Számtalanszor leírták, kimondták már, hogy a színháznak nem a szórakoztatás és az önfeledt kacagás előidézése a legfőbb feladata, hanem a tükör tartása önmagunk, a világ történései, jelenségei elé. Állandó szakmai vita tárgya, hogy a „közönségprodukciók”, a tömegeket – és bevételt – hozó komédiák és zenés darabok, vagy pedig az elgondolkodtató, mély értelemmel bíró, „kockázatosabb” kortárs előadások a fontosabbak. Természetesen a megoldás valahol a kettő között keresendő, azonban semmiképp sem szabad a pénznek alá rendelni a mondanivalót, az üzenetet.
Gyakran felmerül a kérdés, hogy mire van inkább igény. Ez helytelen megközelítés és fölösleges is. Kortárs szerzők – például Spiró György, Háy János, Székely Csaba – mai társadalmi jelenségeket bemutató művei folyamatos teltházakkal mennek, a jegyeket a műsornaptár publikálását követően igen gyorsan elkapkodják. A kitartó érdeklődőnek szinte csak úgy van módja bejutni, hogy az előadás előtt a bejáratnál várakozik, hátha marad egy üres szék, mert valaki nem tudott valami oknál fogva eljönni… Így jártam Kiss Judit Ágnes Prága, főpályaudvar című művének 2014. január 28-i előadása estében is a Pécsi Harmadik Színházban.
A mű bemutatását volt szerencsém a kezdeteknél is, és a legutóbbi napon is megtekinteni. A szerző által „kispolgári játék”-ként definiált alkotás felolvasószínházi előadására 2009-ben, a IX. Pécsi Országos Színházi Találkozón került sor. Díszletek, jelmezek nélkül, viszont a párbeszédek, a különböző jellemek árnyalt megjelenítése révén szinte láttam magam előtt a történet helyszíneit, a boltot, a vendéglőt, a vasúti kocsit… Akkor, öt évvel ezelőtt, csak gondoltam arra, hogy ez annyira, de annyira színpadra kívánkozik! Alig két évet kellett várni rá, és a felolvasószínházi bemutató után eljött az igazi premier a Pécsi Harmadik Színházban.
Ennek idestova három éve, és az előadás azóta is töretlen népszerűségnek örvend. A nézőtér tele, a szorosan elhelyezett székeken a közönség szinte összepréselődik, mint valami ingázó vonaton – ami esetünkben épp Prágába tart. A kora reggeli órákban érkezünk meg, első utunk a prágai főpályaudvar közelében található vegyesüzlethez visz, ahol egyelőre sötét van, de pár percen belül Karel Gott Lady Karnevaljának dallamára gyúlnak fel a bolt mennyezetéről lelógó retro neoncsövek fényei. A polcok között a mindenki által lesajnált idős Darja néni (Füsti Molnár Éva), a mindenkit irigyen és féltékenyen irányítani akaró üzletvezető Alzbeta (Dévényi Ildikó), a 40 körüli boldogtalan eladó Anka (Stubendek Katalin), és a 19 éves pályakezdő eladó Jana (Tamás Éva) készülnek a nyitásra. Négy nő, mindannyian teljesen különböznek egymástól, minden tekintetben. Hamarosan megérkezik Pepík is, a biztonsági őr (Götz Attila), a boltban dolgozó hölgyek kedvence – kinek-kinek más-más miatt: Darja néninek pótgyerek, a tinédzser Janának csak egy kaland, ahogy az lenni szokott.
A számtalan vicces szituáció ellenére mélyen mégis tragikus, helyenként kifejezetten komor, zsákutcába futó élethelyzeteket láthatunk. Ugyanez a szomorkás, ám valahogy mégis vidám, kedves szituáció játszódik le a hajléktalan pár (Bacskó Tünde és Pozsgai Tamás) megjelenésével, akik nem tudják kifizetni a két kis üveg töményet, s mire a pénztárosnő már idegesen sztornózná a vásárlást, megjelenik a meg nem értett író, a könyvesbolti eladó Vlada (Lux Ádám) és kisegíti a hajléktalanokat.
A történetnek van egy negatívba hajló íve, amelynek az előadás majdnem összes szereplője egyformán részese. Lemondás a vágyakról, a felcsillanó lehetőségtől való megriadás és visszatérés a kiindulópontra, állandó optimizmus álarca mögé rejtett lúzerség… Ebből a „vakvágányhoz vezető ívből” ketten kimaradnak: az állandóságot megtestesítő, nincstelenségükben az élet szépségét – értelmét? – mégis ismerő hajléktalan pár. Ahogy Vlada, miközben Ankának udvarol, több helyszínen, több alkalommal is megfogalmazza: „Nekünk túl sokmindenünk van, és ezért elveszítettük egymást. Nekik nincs senkijük és semmijük a másikon kívül.” „Ők mindenről lemondtak, mindent feladtak egymásért. Számomra ők Phileomon és Baucis, a szerelem szimbóluma.”
Az előadásnak ez csupán a története, azonban mélyebb rétegei is vannak. Számtalan szimbólum jelenik meg benne, a négy nő értelmezhető úgy, mint a női élet négy szakasza a fiatal kortól az idős korig. Sorsszerűség? Olyan valami, amibe mindenkinek bele kell nyugodni, ez az élet rendje és ennyi? Nem biztos, sőt biztos, hogy nem! A filmszerűen, gyorsan váltakozó helyszínek szinte mindegyike a perifériát, az ingerszegénységet, az egyik nap ugyanolyan mint a másik, az egyik év ugyanolyan mint a másik érzését kelti. Az útirányt jelzi a hálókocsi, amit holtvágányra toltak. Mindehhez nagyon jó megfigyelőkészség kell, az író részéről, de méginkább az alkotók, az előadás megvalósítói – Vincze János rendező és Steiner Zsolttal közösen a játéktér megalkotója, Várady Zsóka jelmeztervező – részéről, és végül de nem utolsó sorban a színészekről. Köszönet mindannyiuknak!
Tóth László fotói az előadásról (2011-es szereposztás)
Hozzászólások