Komlós Attila | Anatol: "Szerelmes vagyok minden nőbe"

Színház

Anatol: „Szerelmes vagyok minden nőbe”

Az előadás szórólapja

Az előadás szórólapja

A budapesti Radnóti Színház Bálint András rendezésében március 2-án bemutatott Anatol és a nők című előadása láttán azonnal a Kistehén vidám slágere, a Szerelmes vagyok minden nőbe jutott eszembe. Továbbá egy másik gondolat, ami egyre inkább érlelődik bennem Ausztria vonatkozásában az utóbbi időben. Bízom benne, hogy senki nem veszi rágalmazásnak, amikor azt állítom, hogy a mindannyiunkban meglévő Ausztria-képhez a császári kor pompás épületei, az Alpok csodás hegyvonulatai, az ínycsiklandó édességek, a bécsi keringő, az operett mellett hozzátartoznak a már-már pszichiátriai esetnek beillő „beteg” filmek és drámák is. Utóbbiakra példák az Áll a bálna című film, Ulrich Seider munkássága, vagy a színdarabok közül Werner Schwab Elnöknők című műve és Arthur Schnitzler bizonyos alkotásai.

A 19-20. század fordulóján Sigmund Freud ténykedésével párhuzamosan, szintén Bécsben élt Arthur Schnitzler, magyar származású orvos. Elsőként szakasszisztens, majd ideggyógyász lett. Freuddal többször is váltott levelet, de személyesen nem találkoztak. A számtalan tanulmány, amit orvosi tevékenységéből kifolyólag olvasott és írt, kimeríthetetlen forrásnak bizonyult később, írói pályafutása során. Az Anatol és a nők című színművét 1893-ban írta. A darab a maga idejében frivolnak számított, de ma már nem merész szókimondásával, hanem a bécsi századforduló szecessziós, kicsit romlott és nagyon buja, dekadens hangulatú világának megidézésével tarthat igényt méltán a figyelemre. Anatol szerelmes költő, elszánt hipnotizőr, sármos úrifiú és kishitű optimista. Precízen számon tartja szerelmeit, rendszerezi flörtjeit, gáláns afférjait, szenvedélyes kapcsolatait, egyéjszakás kalandjait, meg nem valósult kívánságait. A szerelem számára a létezés záloga, leginkább magába a szerelembe szerelmes. Ő nem Casanova, inkább egy óvatos, kedves és hiú álmodozó, aki menekül a valóság otrombasága elől, mindig győzni akar, mégis állandóan veszít. A nők jellegzetes századfordulós bécsi figurák: a naiv külvárosi kislány, a kíváncsi nagyságos asszony, a hűtlen színésznő, a feledékeny artistalány, és az esküvő előestéjén felbukkant régi-új szerető.

Kellékek

Kellékek

Bagossy Levente díszletei már az előadás megkezdése előtt a Belle Époque világába repítik a nézőt, pontosabban egy fényképész szecessziós stílusban megépített műtermébe. A műteremben hátul egy óriási, papírhengertartó állvány, melyről hosszú papírcsík tekeredik le, egészen a színpad elejéig. Középen egy kanapé, előtte vízipipa; kétoldalt rengeteg tárgy egymás mellett, polcokon, vagy a padlón. Egy telefon, kisebb-nagyobb dobozok, tölcséres gramofon, pianínó, melyek mindegyikének lesz a későbbiekben szerepe. A műterem tulajdonképpen csak egy kiindulási alap, egy „korabeli televízió”, amelyben megjelennek lakások, az utca, az étterem és így tovább. A műterem közepén álló fényképezőgépet az inas (Keres Emil) oldalra helyezi, a pianínó mellé, majd elkezdődik a jelenetfüzér, amelyben más-más szituációkban tűnnek fel különböző mentalitású, vérmérsékletű, foglalkozású nők, a címszereplő Anatol partnerei.

A műteremben

A műteremben

Anatol (Pál András, akit 2006-10. között Pécsett láthattunk) és Max (Schneider Zoltán) a kanapén hevernek, szívják a kétcsövű vízipipát, és a női hűtlenségről beszélgetnek. Anatol betegesen kíváncsi arra, hogy a barátnői vajon megcsalják-e, miközben ő aztán abszolút nem a hűségről híres! Hamarosan betoppan Anatol éppen aktuális nője, Cora (Móga Piroska), aki nemsokára egy pszichiátriai kísérlet alanya lesz, melynek célja a hűtlenség kiderítése… Végül leginkább Anatol gyávasága derül ki, Coráról semmi, csak az ami eddig is tudható volt: hogy szerelmes Anatolba.

