Reménytelenség a végeken: a saját fejét levágó villamos esete a polgármester házával • Hetedhéthatár

Színház

Reménytelenség a végeken: a saját fejét levágó villamos esete a polgármester házával

Grisnik Petra, Urbán Tibor, Szula László és Köles Ferenc

Grisnik Petra, Urbán Tibor, Szula László és Köles Ferenc

2014. március 7-én a Pécsi Nemzeti Színház Kamaraszínházában debütált Székely Csaba bányavidék trilógiájának második része, a Bányavakság. A kaposvári Csiky Gergely Színház és a Pécsi Nemzeti Színház közös produkciója egy kis erdélyi falu mindennapjaiba vezettek be minket, ahol a bánya bezárása óta leginkább csak alkohol, reménytelenség, öngyilkosság és túlburjánzó polgármesteri ambíciók vannak. A színpadi tér már magában érzékletesen jeleníti meg az önmagunkba való bezártságot: a darab az elejétől a végéig egy ósdi parasztház egyetlen szobájában játszódik. Van, aki csak arra vágyik, hogy elmehessen innen, van aki bármi áron itt maradna és akad olyan is, aki elfoglalni szeretné a már-már mágikus jelentőségű teret. A közéleti (vagy akár ha nagyon akarjuk politikai) felhangoktól sem mentes elgondolásokat hol élesen, nyersen vágják a szereplők az arcunkba, míg máshol a kontextusba egyáltalán nem illeszthető ruházat fejezi ki azt, sokszor pedig éppen a ki nem mondott szavak súlya mesél a végeken élő magyarság egyszerű keserűségéről. Mert végtére is erről van itt szó: lehet-e magyarnak maradni, becsületesnek lenni, megélni és boldognak lenni? És különösen: lehetséges mindezt egyszerre? A válasz elszomorítóan csapja arcul a nézőt: a romantika irodalmi pátoszának leáldozása óta tudjuk, hogy nem léteznek Athaliek és Noémik, csak szürke emberek vannak a végtelen hosszú fekete és fehér kontinuum mentén, akik madáchi értelemben ’küzdve és bízva-bízva’ törekednek a jóra, a saját maguk, közösségük és egy felsőbb erkölcs rend javára. De nem Székely Csaba „hősei”. Így idézőjelben, mert a hősök kora régen lejárt, sőt, a bányavilágban talán sosem volt jelen. A küzdelem már csak a megmaradásért van, a menekülés az itt élők alapélménye, még ha erről sokszor nem is tudnak igazán. Hősök és valódi célok nélkül nem maradt más, mint valami zavaros politikai ideológia mentén megfogalmazni magunkat egyik vagy másik oldalon, de tulajdonképpen még ez is mindegy. Hiába a felszínes szándék a konszenzusra, a hidak építésére, Székely darabjában magyar és román, liberális és nacionalista, apa és lánya, testvér és testvér nem tudja sehogy sem megérteni egymást. Ezt legérzékletesebben nyilvánvalóan a nyelvi különbségek miatti félreértések fejezik ki, amelyek a tragikus hangulatot időként át tudják váratlanul fordítani a száraz humor „oldottságába”. Azonban hiába nevetünk sokat, sose tudunk teljes szívből örülni a darab végéig, egyszer sem. Az egész helyzet reménytelensége, ami áthatja a polgármester házát, lassanként rátelepszik a nézőre, és ahogy a rendőr fegyvere egyre gyakrabban és gyakrabban kerül elő, már mindenki elkezdi sejteni hova is tart az egész… Ahogy omlik össze minden, ahogy roskadozik az öreg ház, relativizálódik minden érték, törnek össze életek és keseredik meg lassan mindenki, újra előjön az ember ősi ösztönös reakciója: bűnbakot kell találni, és a bűnbak mindig az idegen, a más. Akár magyar vagy, akár román, mindig a másik a hibás. De na, ne legyünk ilyen szigorúak, azért mégiscsak akad ideiglenesen egy közös nevező, egy valódi közös nyelv: a pálinka. Connecting people.

Szula László

Szula László

Székely Csaba tragikomédiája egyike a szerző legelismertebb darabjainak, a kritikákat és méltatásokat olvasva több helyen üti fel a fejét a zseniális szó. És az adaptáció is megállja a helyét. A színészi játék kifejező, a beszédmód érzékletes (külön elismerés a román rendőrt alakító Urbán Tibornak az igen kiváló román magyar akcentusért), a kontextust megtörő eszközök látványosak ám nem helyidegenek. Az üzenet a háttérből lassanként kúszik elő és válik nyilvánvalóvá, amely során a tragédia és cinikus humor közötti csapongás teremti meg az állandó, végül már-már túlburjánzó feszültséget. A rendezés és a dramaturgia kifogástalan. Csak ajánlani tudom mindenkinek a darabot, ám különösen azoknak, akik büszke történelmi nosztalgiával szoktak erdélyi honfitársaink életére gondolni: a Bányavakság betekintést enged a függöny mögé. Hogy mit is kezdünk azzal, amit ott találunk, már rajtunk áll. Csak legyen elérhető közelségben szilvapálinka.

(Fotók: Memlaur Imre – www.pnsz.hu)

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Reménytelenség a végeken: a saját fejét levágó villamos esete a polgármester házával”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés