Egy elfelejtett festő – 2.
„1948-ban Bálint Gyula elhagyta Alexandriát. Előzőleg, egy Vorosilov marsallnak, Magyarország II. Világháború utáni tejhatalmú szovjet helytartójának írt kérvényében, Makót jelölte meg, mint ahol le akart telepedni. Makó az ország délkeleti részén, alig 60-70 km-re van a magyar-román határ túloldalán fekvő Aradtól, Bálint szülővárosától. Végül is azonban nem Makón, hanem egy attól jóval nyugatabbra eső kis faluban, Hirden telepedett le, onnan pedig később a közeli nagyvárosba, Pécsre költözött. 1956-ban Pécsett halt meg.” (Juhász Ernő, egykori egyiptomi nagykövet: Bálint Gyula magyar festő, akit Egyiptomban sokkal jobban ismernek, mint saját hazájában. 2 p.)
Anya gyermekével
„Pedig tehetsége megvolt, ezt igazolják azok a remek Bálint-portrék és szentképek, amelyeket Pécsett és környékén, továbbá Budapesten őriznek tulajdonosaik, továbbá azok a festmények, amelyeket a mester az 50-es évek elején Hirdről a hivatalos magyar hatóságok pecsétjével kairói barátjának Charles Faltasnak küldött, s amelyek ma a Charles Faltas gyűjteményben találhatóak. Külön is említést érdemel a pécs-vasasi római katolikus templom remek triptichonja: Szent Júdás Tádé, Szent Rita és a magyar Szent István király portréja, az utóbbinak a szemeit és kezeit – a helybeliek elmondása szerint – a művész saját szemeiről és kezeiről mintázta.
Bálint Gyuláné, Ilonka 1954-ben, Bálint Gyula pedig 1956. november 12-én halt meg. A pécsi központi temetőben egymástól nem túl messze fekvő sírjaiknak időközben lejárt a megváltási ideje, fejfájukat pedig – ha voltak – elporlasztotta a kíméletlen idő…” (Juhász…id. mű. 6 p.)
Vajon miből élt Bálint Gyula festőművész az 1950-es években? Úgy vélem, nyugdíjat nem kapott. Az államtól pedig azokért a remek Bálint festményekért, amiket a művész hirdi száműzetéséből továbbított Egyiptomban élő barátai, tisztelői részére, csak nyomorúságos kegyelem fillérekben részesült.
Szerencsére Bálint Gyula emléke a szomorú tények ellenére sem itt ért véget.
„Napra pontosan negyven évvel halála után díszsírhelyen tették a földbe Bálint Gyulának és feleségének elporladt maradványait. A Vorosilovnak címzett levélben jelöltektől eltérően a festő a Pécs melletti Hirdre költözött 1948-ban, majd a (homok) bánya terjeszkedése miatt kisajátították lakását, a régi malomépületet. Így kényszerült tovább vándorolni a pécsi aranyhegyi présházba. Ott érte a végzetes infarktus, magányban.” (168 óra c. folyóirat 1996. november 19. 28. p.)
Korai anyaság
Micsoda borzasztó paradoxon ez! Bálint Gyula, a kiváló magyar portréfestőművész az éhhalál és legszörnyűségesebb nyomor határán tengődik a szocialista Magyarországon, miközben Egyiptomban, Alexandriában nagyszabású tárlatokon hivalkodnak festményeivel, és amelyeken a jó biznisz lehetőségével élő külföldi műkereskedők „betegre” keresik magukat.
Szerencsére 1990-ben nagyot fordult a világ kereke… Már kisebb vétség volt kiváló magyar művésznek lenni.
Női portré
Azután 1996. novemberében Pécsett valami nagyszerű dolog történt, amire annyi év után is büszkék lehetünk. A pécsi Köztemető dísz sírhelyére helyezték át Bálint Gyula festőművész földi nyughelyét. Azóta Kuti László szobrászművész márvány torzója emlékezteti az utókort egy jobb sorsra érdemes, sok szenvedést megért magyar festőművész életére.
„A november 12-i pécsi újratemetésen a város polgármestere, dr. Páva Zsolt emlékezett a festőművészre, akinek sírját ezentúl Kuti László szobra díszíti. A torzó sokat mond századunkról és a magyar tehetségek sorsáról…
Hazaérkezés
Ugyanezen a napon a pécsi Műhely-galériában kiállítást is rendeztek a Magyarországon föllelhető Bálint-képekből. Láthattuk az eredeti festőállványt és az elkoptatott pasztellkréta darabkákat, amelyeket a hálás tanítvány, Bauer János őrzött meg, nézhettük fiatalkori arcképét Horváth Imréné Várnagy Évának, aki nélkül – így vélik a helybeliek – ez a tárlat sem valósulhatott volna meg. Rangot adott az összejövetelnek (mely negyven éve az első magyarországi bemutatás) Sümegi György művészettörténész és Soltra Elemér festőművész beszéde: mindketten a Nílus-parton már-már egyiptominak tekintett iskolateremtőre, az itthon viszont alig emlegetett, magányos művészre emlékeztek. (168 óra c. folyóirat 1996. november 19. 29. p)
Gebauer Ernő festőművész újrafelfedezése után ismét lehetősége van a pécsi művészet szerető közönségnek, hogy egy újabb kiváló magyar művész előtt rója le kegyelet teljes tiszteletét.
Megjegyzés: A cikkhez mellékelt képeket abból a művészeti kiadványból vettem át, amelyhez dr. Horváth Imréné szíves jóvoltából jutottam hozzá.
Korai anyaság: Charles Faltas gyűjteménye, Kairó, 1950.
Női portré: Charles Faltas gyűjteménye, Kairó, 1950.
Anya gyermekével: Charles Faltas gyűjteménye, Kairó, 1950.
Hazatérés: Charles Faltas gyűjteménye Kairó, 1950., pasztell
Hozzászólások