai állítása szerint jól lövi a nyulat…
– Nagyapa, sajnálom, hogy a kitűnő megfigyelő nem váltott néhány szót a budapesti hírességgel, mert szerintem meggyőződhetett volna róla, hogy néha a látszat bizony csal, mivel szerintem Nádler Herbert, hiszen tőled is tudom, nagyon szerette és tisztelt az egyszerűséget és az életközelséget – mondta Pista.
– Látom, jól emlékszel a könyvére. Ide készítettem a könyvét, amelynek bevezetőjében ezeket írta: „Semmiről se beszélgetek oly szívesen, mint vadászati dolgokról! Akiről tudom, hogy kellő érdeklődéssel hallgatja, annak szívesen mesélek egyet-mást vadászmúltam emlékeiből, s ezért az elbeszéléseim megírása is nagy örömet szerzett nekem. S ha ebből az örömből, a vadászat, a természet és az állatvilág iránti agy szeretetemből valami az olvasóra is ragad, érdemes volt megírni…” Nagyon nagy kár, hogy a két remek ember és vadászíró nem váltott szót egymással. Különben részemről Csiba Lajost is írónak tartom, annak ellenére, hogy írásai csak kézirat formájában maradt meg az utókorra… De mára ennyi elég, csomagolj és menj haza, mert szüleid biztosan nyugtalankodnak otthon, elég sokáig mélyültünk bele a napló olvasásába! – mondta Császár nagyapa, és öröm tükröződött az arcán, hogy unokájának átnyújthatott valamit a múltból, a legendás régi vadászatokról.
Pista érezte, hogy nagyapja szívét ezúttal meg lehet lágyítani, engedékeny lesz, és mivel a napló érdekelte, kéréssel fordult hozzá:
– Nagyapa, még egy részletet, aztán már itt sem vagyok, még egy részecskét engedj elolvasni! Papóka, valami érdekeset ajánlj!
– Az idő szalad, de nem bánom, itt van egy hosszabb lélegzetű írás. Aztán mára elég legyen! – mondta határozottan az öreg vadász.
(Folytatjuk)
Hozzászólások