Ott voltál mikor megpillantottam ezt a szivárvány világot. Ezt a színes forgatagot, ezt az ismeretlent. Rideg valóság volt, zimankó egy újszülöttnek. De Te ott voltál, hogy megvédj és táplálj. Hogy fedelet nyújts és támaszt, ha kell. S én nem győztem felfedezni a szépet, a jót, egy-egy színben és ízben. Formák és alakok suhantak előttem folyton a fényben. De rólad tudtam, hogy ki vagy. Hogy nem bántasz, csak védsz. S bár nem tudtam mi a mosoly, azt tudtam, hogy kellemes és melengeti, dögönyözi a lelkemet. Aztán már arcod is volt, és nyugtató hangod, olykor korholó bariton. És már érintettelek Téged, és tudtam Rólad.
Te voltál a katona, aki vigyáz ránk. A király a mi birodalmunkban. A bohóc, aki megnevettet. A dolgos, aki mindent megtesz értünk. A kalandor, aki útnak indul a semmibe, de mégsem téved el az útvesztőben. A vezér, aki kézen fog és bevezet a világba. Aki hol éjszaka fárad meg a dolgozóban, hol nappal nem pihen otthon. Akit mindig felébresztünk a kacajokkal, mert két kisgyerek ezt teszi. Nem tudunk csendben megülni.
De Te nem bánod, mert naphosszat gürcölsz, hogy jó legyen és finom legyen. Hogy frissen festett falról eltűnjön a kakaópaca. Hogy a karácsonyfa alatt ajándék lehessen. És csak mész és mindig mész. És ahogy szépül a viskó, úgy sűrűsödnek a ráncok a homlokodon.
Annyi szülői értekezlet után, annyi iskolásműsor után, évnyitók és évzárók után még mindig mész és sertepertélsz alkonyatig. Meg nem állsz, csak mert mindenhol csak munkát találsz. Mennyi oklevél és jutalomkönyv, mennyi tudás és okosság mutatja a kezed nyomát. Mutatja az életműved, mert itt vagyunk mi, akik a tudásod tovább viszik.
Amennyi bosszúságot leltél apró hibáinkban, olyan nehezen találtad meg a segítséget és a jót akarást bennünk. Mert meggyűrt az élet, elmúlt a belé vetett hit és bizalom. Megtanított kételkedni. A hibák bizony undok módon akkorára dagadnak mások szemében, hogy észre sem vesszük a próbálkozásokat, amikor a kedvünkben járnak. Annyi keserűséggel kínált az élet, hogy a mézes dolgok és pillanatok is keserédesnek hatnak. Egyre nagyobb és nagyobb az elvárás, egyre több a feladat, egyre súlyosabb a felelősség.
De Te megtanítottál sok mindenre. Hogyan kezeljük ezt. Hogy ne hagyjunk semmit félbe. Hogy igyekezzünk mindennek és mindenkinek megfelelni. S én mire tanítottalak? Hogy sokszor nem éri meg bízni. Hogy bármennyire is igyekszem, nem tudok megfelelni.
És még mindig a munka. Egész életen át a szenvedés. És ha nem elég, több részről kapjuk a pofont. Vagy a cirógatást. Mert mindemellett a meggyűrt és meggyötört életed mellett képes vagy egy sebezhető csöppnyi lelket ugyanúgy kezedbe venni és dédelgetni, ahogy velünk tetted. Hogy a játék és a jó kedv akkor sem hagy el, ha odabent ordítani tudnál.
Hát meddig kell még más kezére játszani? Meddig bírjuk zokszó nélkül? De kinek szóljunk, ha már nem bírjuk? Kit kérjünk a munkára, ha már csúszunk az idővel. Kinek szóljunk, ha sajog a hátunk és remeg a lábunk? Kinek, ha ifjakkal sem vagyunk elegen? Kinek nyújtsuk be a panaszt, ha kiderül, hogy még mennyit kellene, de nem lehet, mert nem tudunk? Kinek, ha a terveink egyre csak távolodnak, ha az idő siet és rohan előre, de mi nem tudjuk tartani a lépést vele? Kinek, ha csak botorkálunk a sötétben előre, olykor visszalépve?
Mi lesz, ha átvesszük a katona szerepet, ha mi leszünk a király és vezér egyszerre? Mi lesz, ha ránk száll át a teher, a mi vállunkat nyomja majd? Mi lesz, ha mindez már a miénk lesz, de a Te szívedben mindig is ott marad?
Hogy mondjam el, hogy már megérte élned? Hogy tegyem, hogy elhiggyed, hogy nem volt hiábavaló a dolgod. Hogy igenis értékelik a munkád. Hogy több vagy, mint hinnéd. Hogy valakinek a példaképe vagy. Hogy mondjam el, hogy értelmet nyerjen és eljusson hozzád? Hiába írok cikornyás szavakat, a lényeg mindig ugyanaz marad.
Mi lesz, ha már enyém a teher, enyém a fájdalom és fáradság, hogy Neked ne legyen?
Mi lesz, ha mindez már az enyém lesz, de a Te szívedet mindig is nyomja majd?
Hozzászólások