A második jelenet az utcán játszódik, hóesésben. A karácsonyi bevásárlás közben Anatol partnere a kíváncsiskodó és folyton gúnyolódó Gabriele (Kováts Adél). Távolságtartónak látszó belvárosi úrinőt láthatunk, akit a férje elhanyagol, és akit Anatol a látszat ellenére azonnal levesz a lábáról. Gabriele-ből egyvalami hiányzik, és ezt ő maga vallja be könnyeivel küszködve: a bátorság.

A Búcsúvacsora jelenetben tanúi lehetünk Annie (Petrik Andrea) és Anatol szakításának. A munkája során már feltehetően sokat látott pincér (Ujvári Zénó) a dolgát végzi, de közben akaratlanul is dobálja a labdákat Anatol és Annie gúnyolódásokban bővelkedő adok-kapok játszmájához. Ez az előadás egyik csúcspontja: semmi nem a nőcsábász fiatalember tervei szerint történik, sőt gyakorlatilag minden a visszájára fordul.

Anatol és Max a dobozzal

Anatol és Max a dobozzal

A végig a realitás talaján álló, de Anatol normális útra terelésében abszolút tehetetlen Max otthonában játszódó jelenetben láthatjuk Anatol őrült elméjének következő gyanús jelét: a dobozt, melyben az egykorvolt kalandjaira emlékeztető relikviák vannak gondosan becsomagolva, felcímkézve. Levelek, virágok, hajtincsek… A főszereplők párbeszéde kitűnően jellemzi a címszereplő (és a szerző?) abnormitását. Nem meglepő, hogy a doboz tartalmának felleltározása után betoppanó artistalány, Bianca (Andrusko Marcella), a három évvel korábbi találkozás kapcsán érdekes módon Anatol helyett Maxra emlékszik…

A jelenetfüzér utolsó darabja Anatol esküvőjének napját mutatja be. Itt is megjelenik egy nő, aki – micsoda fordulat! – nem a menyasszony, hanem Anatol egyik korábbi kalandja, Ilona (Szávai Viktória). A jelenet fontos szereplője Franz, az inas. A Keres Emil által életre keltett idős háziszolga és Anatol viszonya mondhatjuk jellemző, a fiatalúr „fiam”-nak szólítja a nagyapja korú Franzot… A szolgáló lojális Anatolhoz, a kellő pillanatban, tökéletes hangsúllyal odavetett szavai mindig nagyot ütnek. A darab végkifejlete nem okoz meglepetést, nincs váratlan fordulat. Pont az lenne a meglepő, viszont úgysem venné senki komolyan!

Szerepek és színészek kitűnően egymásra találtak, Pál András és Schneider Zoltán végig remekül szőtték a jelenetek cselekményeinek fonalát. Kováts Adél gyönyörűen tiszta szövegmondása, kifelé büszke, ám belül összetört lelkű alakja a végig könnyben úszó szemekkel és Keres Emil szikáran hivatalos, már-már szögletes, ám közben mélyen végtelenül jó humorú alakítása az előadás két magasra kiemelkedő csúcsa volt. A fiatal hölgyeket játszó színésznők, valamint Ujvári Zénó teljesítették a rájuk szabott aránylag kisebb feladatokat, közülük emlékezetes Petrik Andrea keserédes részegsége, és Szávai Viktória párnát szétszaggató hisztije, ami éppen megmaradt a túlzás határain belül, ezáltal a maximális hatást kiváltva.

Az előadásban a nők sorából kimaradt az eredeti műben szereplő Emilie, akinek íróasztalfiókjában kutat Anatol, bizonyítékot keresve arra, hogy a nő megcsalta, s akivel elvileg a mostani találkozást követő napon lett volna az esküvője. Szintén kimaradt Anatol randevúja saját otthonában a férjes asszonnyal, Elsével. Ez kár, mert az előadás így 5 helyett 7 nőt vonultatott volna fel Anatol életéből, lehetőséget adva arra, hogy még árnyaltabban megismerjük eszelős figuráját. Akár úgy is, hogy minden nőalakot egy színész játszik, más-más jelmezben és sminkkel, jelképezve azt, hogy Anatolnak tulajdonképpen teljesen mindegy hogy ki, csak nő legyen – de az már más előadás lett volna. Ezt a gondolatot gyorsan feledtette a zárójelenet, amelyben Anatol „hozta a formáját”: esküvő ide vagy oda, a közönség első soraiban ülő hölgyeknek kezdett udvarolni, átnyújtva nekik egy-egy szál virágot.

 

Ilona, Annie, Anatol, Gabriele, Bianca, Cora

Ilona, Annie, Anatol, Gabriele, Bianca, Cora

 

 (Fotók: bagossylevente.blogspot.com, www.radnotiszinhaz.hu)

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Anatol: „Szerelmes vagyok minden nőbe””



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés