„Naplóíráshoz idő, hangulat és jó adag fatalizmus kell. Habár ma is vallom, hogy sokkal kedélyesebb a napló anyagát végigélni, mint papirosra vetni, mégis megpróbálkozom vele.”
(Csiba Lajos, 1941)
Pista az 1941. november 30-án bejegyzett események olvasásához látott: „Néhány év után újra alkalmam nyílt részt venni a dunaszerdahelyi járásban rendezett vadászaton.
A somorjai és dunaszerdahelyi járás apróvadállományának mennyiségében határozottan nagyobb eltolódás észlelhető Somorja javára. Magyarázata, hogy a szerdahelyi járás sokkal alacsonyabb fekvésű, sok náddal, lápossal, mocsárral, mit sem a fogoly, sem a nyúl nem kedvel.
Kis Béla alsónyárasdi intézővel most az ősszel ismerkedtem meg Dunaszerdahelyen. Tudva, hogy szenvedélyes vadász vagyok, volt szíves meghívni mára az alsónyárasdi Lackó-féle uradalmi terület körvadászatára. A szíves meghívást örömmel elfogadtam, annak dacára, hogy a mai napra hivatalos voltam Árnon Zoli halászi és Földes Gyuszi bacsfai körvadászatára is.
Béla barátom eredeti ember. Biharból származik. Néhány hónappal ezelőtt még ő volt a leghíresebb lump messzi környéken. Egy szép napon azután fejébe vette, hogy nem iszik többet. Elment Pestre és hipnotikus kezeléssel az orvosok leszoktatták erről a rossz szokásáról. Azóta a világ összes kincséért sem venne szájába alkoholt. Vadászni sem vadászik, ma is bottal kezében gyúrta velünk a szántót, erdőt.
Területén a már említett ok folytán nagyon kevés apróvad van. Dacára, hogy a területhez tartozó Kis-Dunán túli erdős részt is lehajtottuk, mindössze 83 nyulat és 5 fácánkakast tudtunk csak terítékre hozni. Nagy szerepe van házigazdám szerint a 39-es nagy télnek és árvíznek is, mi különösen a fácán- és őzállományban okozott mérhetetlen kárt. Szavai szerint több mint 70 darab őz tetemét szedték össze az erdőben az árvíz leszaladása után. Béla, annak dacára, hogy nem vadászember, a katasztrófa után hozzáfogott a vadállomány felneveléséhez. Néhány fácán már akad is a területen.
Az erdő lehajtása közben tragikus őzeset is előadta magát. Egy elég jó hatos bak menekülve a hajtóvonal előtt, nekiszaladt egy fának és gerincét törte. Így lőttünk puska nélkül őzbakot is. Azért ide el fogok még látogatni májusi őzbaklesre, ezt házigazdámnak be is jelentettem!
A puskások száma 13+3 vadőr volt. Két hajdani gimnáziumi osztálytársammal: Csóka Bélával és Vámos Ferivel jöttem össze. Az utolsó hajtás későn ért véget, és a jó vacsorának egy fene nagy ferblicsata lett a folytatása. Mint nem kártyás, alig tudtam az ördög bibliáját forgató társaimat hazamenetelre rávenni…
Mai eredményem 10 nyúl.”
– Mára ennyi elég. A naplót félretesszük és olvasgathatod holnap is, megvár a helyén. Csiba Lajos naplójának sorai üzenetek a múltból, hiszen azóta Somorja, Tejfalu, de Vajka, Doborgaz és más tájak vadászterületeink arculata megváltozott, átalakult a bősi vízierőmű építésének következtében. Meg aztán a mezőgazdálkodás is átalakult és a nagyüzemi mezőgazdálkodás, különösen a kemizálás érintette súlyosan az apróvadas területeket – rekesztette be a beszélgetést Császár nagyapa…
Pista búcsúzott nagyszüleitől és csuszlogálva indult haza a fagyos járdán, amit itt-ott hamuval szórtak le szorgos kezek, óvintézkedésként a síkosság ellen. A házak előtti virágos kertek pihentek, a tujákat vastagon belepte a hó.
