Káplár Béla | Az 1./6. komáromi árkászszázad emlékére

Népszerű tudomány

Az 1./6. komáromi árkászszázad emlékére

A Monte Cimone 1226 méteres[1] ormán nézelődtünk, ott ahol a monumentális I. világháborús olasz katonai emlékmű karcsú tornya tör az ég felé. (Szent helyen jártunk, mert ott valahol alattunk a sziklák labirintusában 1128 olasz katona lelte szörnyű halálát, amikor az osztrák-magyar műszaki alakulatok lerobbantották a hegy csúcsát.)[2] Körbevettek bennünket a zöld erdővel borított s már a síkság felé kúszó és egyre alacsonyodó hegyek. De tőlünk nyugatra egy hatalmas hegytömb sötét tömege emelkedett méltósággal az ég felé. Már-már az a gyanúnk támad, hogy talán az eget tartja.

– A Pasubio hegy – mondták olasz barátaink. – Holnap elmegyünk oda!

Akkor még nem sejtettük, hogy a Pasubio mennyire alakítani fogja katonai hagyományőrző csapatunk életét.[3]

Másnap útra is indultunk, de felöltöttük az I világháborús egyenruháinkat, mert megtudtuk, hogy az egykori dél-tiroli frontvonalra megyünk, a Nagy Háború harcainak egyik színterére.

A hegyre Passo Pian delle Fugazzetől vezet fel az út. Igen-igen kanyargós hegyi úton araszoltak a terepjárók egyre feljebb. A lombos erdőket elhagyva, egy gerincet átvágó alagúton áthaladva elénk tárult a magas hegyek mesevilága. A távlati kékség, a sziklák napsütötte fehérsége, az ormok fantáziadús csipkézettsége lenyűgözött bennünket. A terepjárók karavánja korlát nélküli sziklás úton, néhol robbantott alagutakon halad keresztül. Kitérők csak igen ritkán vannak, csak egy autó fér el az igen szűk úton, melynek jobb oldalán feneketlen mélység rohan le valahová. Ám minden útnak vége szakad, mi is felértünk az 1928 méteren épült Achille Papa turistaházhoz, mely a hátát a sziklának feszítette, alighanem attól tartva, hogy lecsúszik a mélybe.

Innen gyalog indultunk tovább a 2035 méteren lévő hadi temetőhöz. A Nagy Háború alatt létrehozott helyen hogyan lehetett temetni, azt el sem tudtuk képzelni, hiszen föld az egy vödörnyi sincs. Itt csak robbantással temethettek és sziklákat raktak rájuk a könnyű álom ígéretével. A főhelyen egy diadalív-diadalkapu őrzi az ide temetett katonák emlékét. Kő sírkeresztek szanaszét, kidőlve a helyükből. A kőből rakott alacsony kerítés romos állapotban. Egy, a háborús időben készített, nyirkos, áporodott levegőjű kaverna is van a temető területén, telehordva helyükből kifordult vagy repedt kőkeresztekkel. Egy szép, két öklömnyi hegyi páfrány csüngött, mint egy denevér a kaverna plafonjából. Kis zöld levélkéi kíváncsian tekintgettek a kaverna nagyra tátott száján az ég hihetetlen kékjére.

Gondozatlan katonatemető igen szokatlan ebben a napsütötte országban. Mentegetőztek is barátaink és említették, hogy jövőre neki fognak a helyreállítási munkáknak. Felajánlottuk, segítünk, ha hívnak. Hívtak!

Így kerültünk ismét erre a zordságában is fenséges hegyre 2009 júliusában. Ilyenkor még a hegy mélyedései teleszórva vastag hófoltokkal, de pompázatosnál pompázatosabb természetes sziklakertek mindenfelé. A legkisebb sziklarepedésben is élet sarjad. Nagyon kellett vigyáznunk, hogy ne virágra lépjünk. Ami sajnos néha elkerülhetetlen volt.

Szállásunk a fentebb említett turistaszállóban. Innen jártunk fel minden nap dolgozni a temetőbe. Öt napon át keményen dolgoztunk. Kézzel kevertük a betont, bóklásztunk nekünk való laposabb kövek után, néha messziről és mélységből kellett felcipelni. A munkánkkal igen meg voltak elégedve. Tény, hogy jó lett a hírünk.

