Ő is egy a sok közül az identitászavaros
városban, évek körhintáján, emlékek
rezervátumában, velőtrázó hallgatásban,
ahol a távolság Isten elejtett, elefántcsont
karmesteri pálcája.
Mágneses egyénisége még vonzásban tart
ismeretlen bolygókat, de testének bekerítetlen
telkén tanyát üt az egyedülléttől való félelem.
Egy reggel önkényesen megfosztja
kezdőbetűjétől a feltűnést, és egyedül
az eltűnés mértékegységét kutatja.
Kipörgeti a változatlanság kaptárából
a mézszínű fényt és teszi a dolgát.
Kitisztítja az őszi kert hámsérüléseit,
hallgatja, amint a föld alatt – akár apja
elveszett zsebórája – ketyeg a jövő.
Kicsinyító képzővel illeti a teret és időt,
ne lézengjen benne tétován az a néhány
hozzá hasonló. És bár mindennap
hátat fordít neki a kezdet, róla jegyzi
meg az őrület lobogását, amivel az élet
minőségi növekedése mellett szót emelt.
Hosszan nézi fésűbe dezertált hajszálait,
aztán egy hirtelen mozdulattal anyja
hófehér, batiszt zsebkendőjébe törli az
arcán hullámzó ráncok bizonyságtételét,
és a végsőkig hetvenkedik a cirkalmas
ex-librisekkel díszített halandósággal.
Hozzászólások