Otthon Pistát bátyja, Imre fogadta… Imrét „hercegnek titulálták a hátamögött, de néha a szemébe is, mert magatartásában, piciny gyermekkora óta volt valami különcség, kimértség az emberekkel szemben, ami idővel még fokozódott, párhuzamosan a gyermek értelmének nyiladozásával. Imre herceg második gimnazista volt, mindenre figyelő, a politikai eseményekre reagáló, az ország gondjai, terhei iránt érdeklődő ifjú volt. A kisebbségi, nemzetiségi problémák érdekelték különösen és erkölcsi kötelességének tartotta, hogy kisöccsét is erre nevelje, megmentse a tévelygésektől. Ám Pista érdeklődése az élő világ irányába, azon belül a vadászat felé vonzódott és esetenként tudatosan szállt szembe bátyja intelmeivel, úgy is fogalmazhatnánk, hogy a családon belül folyt a hatalmi harc. Különben a testvérek szerették egymást, csupán az érdeklődés és a példaképek voltak mások szellemi világukban…
Miután üdvözölték egymást, a bátyó vette fel a szót:
– Öcsikém, már azt hittem, hogy odatelefonálok nagyapáékhoz, kezdtem aggódni miattad. Mi történt, közel egy órával jöttél később a megszokott időtől? – kérdezte Imre.
– Nagyapa egy csodálatos vadásznaplót kapott postán Lajos bácsitól, annak fejezeteit olvasgattuk. Képzeld el egy csallóközi vadászember, gazdálkodó és ornitológus 1941 júliusától naplót kezdett vezetni, az utolsó bejegyzést 1944 áprilisában vetette papírra. Csiba Lajos vérbeli vadász és megfigyelő volt, gyöngybetűkkel vetette papírra gondolatait – mondta lelkesen Pista.
Talán a gyöngybetűk ingerelték Imre herceget, mert írása a rendkívül fogékony fiatalembernek nem éppen kiállítani való volt; imígyen fakadt ki:
– Ismerem én a vadászgató, a dzsentri világból itt rekedt csallóközi gazdálkodókat, akik kisebbségi ügyeinkért nem voltak hajlandók áldozni. Legalábbis nem készültek fel a változó helyzetre. A poklok és a világégés közepette is fontosabb volt nekik a vadászat, minthogy arra gondoltak volna, hogy a frontokon pusztulnak az emberek…
– Nézd, én nem értem, hogy hová akarsz kilyukadni, de azok a dzsentri ivadékok szerintem nem tettek semmi rosszat. Termelték a gabonát, hizlalták a vágósertést és fokozottan ügyeltek a szarvasmarha-állományra, hogy minél több tej, túró és vaj kerüljön akár a frontokra is – replikázott Pista határozottan.
– Ha mindenáron naplót akarsz olvasni, akkor ajánlom Esterházy Lujza naplóját, hogy egy kis rend keletkezzen a fejedben azokról a bizonyos negyvenes esztendőkről.
– Tudom hová akarsz kilyukadni; a kisebbségi politikához. A naplódat olvastam: „Nur der Herr Graf stimte nicht mit. (Csak a gróf úr nem szavazta meg.) – ordította a hírt a náci sajtó. Arról van szó, hogy Esterházy János rendkívül bátor ember volt és nem szavazta meg a zsidó-törvényre tett javaslatot – mondta Pista.
– Örülök neki öcskös, hogy olvastad a naplót, őszintén megleptél, de a vadászatról tartom azt, amit mondtam – így Imre.
– A vadászatról nem mondtál semmit, ellenben János gróf, a tiszta főnemes és mártír, a mélyen vallásos ember össze tudta egyeztetni politikai és erkölcsi magatartását a vadászattal. Mellesleg jegyzem meg, hogy lelkiismeretes és jó vadász volt, híres messze vidéken…
– Ezeket én is tudom! – vágott közbe Imre, de Pista nem engedte kizökkenteni magát.
– És 1949 áprilisában, négyéves deportálás után, amikor Nyitrán áthaladva, az ősi királyi vár árnyékában már dobogni kezdett szíve, az újlaki határban pedig, amikor látta az út menti fák alatt, a fűben lapuló foglyocskákat könnybe lábadt a szeme.
– Ez nincs benne Esterházy Lujza naplójában! – kiáltott leleplezően Imre, és a könyvespolcon türelmetlenül keresni kezdte a naplót.
– Ne izgasd magad bátyó, amiket mondtam, a napló nem tartalmazza. Viszont kétlem, hogy az újlaki házak láttán Esterházy Jánosnak pontosan az jutott volna az eszébe, amit a napló tartalmaz.
– Talán megkérdőjelezed a napló hitelességét? – kérdezte élesen Imre.