A munka hetének a történetéről igen sokat lehetne mesélni, de az egy másik történet.

Az ötödik munkanap csak délig dolgoztunk. Megebédeltünk és egy a hegyet jól ismerő olasz barátunkkal túrára indultunk. Az egykori harcok helyszínére igyekeztünk, innen 2035 méterről még mindig felfelé, 2200 méter környékére.

A hegy errefelé már csaknem teljesen kopár, növények, szinte a sziklákba, sziklára simulva hódítják a magasságokat. A fellelhető színpompás virágok erre is kedvesen ránk mosolyogtak.

Nem sok kapaszkodással – közbeiktatva egy hógolyózást is – felértünk a gerincre, az igen-igen keserves I. világháborús harcok színhelyére.

Már tudtuk, hogy hová érkezünk, mert ugyanis a 2008. évbeli ittlétünk után hazautazva igyekeztem adatokat, leírást keresni az itteni harci eseményekről. Egy barátomnál kezembe került egy könyv, hiszem, hogy nem véletlenül. Erről a hegyről igen részletes beszámolót találtam benne.

Ezen a hegyen, a Pasubion, a Nagy Háború legnagyobb aknaharcát hajtották végre az osztrák–magyar katonák. Ha szóba jött nem mulasztottam el megkérdezni olasz barátainktól: Kik hajtották végre ezt a haditettet? A válasz rendesen ez volt: az osztrákok.

Ma már mi bizton tudjuk, hogy nem az osztrákok voltak, hanem az osztrák-magyar hadseregben szolgáló 1./6. komáromi árkászszázad hajtotta végre ezt a nagyszerű haditettet, színmagyar tisztikarral, színmagyar legénységgel.

Az osztrák-magyar fennsík

Az osztrák-magyar fennsík

A Pasubio hegytömb legmagasabb pontja 2220 m.[4] Ezen a ponton egy fennsík nyújtózkodik igen védetten, mert körös-körül meredek sziklafalak védik, ostromolhatatlanná téve a fennsíkot, csak a déli oldalon lehet megközelíteni úttalan utakon. Ez a fennsík stratégiai szempontból központi fekvésű, így uralni tudja a környéket. A Rovereto városától jövő utak, az egyik a Fugazze, a másik a Borcole-szorosokon haladnak keresztül. Ezt a két hegyszorost ellenőrizte a fennsíkon kiépített állásaiból az olasz hadsereg. E pont uralma nélkül lehetetlen lett volna megakadályozni egy olasz előrenyomulást, de csapataink e pont birtoklása nélkül nem juthattak előbbre sem. Amíg a fennsíkot az olaszok uralták, a szorosokon szabadon közlekedhettek, ami ez miatt csapataink előtt járhatatlannak bizonyult. Próbálkoztak a megkerüléssel is de a lezárt Fugazze-szoros miatt nem tudtak tovább haladni.

Az olaszok tudták milyen stratégiai pont birtokában vannak, így mindent megtettek annak birtoklása érdekében. Úgy megerősítették, hogy fizikailag bevehetetlenné vált. Az állásaikat a sziklába robbantották, szinte a sziklákban éltek. Az egész védősereg levonult mélyen a felszín alá, a legnagyobb biztonságba. A hadianyagraktárak, a katonák szállásai mind-mind a felszín alatt, összekötve alagutakkal. Az olasz hátország felé néző részen – az egyetlen jól kiépített kötélpályán – jött az utánpótlás, a hadtáp. Az olasz alpinik[5] a védősereg, jól meg volt ebben a bevehetetlennek látszó sziklafészekben.

1916 őszén igen heves és elkeseredett, sikertelen harcok dúltak az olasz sziklafészek környékén, az osztrák-magyar csapatok minden feláldozásuk és erőlködésük ellenére nem tudták kicsavarni a kulcsot – a Pasubio ormát – az olaszok kezéből. Ekkor vezényelték a Pasubio körüli állásokba az 1./6. komáromi árkászszázadot egy újonnan kinevezett századparancsnokkal, Endrődy László főhadnaggyal.

A szamárhát

A szamárhát

Az olasz védősereg „várával” szemben, úgy 175-180 m távolságban, de 17 méterrel alacsonyabban, 2203 méteren egy másik fennsík terpeszkedik. A két fennsíkot egy úgynevezett szamárhát választja el egymástól, ami 2175 méterre süllyed le. Ezt a fennsíkot foglalják el a csapataink, de egyszer innen is hátra kellett vonulnunk, de a tiroli császárvadászok hősiesen visszahódították, így maradt hosszabb ideig a kezünkben.

1916-ban korán beköszöntött a tél. Ebben a magasságban foga van a télnek és körme van a hegyi szélnek, a hóréteg több méteres. Aki ismeri a magas hegyek világát, csak az tudja mit szenvedtek itt a katonáink. Az új fennsíki állásaikban a katonáink eleinte sátrakban laktak.

A tél rendre szedte az áldozatait, tizedelte katonáinkat. A hadvezetés szerint ez a tél nagyobb áldozatot szedett ezen a szakaszon, mint az előző nyári harcok.

A komáromiak is, 3-4 más árkászszázaddal egyetemben, sátrakban tanyáztak, mérhetetlen hideget és hóvihart átélve, de kirótt feladattal. Feladatul kapták, hogy a fennsík védelmének feltételeit megteremtsék. Iszonyatos munkát kaptak.

A kezünkben lévő fennsíkot, csak egy hevenyészve megépített igencsak erős emelkedésű és ráadásul lavinaveszélyes úton lehetett csak megközelíteni. Amit többször elzárt a heves szél, a lavina, a frissen esett hó, így megtörtént, hogy minden erőfeszítés ellenére a fennsíkon lévő századok több hétig is elzárva maradtak. A telefonvezetékeket is eltépte a hóvihar, mely néha hetekig is eltartott. Ilyen állapotban kísérelték meg egyszer a komáromiak, hogy legalább élelmet szállítsanak a fennsíkra, a már feltételezhetően éhező katonáknak. Ám hiába voltak jók a tiroli vezetők, hiába volt az emberfeletti erőlködés, az egész napi küszködés, mégis kudarcot vallottak. Végül siker volt, hogy a saját embereik életét megmenthették, de a szállítmány odaveszett. A természet nagy úr!

Számtalan esetben volt a feladatuk, hogy gyalogos századokat ássanak ki a hó alól. De maga a komáromi század is került szorongatott helyzetben. Egy ízben rájuk is zúdult a vastag hó, csak szerencsés véletlenen múlt megmenekülésük. De a tél hiába mutogatta erejét, a serény munka is folytatódott a fennsík megtartása érdekében. Kilométer hosszú alagutakat ástak a vastag hóréteg alatt, kavernákat robbantottak a mészkőbe, húzódtak csapataink is bele a sziklába, a biztonságba. Megindult a keservesen megépített kötélpályán a csapatok ellátása. Így kicsit jobbak lettek a körülmények katonáink számára.

Az aknaharc vázlata

Az aknaharc vázlata

Miután minden kísérlet, minden áldozat hiábavaló volt az olasz sziklaállások elfoglalására, a hadvezetőség más módszert választott. Ha nem megy a felszínen, próbálják meg a mélyben, a kemény sziklában, ezért az olasz állások aláaknázását rendelte el. Ez egy igen embertelen, emberpróbáló, idegőrlő hatalmas munka, melynek kimenetele akár sikertelenségbe is torkolhat.

Hogy ki kezdett először tárnát vésni a sziklában a másik ellen – az olaszok-e vagy mi – azt nem lehet tudni. De tény, hogy a serény munka megindult, fúrógépek érkeztek a helyszínre és minden más felszerelés, mely az ilyen munkához szükségeltetik. Egy utászszázad vezetése mellett igencsak folyt a munka, így 1917 nyarán már félúton jártak az ellenséges sziklák felé.

Igen ám, de oda érkezett az olasz tárna is, így igen feszültté vált a helyzet lent a mélyben. A feszültség ilyenkor abból adódik, hogy egyik fél sem tudja, mikor robbant a másik. Figyelik egymás hangjait, a fúrógépek zörejét, a robbantások zaját, pattanásig feszülnek a katonák idegei. Sajnos 1917. szeptember 30-án az olaszok berobbantották egy ellenaknával a „szamárhátnál” az általunk fúrt alagutat. A munka közben lévő utászaink mind egy szálig odavesztek, borzalmas halállal haltak. Ma is ott nyugszanak valahol a mélyben.

Ezek után szünetelt a munka néhány hétre, leváltották a kimerült utászszázadot, kiknek számát nem őrizte meg a hadtörténelem, így nem lehet tudni kik voltak.

Ekkor kapta feladatul a munka folytatását az 1./6. komáromi árkászszázad, Endrődy László főhadnagy vezetésével, színmagyar tisztikarával és legénységével.

A munka ismét megkezdődött, a robbanás helyénél irányt változtatva igyekeztek az olasz csúcs alá kerülni. Minden erővel arra törekedtek, hogy a fő tárnát tovább vigyék a cél felé, az oldalról ismét jelentkező olasz tárnák felé csak védekező, illetve megtévesztő tevékenységet folytattak. A főtárnát védendő, oldalágakat is fúrtak, ha hallották, hogy az olasz aknafúrók közel járnak, inkább azokat robbantsa be az ellen, mint a főágat. Igen sok tapasztalat és fortély is kellett ehhez a munkához. Volt nemegyszer, hogy csak egynéhány méterre voltak egymástól. Négy alkalommal végzett robbantást az ellenfél, mi két alkalommal hajtottunk végre védekező robbantást. Egy-egy ilyen robbantás más helyen az aknaharc befejezését jelentette volna, de itt a Pasubio kemény sziklájában, ráadásul 40-50 méter mélységben az a 4000–6000 kg robbanóanyag is csak kis robbantásnak számított. A robbantás hatását egy ízben meg is figyelték, az olasz állásokból égnek vágódott egy lángoszlop, valószínűleg széndioxid gázok éghettek.

Az osztrák-magyar peremállások

Az osztrák-magyar peremállások

A fúrás tovább folytatódott a megkezdett irányban, ám kiderült – mérések által –, hogy túl mélyen járnak. Ezért mikor elérték a mérések szerint a sziklacsúcs lábazatát, innen már meredeken felfelé igyekeztek. Eltelt pár csendes hét, amit szorgos munkával töltöttek, zavaró körülményt a hallgatózások alatt nem tapasztaltak. Ám egyik nap balról is és jobbról is fúrás zaját hallották. A főiránytól balra egy megtévesztő folyosót kezdtek, és mindkét irányban minden erejüket bevetve dolgoztak. Az elektromos árammal működő kompresszorok, melyek a levegőt termelték a fúrókalapácsoknak éjjel-nappal zakatoltak. De a munka néha akadozott, mert hiába volt a mesterséges szellőztetés, a széngázok nehezen távoztak. Az aknászoknak a belélegzett rossz levegőtől kínzón fájt a fejük és többször önkívületükben összeestek. Az acetilén lámpák már csak pislogtak az oxigénhiány miatt. Endrődy főhadnagy elrendelte az aknafolyosó kibővítését és az ellenrobbantás előkészületét. A fúrókalapácsok ebből a kamrából kivonultak, de megtévesztés miatt az oldalágban tovább zakatolt a kalapács. A robbantások helyett puskalövés dörrent. Az elkészült kamrába – emberlánc segítségével – 3000 kg robbanóanyagot hordtak. Zsákokba rakott törmelékekkel eltorlaszolták a főfolyosó felé vivő aknát több méteren keresztül és vastag betonfalat emeltek. Majd megint több ezer töltött zsákot helyeztek el, és még egy betonfalat építettek.

Az olaszok ezalatt nem vettek észre semmit, serényen dolgoztak tovább.

A védőakna robbantását 1916. december 24-én éjfélkor hajtották végre, elektromos gyújtással. Földrengésszerű zaj hallatszott, a sziklafal egy darabja levált, a kövek zajába segélykiáltások vegyültek. Nagy kékes láng tört az ég felé a repedésekből és a törmelék közül.

A védőakna robbantása sikerült, de a mélyben a továbbfúrás pár hétre megállt, hiszen két hét múlva is bajokat okozott a széngáz, így még a munkát nem folytathatták. Állandóan friss levegőt fúvattak be, de így is csak gázálarccal felszerelve tudtak behatolni a tárnába, hogy megszemléljék a munka továbbfolytatásának lehetőségét. A robbantás erejét a torlaszok feltartották, így a főág nem sérült meg. Hallgatókészülékekkel megállapították, az olaszok abbahagyták a munkálatokat, ki tudja milyen sérüléseket szenvedtek.