– Bátyó, mivel vádolsz te engemet? Jó, hogy nem vádolsz meg azzal, hogy a múlt rendszerben párttag voltam, pedig még pionír sem voltam, ellenben másokkal, mert mire arra került volna sor, a szervezetet eltörölték… A napló nagyon olvasmányos dolog, bár mindent nem értettem meg belőle. Viszont, mint készülő történésznek és „politológusnak” a figyelmedbe ajánlanám az időbeli eltérést, tisztelet írójának, de emlékezetből vetette papírra a sorokat. Te szoktad mondani, hogy az emlékezet nem pontos és néha csalóka. Csak a szépre, vagy a szélsőségesen rosszra emlékezik az ember az idő múlásával – válaszolta higgadtan Pista.
– Ne fordítsd ellenem saját szavaimat, amelyeket esetleg más dolgokkal kapcsolatban mondtam. Látom, nagyon sokat tanulsz nagyapánktól, mert mintha az ő szavait hallanám egy picit lerövidítve! – fogta egy picit hangosabbra hangját Imre.
Pistának nem maradt ideje a válaszadásra, mert megérkeztek a szülők. Az édesanya az óvodában tartott ügyeletet, az édesapa pedig a könyvtárban tartott hosszú napot.
– Már megint vitatkoztok? Egészen az utcára kihallani hangotokat, mondjátok, mire jó ez az állandó veszekedés? – mondta békítően az édesanya.
– Nem veszekedtünk, csak nézetkülönbség támadt köztünk – válaszolta Imre.
– Helyén való, ha megbeszélitek a dolgokat, mert úgy tanul az ember, ha mások véleményét is meghallgatja. Viszont az utóbbi időben azt tapasztalom, hogy ti nem vagytok kíváncsiak egymás véleményére, hanem a konfrontációt keresitek, és nem tudjátok elviselni, hogy esetleg a másiknak lehet igaza.
– Igazad van, apa, néha talán túlzásba visszük a dolgokat, de nem mindenben vagyok köteles egyetérteni a bátyámmal, csak azért, hogy nagy a korkülönbség köztünk, és én vagyok a kisebb – szólt Pista.
– Gyermekeim, nagyon örülök neki, hogy értelmesek vagytok, jól tanultok, illemtudóak vagytok, de Imre, jobban szeretném, ha egy picit többet tartózkodnál a szabadban, sportolnál, esetleg a lányokkal sétálnál, de olyan sápadtka vagy! – mondta az édesanya nagyon kedvesen.
– Édesanya, vedd úgy, hogy igazad van, de az érettségi előtt állok, sőt felvételiznem is kell még az idén a főiskolára. Elfelejtetted megjegyezni, hogy az öcsém majdnem szétcsattan az egészségtől, hiszen ő nagyapával járja a természetet és a vadászatokat. Rólam azt tartjátok, hogy egy pár nyulat sem bírnék elcipelni – mentegetőzött Imre.
– Fiúk, álljon meg a menet! – kezdte az édesapa. – Nem tetszik, hogy ennyire érzékenyen reagáltok megjegyzéseinkre. Nincs helye a túlságos aggályoskodásnak, nem átláthatatlan dolgokról és titkokról beszélünk. De lássuk a dolgok gyökerét, min szólalkoztatok össze?
– Pista késve jött haza, mire megkérdeztem, hogy mi tartott olyan sokáig nagyapáéknál? – kezdte Imre.
– Elmondtam, hogy egy kézzel, gyöngybetűkkel írott vadásznaplót olvastunk, amelyet Csiba Lajos ornitológus vezetett 1941-től – folytatta Pista.
– Mi ebben a rossz? – kérdezte az édesapa.
– Semmi, csupán egy másik naplót próbáltam az öcsém figyelmébe ajánlani…
– Amiről kiderült, hogy már olvastam…
– Olvastad, de olyan dolgokat próbáltál belemagyarázni, amik nincsenek benne a naplóban – ismét Imre.
– Miért, az talán vétek, hogy az én elképzelésem szerint Esterházy János Újlakra érve, szülőföldje határában a vadászatra gondolt? A rabkocsiból biztosan látni lehetett a foglyocskákat – mondta Pista.
Ezen aztán mindannyian felnevettek, kacagott Pista is, mert neki köztudomásúan mindenről a vadászat jutott az eszébe. Kint teljesen leszállt az alkony, már égtek a falu villanyfényei, a szél lassacskán hordta a havat, néha-néha erősebben, de már érezni lehetett, hogy fogytán a tél ereje.
Hozzászólások