Tovább folytatták az akna fúrását a csúcs irányában. Több héten keresztül megfeszített, de egyhangú munka következett, mígnem egyszer csak megint hallani vélték az ellen földalatti zajait. Irányt változtatva szembefordultak az olaszokkal. Vesztükre, mert most az olasz robbantott, valószínű, egy már régebben kifúrt aknában. Az olaszok a robbantást 1917. február 2-án 16 óra környékén hajtották végre. A robbanástól négy katonánk lelte hősi halálát, lent a mélyben. A többiek között nagy pánik tört ki, a lámpák a légnyomástól elaludtak. A mentési munkákat lehetetlenné tette a megrekedt gáz és füst.

Néhány nap múlva tudtak csak behatolni a tárnába, az elhagyott folyosón egy bajtársuk holttestére bukkantak, bizonyára a gáz ölte meg, őt kihozták és eltemették. A szellőzés beindításával megint eljutottak arra a következtetésre, hogy folytatni tudják a munkát. Elkészültek arra, hogy a munkát nehézségek nélkül nem tudják folytatni, hiszen a csúcs alatt járnak, az olasz mindent el fog követni, hogy munkájuk sikertelen legyen. Így is lett, mert ismét megzavarták a munkálatokat, emiatt irányt is kellett változtatni. Geodéziai mérések kimutatták, hogy közel járnak a célhoz – a hegycsúcs alja – melynek elérése napok kérdése, de még igen mélyen járnak, felfelé kell már vinni a járatot.

A munka ezen a ponton már igen nehezen ment, a kompresszorok már túlerőltetve dolgoztak, a hosszú tömlőkön szállított sűrített levegő már csak egy fúrógépet tudott működtetni. A szellőző vezetékek nem voltak képesek friss levegőt a vágat elejében dolgozó katonákhoz eljuttatni. Árkász katonáink az oxigén hiánya miatt rosszullétről panaszkodtak, állandósultak a széndioxid mérgezés tünetei. Oxigénes palackokat vittek be, ezek által jutottak csak elfogadható levegőhöz. De ez csak kevés enyhülést hozott. A kevés sűrített levegő miatt, csak egy fúró dolgozott és kettő tartalékban volt, vagy javítás alatt.

A kirobbantott, kifejtett törmeléket zsákokba rakták és kézről kézbe adva adták tovább, mert a szűk járat kétirányú közlekedésre nem volt alkalmas. A járás csak meggörnyedve történhetett a tárnákban, ráadásul még a szellőző vezeték is elvette a járat jó részét. A zsákok adogatásához a gyalogságtól kölcsönöztek katonákat, akik a 30 cm. átmérőjű szellőzőcsövekre rakták a kővel teli zsákokat, a tárnák esetleges gyors eltorlaszolásához.

A munkálatok megfeszített erővel folytak. A katonák 6 órát dolgoztak egyhuzamban, csak utána jött a felváltás. A vájatrobbantások után kevés szünetet tartottak, csak éppen annyit, hogy a szellőztetés némileg kicserélje a levegőt. Keserves munka lehetett itt ez, lent a mélyben.

A tömör mészkő itt nem adta meg magát könnyen, már nehezen lehetett haladni. Négy műszak alatt – 24 óra – csak 1-1,5 métert tudtak haladni, 1 x 1,6 méter tárnaméretet alkalmazva. Miközben az olaszok fúrásának zajára is ügyelni kellett, a pattanásig feszült idegek már a gépek zajának szünetében olasz beszédet is véltek hallani. Az ellenfúrások következtében mind mélyebbre és mélyebbre szorultak, sziszifuszi munkával is csak igen lassan haladtak a tárna fúrásával.

A hadvezetőség elhatározta, hogy nem feszíti a húrt tovább, kiadta a robbantási parancsot.

Még egy hatalmas erőbedobással az aknafolyosó végét 4 x 4 méteresre szélesítették ki, a robbanóanyag számára.

A fennsíkra feljövő drótkötélpályán megindult a robbanóanyag-szállítás. De egész gyalogos századokat is befogtak a hátizsákban való szállításra. A 4 x 4 méteres tárnavégbe 60 000 kg robbanóanyagot – nagyrészt ammonált[6] – raktak. A berakott 300 kg ekrazit csak az indítást szolgálta. Ezeket mintegy 2000 katona adta kézből kézbe, míg a tárna elejébe jutott. A gyújtóvezetékeket a század tisztjei fektették le. A megtelt akna mögött kb. 50 méter torlasz épült a törmelékekkel teli zsákokból, de emeltek két egyméteres betonfalat is.

Az olaszok megtévesztésére – hiszen a csend miatt gyanút foghattak volna – a tárna elágazásaiban szakadatlanul tovább zakatoltak a gépek, a robbantás zaját puskalövéssel helyettesítették.

A gyújtókábeleket egészen a zászlóaljparancsnokságig levitték és ott 220 voltos kapcsolótáblára szerelték rá.

Futárral értesítették a hadosztály parancsnokságot a munka elvégzéséről és ugyanez a futár hozta is a robbantási parancsot, zárt borítékban.

A pasubioi állásokat kiürítették, csak a figyelők maradtak a helyükön és egy árkásztartalék az ügyben, hogy ha az elektromos gyújtás nem működne, akkor a tartalék gyújtózsinórt közvetlenül meggyújtsa.

A robbantási parancs 1918. március 13-án 4 óra 30 percre szólt.

Az olasz állások a robbantás után

Az olasz állások a robbantás után

Endrődy főhadnagy maga végezte a robbantás indítását egy késes kapcsolóval.

„Összeomlott az olaszok által tartott, hóval fedett hegycsúcs nagy része és hatalmas lángok borították az olasz állásokat. A hegy mélyén összeszorult gáz helyenként 40-50 méter hosszú lángokban csapott ki és a gázok égve kilövelltek saját tárnánkon át is, de különösebb kárt nálunk nem okoztak. Szörnyű máglyaként égett az olasz állás mintegy 20 percen át, miközben kétségbeesett „ajuto”(segítség!) kiáltások voltak hallhatók.”[7]

Az olaszok bizonyára nem számítottak a robbantásra. Percek múlva az olasz ütegek zárótüzet zúdítottak a hegycsúcsra, de nemsokára az is elcsendesedett és ott több harci cselekmény nem volt. A megszálló olasz csapatok fedezékei törmelékben hevertek a „szamárháton”. Az alpini század katonái teljesen megsemmisültek.

Az eddigi hadtörténelem legnagyobb aknaharca véget ért.

Endrődy László főhadnagyot a vaskoronarend III. osztályával tüntették ki.

Az aknaharcban részt vett tisztikar névsora: Endrődy László főhadnagy, Schwertner Antal főhadnagy, Erős Béla tart. hadnagy, Déri tart. hadnagy, Machó tart. zászlós,  Weiszbier tart. zászlós. Fennmaradt még Martonák András törzsőrmester, Bujdosó őrmester, Sikolya szakaszvezető, Simon szakaszvezető neve.

A többi hős katona neve, arca a ködbe vész.

Tettüket, mérhetetlen szenvedésüket, hősies helytállásukat már nem tudja továbbadni a szó, csak egy súlyos, megsárgult lapú könyv őrzi emléküket.[8]

 

Felhasznált irodalom: Magyar Műszaki Parancsnokságok Csapatok és Alakulatok a Világháborúban. 1914-1918 Szerkesztette: Jacobi Ágost  ny.utászezredes Budapest 1938.

Az 1./6. komáromi árkászszázad története. A Passubio felrobbantása. 270-276 oldalig.

Írták: Schwertner Antal, szolgálatonkívüli árkászszázados, okl. mérnök, műegyetemi adjunktus és Erős Béla, okl. gépészmérnök, emléklapos árkászfőhadnagy.

 

 

[1] Olaszország, Vicenza tartomány

[2] 1916. szeptember 23. 5ó.45’

[3]  Katonai hagyományőrző csapatunk 1998 óta tevékenykedik. Szürke egyenruháinkban járjuk ezt a dél-tiroli frontvonalat, olasz barátaink jóvoltából.

[4] Korabeli adatok szerint 2236 m. Bizonyára a mai mérések pontosabbak.

[5]  Hegyi kiképzést kapott alakulatok.

[6] Az első alumíniumot is tartalmazó robbanóanyag, az Osztrák-Magyar Monarchiában fejlesztették ki.

[7]  Idézet a 275. oldalról

[8] A csapatunk egy emléktábla felállítását határozta el a robbantás helyszínén.

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Az 1./6. komáromi árkászszázad emlékére”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés